|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.27. 10:52 - |
Lachlain Aldoc & Cessandrea Bovinia |
[110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Csupán bólintottam arra, hogy közölte, hogy milyen szerepet is játszott vagy játszik az életében ez a bizonyos Sreffard. Őszintén szólva, erre asszociáltam a legkevésbé, hamarabb hittem volna, hogy testvére, vagy rokona, vagy bármi ehhez hasonló.
A magyarázatára azonban félre nyeltem az éppen számhoz emelt korsó utolsó kortyát, amit megpróbáltam benyakalni, de mohóságom a vesztem okozója. Egyből megütögettem mellkasomat, miközben köhögtem néhányat hallkan, miközben igyekeztem nem meghalni. Csunya lett volna, ha így múlok ki.
- Ne haragudj, nem tudtam - kezdtem nyögvenyelősen, miután kicsit jobban éreztem magam, pedig a rossz helyre indult itókám egészen erősen irritálta gégémet, ami nem éppen erősítő hatással volt a beszélőkészségemre. - Fogadd őszinte részvétemet - mondtam végre ki az amúgy egy mondatot, mert egynek szántamj, csak megszakítottam egy kisebb, és újabb köhögőroham, ami egyébként marahára jól esett, mert nem volt elég bajom egyébként is.
- Említetted, hogy valaki, valamikor, valamiért, valamitől megmentett, de ennyire részletesen nem mentél bele, mert akkor már mindketten fáradtak voltunk - mondtam megkaparva torkomat, miután végre ismét kontrolálni tudtam a levegővételemet.
Különben is, itt ő a nő, nehogy már én emlékezzek jobban... Az az ő dolga elvileg, nem? Vagy az én életem egyészen idáig egy hazugságra épült? |
 Megvontam a vállam kijelentése hallatán, miszerint rossz az ha az emberek idegenként kezelnek. Nem tudtam volna most mit reagálni, ezért csak hallgattam gondolkozva azon, hogy én miként is gondolom a dolgokat. Nekem nem az volt a bajom, hogy idegennek kezelnek... hanem az, hogy úgy nézek rám, mint az utolsó senkiházi féregre, még ha nem is adtam rá okot. Bár most már volt okuk arra, hogy így nézzenek rám. És jobb is volt így, hogy nem ok nélkül kezeltek egy senkinek.
- A nevelőapám. - feleltem és beleittam a korsóba. - A szüleimet kiskoromban megölték. Ő mentett meg, de mintha ezt meséltem volna, nem? - vontam fel a fél szemöldököm. - Már nem emlékszem tisztán. - mosolyodtam el halványan és megráztam a fejemet. |
- Tudod mit? - néztem rá, még az emberi tohonyaságról folytatott diskurzusunkhoz szólván. - Komolyan örülök, hogy vaják vagyok és nem ember - mondatam, majd belekortyoltam friss korsó sörömbe, amit egészen eddig a percig csupán némán nézegettem, figyele, hogy forog körbe-körbe az ital ahogy forgatom a poharat tenyerembe zárva.
Ez így volt rendjén, én már nem közéjük való vagyok... Talán sosem voltam, és a legnagyobb megdöbbenésemre, már egyetlen porcikám sem kívánkozik a közeledés irányába. Persze nem azt mondom, hogy innentől kezdve szarok rájuk, nem vadászok a szörnyekre, de már nem az elismerésért, hanem a megélhetésért teszem. Nekem már csak ez maradt, meg az emlékek, intő jelként, hogy ne engedjek senkit sem közel magamhoz...
- Rossz is az, ha mindenki idegenként kezel - néztem rá, miközben csalóka vigyor ült a képemen. Belül ugyan üvöltöttem, de kívülről csupán egy olyan egyénnek tűntem, aki vagy nagyon is megbarátkozott a dologgal, hogy bizony baromira egyedül van, vagy aki már beletörődött ebbe az egész herce-hurcába.
- Steffard? - kérdeztem tétován, mint aki érzi, hogy olyasmit hoz fel ezzel a kérdéssel, ami nem éppen egy olyan téma, amiről bárki szíves-örömest cseverészne. Valamiért eszembe jutott a megmentős história, amit még anno említett a lány, vajon van köze ehhez? És mi a francért sajogat már megint a sebhelyem?
Kissé ráncolva homlokom, meg is dörzsölgettem fájó vállamat, remélve, hogy ezzel enyhíteni tudok valamelyest saját kínomon. Francba, másnak a feje fáj, vagy szimplán egy ujja, ha valami rosszat érzékel, vagy érzi az esők közeledtét, csak velem eshet meg ez. |
- Ez már csak így van. - vontam meg a vállam reagálva arra, hogy az emberek semmire sem hajlandóak, ha az életük, a megélhetésük vagy a gyerekük nincs veszélyben. Nagyon is jól tudtam ezt, hisz mi sem kaptunk volna ingyen szobát, ha nem lesz megfenyegetve. - És nem fog semmi változni, míg a kölykük vagy más nem lesz újból veszélyben. - billentgettem meg a fejem és beleittam a korsómba, tekintetem viszont nem vettem le a vajákról.
Elmosolyodtam és leengedtem a szám elől a korsót, mikor reagált a kérdésemre. Ha kívülről kellett volna néznem magam akkor én sem értettem volna. De nem néztem magam kívülről és nagyon is jól értettem, hogy miért tartok most a Mókusokkal ahelyett, hogy a sátramban üldögélnék és gondolkoznák az élet értelmén. Na jó, az utóbbit nem szoktam csinálni.
- Azt elhiheted, hogy én is... - dőltem előre, megigazítva a vállvértem egyik csatját. - Mert ha ez bekövetkezne, akkor nagy valószínűséggel tényleg nem lenne hova mennem. Steffardot pedig nem mostanában fogom megtalálni. - nem emlékeztem tisztán arra, hogy a vajáknak említettem e a nevelőapámat, de úgy rémlett nem nagoyn beszéltem a múltamról. De lehet, hogy összekevertem a társaimmal, akiknek valóban csak alig említettem bármit is a múltamból, mert nem kérdezték. Hozzá voltak szokva, hogy a legtöbb Scoai'tael története nem épp boldog, vagy normális. |
Kérdésén elgondolkodtam, igazából ez eléggé öszetett ötletnek számít, és végülis én csak hasznot húzok belőle, mert valjuk be, az emberek nem látják szívesen a vajákokat a fogadóikban, így meg tulajdonképp tártkarokkal várnak, lesve minden rezdülésemet, meg ugorva minden sóhajomra, szóval tulajdonképp ez szórakoztatóbb, mind ijesztgetni őket.
- Az már a végső stádium volt, amúgy is, most hiába dühöngök, hogy alap esetben a fizetésképtelen család egy gyerekkel tartozna, mivel már ez nincs érvényben. Csak idegesít, hogy a kisujjukat se mozdítanák már meg, mert már a kölkük nincs veszélyben - válaszoltam vállatvonva, régebben ez a téma olyan szinten kényes volt számomra, hogy 'véletlenül' összeroppantottam volna a kezemben lévő korsót, mára viszont hidegen hagy. Azt hiszem örülnöm kellene, hogy más nem jut arra a sorsra, mint én, talán hülye ötlet Kaer Morhent is újra felépíteni, semmivel sem lenne jobb se nekem se a hullajelölteknek, mert hány egy kiképzésre várót nem lehet másnak nevezni.
- Látni látom, de nem értem - vontam fel egyik szemöldökömet, de elvigyorodtam végül, elvégre kölcsön kenyér visszajár, legutóbb ő kezte, most én, reméljük ez majd nem úgy végződik mint legutóbb.
Viszont azzal tényleg nem túloztam, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy mi okozta benne ezt a változást, eddig annyira odáig volt ez emberekért, már amennyire én láttam, meg gyakorlatilag miattuk kaptunk össze... Jobban belegondolva, én is kevésbé bírom a képüket, és jóval büszkébben vallom vajáknak magamat, mintsem a 'feltúrbózott embernek'.
Magyarázatán csupán némán bólogattam. Megértem, hiszen ki ne tudná jobban, hogy milyenek az emberek, ha nem az, aki maga is volt ember.
- Őszintén remélem, hogy nem is fognak - mosolyodtam el halványan, a mókusaira nézve, elvégre nekem ebben a témában egy büdös szavam se lehet, mert a vajákokkal is tuti hadilábon áll... Valahogy engem is úgy képzelhet el, mint aki előbb a kezét nyújtja, hogy felsegítsem, aztán megbelérúgok. Hát, mi tagadás szépen elintéztem, de nem én lettem volna, ha előbb gondolkodok, aztán pofázok, és nem fordítva. |
A kérdésemre érkező szórakozott válaszon csak elmosolyodtam és megráztam a fejem. Persze, a falusiak pont arról híresek, hogy minden szavuknak igazat lehet adni.
- És mi vitt rá arra, hogy erre rágyere? - kérdeztem halványan vigyorogva és az immáron üred korsómat az asztalra rakva, ami hangos koccanással találkozott is a fával. - Csak nem én? - vontam fel a szemöldököm utalva a legelső találkozásunkra, majd mosolyogva hátradőltem a székben körbepillantottam a kocsmán. Ide hallottam ahogy Radin valamin jóízűen röhög, de nem foglalkoztam vele enné jobban, cska visszavezettem a tekintetem Lachra.
Érdeklődve félrebillentettem a fejem, mikor a családját említette és figyeltem a reakcióját. Ha én hallanék a családomról... Haha. Szép is lenne, de nincs is családom akiről tudnék hallani, csak Steffard lenne. De őt mintha elnyelte volna a föld, senki nem hallott róla már évek óta. Nagyon reméltem, hogy nem jelentette azt, hogy soha többet nem is fognak felőle hallani.
Viszont a vaják nem folytatta a mondókáját a családjával kapcsolatban, így inkább hagytam és nem kérdeztem rá, kitudja, lehet ő sem szeretne róla beszélni. Ehelyett inkább a kérdésére koncentráltam és egy vigyor kúszott fel az ajkaimra, a mai nap már sokadjára.
- Hát nem látod? - válaszoltam ugyanúgy, ahogy ő az én kérdésemre és a fejemmel a társaim irányába intettem. - Leléptem. Meguntam a katonaságot... túl sok emberben csalódtam ahhoz, hogy normálisan a szemükbe tudjak nézni minden után, így úgy döntttem nem is nézek többet még csak az irányukba se. A Mókusok pedig elfogadtak és lássuk be... még nem okoztak csalódást. - vontam meg a vállaim és magamhoz vettem az új adag sörömet, amibe jó nagyot kortyoltam. |
A lány kérdésére elvigyorodtam, és megtámasztva a könyökömmel az államat néztem rá. - Hát, hallottad nem? - válaszoltam egy szintén kérdéssel, eléggé szórakozottan. Majd végül kiegyenesedve, összefontam magamelőtt karjaimat, kinyújtoztatva az asztal alatt lábaimat, kissé terpeszben, hogy a lányt véletlenül se rúgjam meg. - Egyébként a szokásost, azt leszámítva, hogy rájöttem, hogy jobban járok, ha alkudozok a falusiakkal, mert akkor legalább megkímélem magam egy adag idegeskedéstől - vontam meg a vállam szórakozottan, majd a társaira pillantottam.
Nem tudtam eldönteni, hogy mennyire változott meg minden, meg persze azt sem, hogy a lányban vagy bennem módosultak durvábban a dolgok. Ahogy abban sem voltam biztos, hogy vajon személyisége mennyivel lett másabb, hiszen a külseje teljesen igazodott öltözködés szemontjából a mókusokéhoz.
- Sőt, hallottam a családomról is, azt hiszem ez volt az egészben a legmeghökkentőbb - pillantottam üres korsómra elősször frusztrált arccal, majd hamar bosszús lett arckifejezésem , majd rögtön rendeltem is mindkettőnknek még egy adagot.
- És, veled mi történt? Szerintem neked jóval mozgalmasabb volt ez az idő - tekintettem rá egy félmosollyal karöltve, megpróbálva nem tudomást venni elszólásomon. Nem tudtam, hogy mennyire érdekli a dolog a lányt, de ha nem kérdez rá, jelezve, hogy foglalkoztatja a dolog, akkor inkább úgy tekintek arra a mondatra, mintha ki se mondtam volna.
Azonban, ha szeretné megosztom vele, amit Geralt-tól megtudtam. Viccesen festhettem, amikor közölte, hogy hamarosan elmegy majd az unokahugomért... Azt se tudtam, hogy van unokatestvérem, nem hogy annak gyereke is van. Na meg a felmenőim... Az is egy külön história, dehát csak ha rám néz az ember, tudja, hogy furcsa egy família lehet az enyém, és de mennyire, hogy nem téved az illető. |
Az italom kortyolgatva hallgattam a falusiak sutymorgását ami most kivételesen nem az én, vagy valamelyik társam irányába irányult, hanem Lachlain felé. Úgy őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt miket beszél össze néhány senkiházi paraszt, akiknek a legjobb dolga az, hogy a nehezen összekuporgatott vagyonát elissza és ezt ki is fejeztem azzal, hogy hátradőltem a székemben és úgy tettem, mintha a söröm teljesen lekötné a figyelmem.
Fél szemmel figyeltem, hogy a vaják mit csinál, ahogy elkezdte fenyegetni a falusiakat csak felvontam a szemöldököm. Más helyzetben régebben talán rászóltam volna, hogy zabolázza meg a szavait, de most csak felvontam a szemöldököm és halványan elvigyorodva raktam le az asztalomra a korsómat.
- Szóval mivel is foglalkoztál ebben a két hónapban? - utaltam a falusiak megszólalására, miszerint legyilkolt egy fél falut, mert nem fizettek. Persze tudtam, hogy ez egy mendemonda, de muszáj volt ezzel cukkolnom a vajákot. |
Mivel én ültem szemben a fogadóssal, háttal a falnak, így azért néha-néha ránéztem, hogy éppen mit csinál. Persze velünk nem foglalkozott, a nagyobbik csapat tündével volt elfoglalva, valószínűleg mi kevésbé voltunk érdekesek.
A beszólásán elvigyorodtam, majd megcsóváltam a fejem. - Igazad van, pocsék hasonlat volt, nem nagyon tudom milyenek a nők amikor meg van nekik - kezdtem, gonoszul mosolyogva, majd beleittam a sörömbe, végül ismét a lányra néztem. - Nem vagyok én jó katona, hogy vérben is harcoljak... Ha érted a célzást - röhögtem fel, elnyúlva a székemen, tisztára meg voltam elégedve, életemben elősször kértem valakitől elnézést, akkor mostmár fejlődő jellem vagyok?
Persze a lány következő mondata egy az egyben elvette az éppen alakulófélben lévő hangulatomat, majd aggodalmasan felvonva egyik szemöldökömet pillantottam rá.
- Ezzel nem tudom, hogy mit akartál elérni, de nem könnyítetted meg a lelkiismeretem... - mosolyodtam el kínomban. - Mintha lenne - jegyeztem meg az orrom alatt, inkább saját magamnak, mint neki, majd visszadőltem előre, és az asztalra támaszkodva ittam bele újból itókámba.
Egy pillanat alatt meg is utáltam magam, akkor most már senki se szeret? Mert az tudom, hogy nálam jobban engem senki nem szeret... Bukta.
Annyira idegesített, nem is. Bántott a tudat, hogy pont én vagyok aki csalódást okoz, én aki már annyiszor megtapasztalta.Valahogy ismét a sorstársat keztem a lányban felfedezni, de hamar elhesegettem a gondolatot, a kettőnk ügye teljesen különböző...
Sugdolózásra lettem figyelmes jobbomról, mivel balomról már csak fal volt, onnan igen nehéz lett volna. A falusiak pofáztak. Rólam. Ha nem hallottam volna is tudtam, hogy miről meg a nagy diskurzus, elég csak észrevenni azt ahogy lopva ide-ide néznek. " Te ez nem az a vaják amelyik legyilkolt egy félfalut, mert nem fizettek? " egy korty legurult a torkomon. " De, én azt hallottam, hogy hidegvérrel öli a csecsemőket is " még egy korty " Én azt, hogy bérért is feléget településeket " na most telt be a pohár, a korsóm meg kiürülve koppant igen hangosat, mire a susmorgók összerezzentek.
- Nem elég hallani, látni is kéne - villogtattam gonoszul szemeimet rájuk, eszelősen gyilkos vigyor kíséretében. Nagyon jól ismertem ezeket a históriákat, és azt is, hogy mi az ismertető jegyem, a hosszú fehér haj, a vágott szemek... De ez nem minden, volt még valami. - De az is jó, ha csak hallgatnak, vagy ha segítség kell, én jó vagyok benne - billentettem oldalra a fejem, miközben hátamról óvatosan kijebb húztam vaskardom. Igen, ez az amiről elneveztek. Ez a fegyver, ami igencsak vaskos, egyben hihetetlenül könnyű, és az oldala cikk-cakkosan be-be van szabva. Maga a művészet ez a penge. Miután meggyőződtem, hogy látták, vissza is csúsztattam a helyére, majd némán figyeltem, ahogy sietősen távoznak, majd a lányra tekintettem, hogy megfejthessem mire gondolhat. |
Elvigyorodtam mikor azt kérdezte, hogy maradt e más választása, majd csak megrántottam a vállam. - Nem igen. - feleltem, mire nem sokkal erre nevetésben tört ki én pedig azonnal Chearadin irányába kaptam a fejem.
Nem teljesen értettem, hogy Lachlain mit beszél, de az jobban megdöbbentett, hogy a vaják beszéli a nyelvünket. A vezetőnk arcán is először a döbbenet jeleit láttam, majd a fekete hajú tünde szemöldökét ráncolva tekintett a jóízűen nevető férfi irányába. Hiába nem igazán kedvelte ha idegenek beszélnek bele a dolgába, az pedig még kevésbé kritizálják; azt még tőlünk sem túrte el, ahhoz túl büszke volt. Vérbeli tünde volt, úgy ahogy a többiek is a csapatból. Vettem egy mély levegőt ahogy szemmel tartottam Radint, de Rald úgy tűnt kézben tartja a dolgokat, majd ahogy Lachlain újból megszólalt immáron a közösön felé fordultam.
- Hát persze. - mosolyogtam és beleegyezően bólintottam mikor felvetette, hogy ha még kéne itóka úgy is szólunk. Legalább is én szólni fogok, mert terveztem magam ma leinni, mert erre mostanában nincs túl sok esélyem. Még mielőtt Lachlain felkelt volna kezében a korsójával odaszóltam Raldnak, hogy nem muszáj megvárnia, amire a tünde csak egy bólintással felelt.
Ezekután felkaptam a korsómat és leültem az egyik távolabb eső asztalhoz, mert semmi kedvem nem volt a kocsmáros tekintetét vizslatni egész éjjel. A vaják egyértelműen kerülte a tekintetem, amin csak vigyorogni tudtam. Nem értettem miért érzi ilyen kellemetlenül magát, de amíg nem beszélt addig jóízűen iszogattam a korsóból és figyeltem ahogy Liama és Caesei betoppannak a fogadóba és leülnek Rald és Radin társaságába. Lehet nekem is velük kellett volna tartanom... de mégse tettem, inkább voltam egy vaják társaságában aki egyszer már igen szépen leírta a jellemem. Én sem értettem saját magam jelen helyzetben.
- Igazából egy nő ezerszer jobb társaság még ha meg is van neki, mint te voltál akkor. - tekintettem rá, de arcomon egy halvány vigyor bújkált. - De egyébként elhiheted, hogy a legkevésbé sem érdekel a múlt... Nem te voltál az akiben a legnagyobbat csalódtam. - húztam meg a korsómat, majd leengedtem és a vaják arcát kezdtem fürkészni. |
Nyeltem egyet, miközben odaért mellém, és beszélni kezdett. Külső szemlélőnek, egészen biztosan sőt, a lánynak is úgy tűnhetett, hogy le se szarom, nem foglalkozok vele, még csak egy pillantásra se méltatom. Pedig nem így volt...Inkább csak felzaklatott a dolog, hiszen egyáltalán nem törődtem a múlttal nagyjából soha, most meg csak úgy jött a semmiből, és úgy gyomorszájba vágott, hogy alig bírtam tartani egyenes tartásom.
A nem túlzottan diszkrétre sikerült meghívatására, amivel elérte, hogy rá nézzek, eléggé meghökkentem, nem is csoda, hogy arcomra is kiült döbbenetem, elvégre legalább egy nyaklevest vártam, nem... Nem ezt. Nők... Mégis ki a franc érti ezeket?
Mosolyára csak néhány pislogással tudtam reagálni, majd a felém csúsztatott erszényre néztem. Elhúztam a számat, majd végül az oldalamra csatoltam. Igaz nem dőltem volna kardomba a veszteségtől, mert azért alaposan megszedtem magam az utóbbi időben, volt amikor el is játszottam a gondolattal, hogy esetleg veszek egy erdőszéli kis házat, és letelepszek remeteségbe vonulva. Ráadásul az is felötlött bennem, hogy ezek helyett, inkább visszatérek Kaer Morhenbe, majd visszaállítva mindet az eredeti kerékvágásba, Geralt és Vesemir segítségével megfejtjük a mutagének körüli zűrzavart.Így legalább lenne hol laknom... És ha már az egész az én érdemem, amihez amúgy még bőven kell gyűjteni, szóval eléggé elfuserált ötlet, akkor teljes nyugalommal ki is tiltom Lamber-et... Nem, marhára nem bírom azt az önelégült, egoista pofáját, és nem, ennek semmi köze ahhoz, hogy azért utálom, mert hasonlítunk.
- Maradt más választásom? - dörzsöltem meg arcomat szemem alatt, miközben a lányra néztem. Meg változott, bár arra már nem vagyok méltó, hogy bírája legyek, hogy mennyire jó, vagy rossz irányba. Hiszen ki vagyok én, hogy ezt el tudjam dönteni, egy fikarcnyit se vagyok jobb. Persze gondolataimból kizökkentett az egyik tünde hangos kiabálása. Sajnos nem sikerült eléggé elfolytanom az örömöt, amit ezzel okozott, szóval egyből rángatózni kezdett a vállam az elfojtott röhögésemtől.
- A sörben az err betűt kicsit még ropogósabbra, és abszolút helyben leszel barátom - szóltam neki odaelismerően tündenyelven, majd továbbra is szívesen bele-bele hallgattam, hogy szidja a közös nyelvet, haláli volt.
- Na szóval - fordultam a fogadóshoz, aki egyből felvont szemekkel nézett rám, és szeméből máris kihunyt a csodálat fénye, helyébe visszatért a megvetés jól ismert látszata. - Két sört legyen szíves, nekem és a hölgynek - itt elgondolkodva tekintettem a lányra. - Ha meg majd kell még szólunk, nem? - emeltem meg játékosan szemöldökömet, egyébként is éreztem, hogy igencsak szükségem lesz egy kis lazításra, mert még mindig feszültnek éreztem magam.
Hagytam, hogy a lány válasszon helyett, majd vele szemben foglaltam el az egyik széket, miközben rámarkoltam a korsómra, és az aljára néztem, miközben megforgattam kezemben. Nehezemre esett Sessire nézni, igazából belegondolva, jó nagy paraszt voltam.
- Ami az elválást illeti - kezdtem végül bele beszédembe, majd megkapartam a torkomat, közben pedig végre a szemébe néztem. - Hülye voltam, úgy viselkedtem, mint egy nő akinek megjött, és baszottul nem volt igazam, sajnálom - zártam le egyből is a dolgot, mielőtt még elszállok a fennkölt baromságaimtól. Részemről egyébként a dolog ezzel el is volt intézve, elismertem a hibámat sőt, bocsánatot is kértem, többre nem is kell számítani, mert az én lelkiismeretem tiszta, így ezt elrendezettnek minősítem, a többi pedig már nem rajtam áll vagy bukik. |
Halványan vigyorogva figyeltem a fogadós tekintetét, aki a tartózkodással vegyes félelemmel figyelte a csapat azon részét, aki nem kért a mulatságból. Én viszont kértem belőle, vagy ha abból nem kapok akkor legalább egy korsó sört hagy ihassak. Ugyanezt vallotta Rald és Chearadin is, akik velem maradtak, az utóbbi pedig erősen gondolkozott azon, hogy miként is kell a sört emberi nyelven kimondani és erről tartott diskurzust Ralddal.
Én is csatlakoztam volna hozzájuk, de meghallottam egy ismerős hangot az oldalam felől és felvont szemöldökkel néztem a mellettem álló férfira, akit ha akartam volna sem tudtam volna összekeverni mással, mert tekintete és fehér haja igencsak árulkodott. Lachlain volt az, aki láthatólag még mindig nem tette túl magát a múltkori elválásunkon, mert olyan megvetően viselkedett velem szembe, hogy kedvem támadt volna megint képen törölni. Én viszont, vel ellentétben nem foglalkoztam a múlttal, mert az ahogy ő lelépett csak a lavinát indította meg, mert utána szépen lassan mindenkiben csak csalódni tudtam.
- Ha már a legutóbbi alkalom szóba került... - könyököltem fel a pultra fél kézzel és oldalra fordultam, nem is foglalkozva azzal, hogy a vaják még egy pillantásra sem méltat. - Most el kéne utasítanom az ajánlatot, neked meg meghívnod egy jó pofa sörre, nemde? - húztam mosolyra a szám, majd véve egy mély levegőt intettem a fogadósnak - aki természetesen beszélgetésünk hallva azonnal tudta, hogy nem szabad elfogania a pénzt - vissza is rakta Lachlain elé az erszényt.
- Ez most a te köröd Lachlain. - le sem vettem a tekintetem a vajákról, azt pedig tudtam, hogyha csak egy rossz szót szólna nem én lennék az egyetlen akitől egy pofont kapna. A hátam mögül felhangzott egy hangosabb szó, ami csapatunk vezetőjétől származott, ahogy diadalmasan végre sikerült kiejtenie a "három korsó sört." mondatot. Rald meg sem próbált neki kérő szót tanítani, mert nem volt rá szüksége, de elég jól kivettem ahogy a nyelvünkön szidja a közös nyelvet. Legalábbis erre következtettem, mert a káromkodásokat értettem, meg néha a "közös" szót kihallottam.
Kezemet elfektetve a pulton vártam arra, hogy Lachlain szóljon valamit, vagy csak lépjen le megint. Igazából nekem édes mindegy volt mit tesz, már rég elmúlt az az idő, hogy adtam volna akárcsak az ő véleményére. |
Szétnézve a fogadóban, az első ami fogadott, az egy igencsak gyors tündenyelven való diskurzust, meg a fogadós szerencsétlen magyarázkodása, hogy nem igen van képbe, úgy mégis mit akarnak tőle ezek a szerencsétlenek. Nem mindenki volt olyan kiváltságos helyzetben, mint én, hogy megtanították nekik ezt a bonyolult nyelvet, ráadásul szinte hibátlanul is ejtsék ki a szavakat. Nagyon sokkal tartozok Geraltnak, kezdve azzal, hogy a Cintra felügyeletét rásóztam, mert nem volt kedvem nekem csinálni, aztán az ősi nyelvek használata... Ejej, lassan rá kellene jönnöm, hogy hogyan fogom mindezt törleszteni.
Érdekes volt hallani, ahogy elbeszélnek egymás mellett, tulajdonképp nap-estig el tudtam volna viselni, ha ezt kellene hallgatnom. De azt már annyira nem találtam szórakoztatónak, hogy fenyegetőzni kezdtek. Végig nézve viseletükön egyértelműen tudtam, hogy kik állnak előttem. Bár nem igazán volt még mókusokhoz szerencsém, de egy-két dolog azért így is a fülembe jutott róluk. Bajkeverő egy népség, jobb elkerülni őket, persze én mindig felül írom a szabályokat.
Az ajtó mellett megálltam, majd hátamat a falnak vetve figyeltem a további eseményeket, készen arra, hogy ha balhé van, akkor közbe avatkozzak. Egyre inkább kezdett eluralkodni a helyiségben a pánikhangulat, amik eléggé borzolták idegeimet... Mostanában egyre kevésbe vagyok képes elviselni az ilyen szituációkat, akkor meg pláne nem, ha nem én vagyok a gerjesztője... Ez így, igazán lehangoló.
Már épp azt vettem fontolóra, hogy beleszólok a dologba, mégmielőtt még beváltják az eddig még csak üresnek tetsző fenyegetéseket, amikor nyílt az ajtó.
Nem tudtam megítélni, hogy vajon férfi, nő, felnőtt, gyerek, ember, mókus, vagy Isten tudja micsoda ami épp belép, hogy tiszteletét tegye ezen a rendezvényen, de csak remélni mertem, hogy segíteni fog az ügy előre haladásával. Valahogy rossz érzés vett rajtam erőt, és mint mindig, ha bajlós dolog közeledik, a vállamon lévő heg lüktetni kezdett, de ez most valahogy más volt, mint eddig bármikor.
Amikor megláttam az illetőt, összeszorult a mellkasom, és a levegő bennem ragadt. Nyelve egyet azért fohászkodtam, hogy csupán egy félre értés legyen, és csak kísérteties hasonlóságnak tudható be, hogy ebben a tündében Sessit láttam. Azonban egyből összeroppant a saját vágyálmom, mikor szólásra nyitotta ajkait. Képtelen voltam felfogni, hogy mégis mi a franc történt az alatt az idő alatt, amióta elváltunk. Átfutott aza gaymon, hogy esetleg az én szavaim okozhatták ezt az átalakulást, de mivel valamennyire azért mégis megtapasztalhattam a jellemét, egyáltalán nem volt valószínű, hogy pont az én szavamra ad, és megijedve attól, hogy teljesen asszimilálódik az emberek között, inkább visszatért testvéreihez.
Végigfuttatva rajta pillantásomat, szomorú finor kúszott arcomra... Sokkal jobban szívleltem a hálátlan Sessit, mint ezt a könyörtelen szörnyet, mert ez már nem Sessi volt, de még csak Cessandrea se. Bár miért én döntsem el, mennyit változott, hiszen ki vagyok én az életében? Egy senki, és ezen nem is tervezek változtatni. Jó az, ha csupán egy gerinctelen alaknak tart, vagy úgy emlékszik rám, vagy felejtsen el, mit bánom én.
Kilépve az árnyékból, ami eddig körbe vett, az fogadós pultjához lépegettem. A félénk susmorgás és a felháborodott pillantások folyamának vége szakadt. Az emberek egyhangúan hördültek fel, mikor a társaság közelébe mentem.
- Ez legutóbb fordítva volt, nem? - néztem a lányra, a jól ismert semmit mondó tekintetemmel, amit egyből le is kaptam róla. Övemről lecsatoltam az erszényem, majd a fogadóshoz fordulva leszámoltam a pénzt, amit a tündéknek kellett volna fizetniük. " Uram, ön a ház vendége " szabadkozott egyből a férfi.
- Nem is a saját részemet fizetem - vetettem odafélvállról. A lányra többet nem néztem sőt, még az irányába sem, úgy voltam vele, hogy nekünk már nem igen maradt mondani valónk a másiknak. Ugyan mégis, tán kérjek bocsánatot, mert elszaladt velem a ló? Francokat, előbb szúrom tökön magam, mint sem elnézésért esedezzek egy haramiától. Mikor felém nyújtotta a kulcsomat, egyből kikaptam a kezéből azt, majd a tündetömegen átvágva vettem irányba a saját lakosztályom. |
Életem azon két hónapja, ami azután következett, hogy elhagytam Vizimát meglehetősen mozgalmasra sikeredett, de olyaannyira, hogy azt soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges.
Először is, soha nem értem el a következő szálláshelyet, amire megannyi ok volt. Közrejátszott az, hogy óriásit csalódtam a társaimban, amire nem nem gondoltam, hogy valaha magyarázattal tudnak szolgálni, amit el is fogadok... Oh nem. Sok indent elviseltem életem folyamán, de akkor nálam betelt a pohár. Nem tudtam tovább a katonaságnál maradni.
Szó nélkül távoztam, senkinek nem mondtam semmi, csak holijaim összeszedve elhagytam az épp állomásozó menetet... és azóta egyszer sem bántam meg ezen tettem. Két törp barátom tartott velem, akikről időközben kiderült, hogy ismernek néhány embert a Scoia'taelnél és mindig örülnek az ottaniak új embereknek.
Persze, hallottam meséket a Mókusokról, tudtam miket tesznek, de akkor nem láttam más esélyt arra, hogy beilleszkedjek valahova. Az emberek közé lehetetlen lett volna számomra, a fajtársaim közé pedig mégis csak könnyebbnek láttam, hiába találkoztam életem folyamán eddig csak két tündével.
És igazam volt, végtelenül könnyen beilleszkedtem a társasága. Egy Chearadin nevezetű tünde kommadójába osztottak be, ahol rajtam kívül még tíz másik tünde volt; hat férfi és négy nő. Kezdetekben semmit sem értettem a beszédükből, mert egyetlen férfi kivételével mind az Ősi Nyelvet beszélték, amit én soha életemben nem tanultam meg. Cihearald lett az én személyes tolmácsom és tanítóm, aki próbálta valahogy beleverni a fejembe a tünde szavakat, amik kegyetlenül nehezen álltak a számra. A többiek mindig jóízűeket nevettek azon, hogy tünde létemre mennyire nem megy a beszéd, de ők is mindig próbáltak kisegíteni ha elakadok.
Nem mondom, két hónap alatt az egész világszemléletem átfordult. Átvettem a társaim gondolkodás módját és több szörnyűséget követtem el az emberek ellen, mint azt valaha is gondoltam volna, hogy tenni fogom. Végül azok lettek a barátaim, az egyetlenek akik elfogadtak úgy ahogy vagyok, akiket hosszú éveken át ellenségnek tartottam.
Épp átutazóban voltunk Redanián keresztül, kerülve minden főutat, így kikötve egy kisebb falunál. Lóháton ültem - a világnézeteim megváltozása azzal kezdődött, hogy már nem rettegtem úgy azoktól az állatoktól, mint régen - és Ralddal zártam a sort aki a faluban azzal biztosította a szórakozásomat - míg a többiek egy fogadó keresésére indultak -, hogy lovát az enyémnek vezette, így elérve a fekete ménnél azt, hogy vágtára kapcsoljon. Ő végtelenül mulatságosnak tartotta és jóízűeket nevetett, amikor próbáltam visszafogni a lovat. Én viszont már nem tartottam olyan mulatságosnak, épp ezért bosszúból én is ezt csináltam Rald pejével egészen addig, míg ő le nem esett a lóról. Na akkor én nevettem, de kénytelen voltam megállni, mert eléggé úgy tűnt, hogy a tünde kifeküdt a földön. Alighogy visszavezettem a lovat és már épp aggódni kezdtem volna társam épsége miatt ő felpattan és a lábamnál fogva lerántott a nyeregből, én pedig egyenesen a földre, Rald fölé érkeztem.
"Velem nem olyan könnyű elbánni, Sessi." vigyorgott pár centire az arcomtól és fogaival belecsípett játékosan a felső ajkamba, amire csak elvigyorodtam. - Rald... Ez egy utca... Viselkedj... - tekintettem körbe - mintha csak foglalkoztatnának a falusiak akik a kettőnk által rendezett jelenetet figyelték -, majd egy szúrós pillantást vetettem a tündére, amiben persze semmi szúrós nem volt. Ő csak felnevetett arcomat látva és hátravetette a fejét. "Elég lett volna annyit mondani, hogy ágyban szeretnéd."
A fejemet csóválva keltem fel a férfiról a ruháimat porolva, majd fél szemmel lenézve rá. - Csipkedd magad, mert még a végén Hallen elfelejt szólni. - ültem fel újból a fekete mén nyergébe és megvártam, hogy Rald is felszálljon a saját lovára. Ez volt a sok közül egy másik dolog, ami megváltozott... Szüzességem már nem úgy kezeltem mint régen, mert nem lett volna mit úgy kezelni. Az pedig soha nem bűn, ha az ember szórakozik egy keveset...
Ahogy a tünde férfi is felült lovára úgy indultam el a többiek nyomában, amit egyértelműen jeleztek a patanyomok és még egyértelműbben a riadt falusiak. Hiába, ruháinkról már messziől látszott, hogy a Mókusok jöttek megszállni a faluba. Ahogy egy olyan épülethez értünk ami fogadónak tűnt kikötöttem a ménemet az egyik oszlophoz, majd Raldra tekintettem, hogy jön e, de fejével intett, hogy ő még marad és behozza a lovak málháját.
Így hát a tünde nélkül léptem be a fogadóba, ahol már tünde társaim nagyban egyezkedtek a fogadóssal. Vagyis... egyezkedtek volna, mert se nekik, se a fogadósnak fogalmam sem volt arról, mit hord össze a másik.
- Öt szobát szeretnének kérni az urak ingyen, vagy leégetik az egész kócerájt. - lépegettem az asztalok között könnyedén, félvállról odavetve a mondatot a fogadósnak. Többet nem is akartam hozzászólni az emberhez, aki úgy tűnt nagyon is értette mit kell tennie, mert teljes rettegéssel a tekintetében, de átnyújtott öt kulcsot Hallennek aki elismerően biccentett az irányomba és nekem dobott egy kulcsot.
|
 Nagyjából két hónap telt el, amióta elhagytam Vizimát, és az igazság az, hogy kedvem lett volna úgy elhúzni komplett Temeriából, hogy vissza se nézek, talán még egy lóra is felültem volna, pedig ha valamit nagyon utálok, akkor azok az állatok. De mégis mi a francot tudok tenni, ha egyszer úton-útfélen munkába botlok, nem is értem, hogy mi ez a szörny szaporulat, eddig lejártam a lábam, hogy pénzhez jussak, most meg egymásra tromfolva hívtak, hogy előbb ide vagy oda menjek, mert ott nagyobb a szükség rám.
Hát így történt, hogy épp megint egy nagyobb falut tisztogattam meg a kártékony dögöktől. Igaz, hogy már megannyi alkalommal harcoltam, de Vizima óta nem nyeltem le egy korty italt se, ennek köszönhetően, az alap látásom élesebb lett, reflexeim a korábbinál is gyorsabbá váltak, ráadásul állóképességem a plafont verdeste.
Szóval, amit eddig tudtam a mostani munkámról, az az volt, hogy vérszopókkal van dolgom, ráadásul egy kisebb csoporttal és ha minden igaz, akkor szép hanguak, ami arra enged következtetni, hogy vagy alp-okkal, vagy bruxa-kkal hozott össze a sors.
Mivel elég nagy volt a falu, így még napközben körbe jártam, és még az elején észre vettem a közelben egy romos raktárnak, esetleg pajtának használt épületet, szóval már tudtam, hogy hol keressem fel áldozataimat. Éppen oda is értem, mikor már baljós hangokra lettem figyelmes. Némelyik gerenda meg-meg roppant, mintha valaki vagy valakik császkálnának benn. A hatalmas kétszárnyas ajtóhoz léptem, majd neki feszülve hangos robajjal egyszerűen bedöntöttem az elkorhadt fákat. A fröccsenő vér arra engedett következtetni, hogy egy szaros már várt rám, én meg hozzá készültem, nem csoda, hogy így alakult...
Halk, elégedetlen sziszegésekre lettem figyelmes, ahogy beljebb tértem a házban. Ha számításaim pontosak, márpedig az én számításaim mindig pontosak, akkor öt hullajelölttel van dolgom, a bejárat alá szorulttal együttvéve hat, de azzal már nem lesz gondom.
Egy egészen lassúnak nevezhető mozdulattal húztam elő ezüst kardomat, ami a lemenő nap sugarai által meg-meg csillant.
Suhanást hallottam a hátammögül... Egy szempillantás alatt fordultam meg, majd egy határozott vágással ketté nyitottam egy rámrontó alp pofáját. Ezután egyből egy felettem lévő gerendába kapaszkodva, előbb átlendültem felette, majd kinyomva magam pattantam fel a felső szinten, ahol egy meglepett szörnyel néztem farkas szemet, egészen addig, míg el nem választottam nyakától fejét. Lepillantva a földszintre, a maradék három vánszorgott elő középre, egycsomóba verődve, tanácstalanul méregetve engem.
Elvigyorodtam, hiszen már tudtam, hogy végzem ki őket. Egy szaltó kiséretében a közöttük lévő körbe ugrottam, mire azok rögtön kaptak az alkalmon, hogy nekem essenek... Igen csak meggondolatlanság volt. A quen jelét használva ölettem meg őket, saját támadásaikkal, majd elégedetten egyenesedtem fel. A levegőbe szimatoltam, de már nem éreztem több ellenséget, így párszor még körbe járva a környéket, visszaindultam a faluba, ahol a vezető már várt rám.
- A közeli pajta volt a fészkük - lépkedtem oda hozzá. - Javaslom a mihamarabbi leégetését, hacsak nem akarnak még egy szörnyinváziót - mondtam kimérten, mire az helyeslően bólogatni kezdett... Örülök, hogy egyetértünk. " És még is mennyivel tartozunk?" elmosolyodtam előzékenységén, bár egyébként is ez lett volna a következő, amivel beszámolok. - 520 Orennel tartoznak - jelentettem ki kíméletlenül, mire a falusiak összenéztek, majd susmorogni kezdtek. " Nekünk nincs annyink " kezdte szápadtan a férfi, mire felemeltem a kezem egy mosoly kíséretében. - És mégis mennyiük van? - vontam felszemöldökömet... Egy bizonyos eset után hajlandó voltam arra is, hogy leálljak üzletelni. " 280, ez minden " felelte a markomb adva egy kis szütyöt, remélve, hogy elfogatom. - Van itt valamilyen fogadó? - kérdeztem fesztelenül, az övemre tűzve a zsákocskát. " Ha szeretne megszállni... A falu vendége! " kezdte szorgalmazni egyből az ötletet az öreg. - Köszönöm, szíves örömes elfogadom - tettem csípőre kezeim elégedetten, látva, hogy mekkora volt a férfi boldogsága, hogy nem kellett leállnia velem veszekedni, majd egyből sürgetni kezdett, hogy elkísérhessen a vendéglőben, ahol a 'legkiválóbb' szobát biztosítja majd számomra sőt, arra is megkért, hogy ha hiányt szenvednék bármiből, forduljak bátran hozzá, amit tud, megold.
Kissé feldobta a hangulatomat ez így, szóval vigyorogva váltam el a vezetőtől a fogadó ajtajánál, aki arra hivatkozott, hogy sürgős elintézni valója akadt, és már robogott is tova. Szórakozottan csóválva fejem léptem be a helyiségbe, miközben hatalmába kerített az épület különleges atmoszférája, meg a jó ismert szag, ami az ivórészlegtől teljesen elvárt volt. |
Már amikor nekikezdett a beszédnek tudtam, hogy semmi jót nem fog kihozni belőle, de még így is sikerült meglepnie. Felvontam a szemöldököm, mikor azt mondta hálátlan vagyok... megeshet, de ha valóban az lennék nem hoztam volna magammal, nem biztosítottam volna, hogy legyen hol aludnia, nem adtam volna neki kaját és a sebével sem foglalkoztam volna. Ha hálátlan lettem volna, akkor ahogy a mocsárból kiértünk volna faképnél hagytam volna, hogy kösz baszd mmeg, de nem vagyok tovább kíváncsi a vaják pofádra. De így tettem? Nem, mert nem vagyok hálátlan, csak máshogy fejezem ki.
A szemöldökeimet, amiket eddig a meglepődés miatt magasra felvontam a homlokomon, most egyszerűen leengedtem és a szemeimet összehúzva néztem Lachlainra, aki tovább folytatta a mondanivalóját. A legkisebb jóindulat sem társult a tekintetemhez, abból inkább csak a csalódottsággal keveredő ellenszenvet lehetett volna kiolvasni, ami most egyre nőtt bennem.
- Nem vagyok a kibaszott kurvád, hogy így beszélj velem! - szólaltam meg teljes felháborodottsággal és ellenszenvvel a hangomban, majd kitoltam székemet és felkelve összefűztem magam előtt a kezeim. Közelebb lépegettem a férfihoz, akin látszott, hogy magától is már mehetnéke van. Ha nem lett volna, szívesen segítettem volna neki. És most nem azzal, hogy megnézem a sebét hanem, hogy kibaszom az összes cuccát a sárba, vagy netalán valami rosszabba.
Valamit még mondani akart, színtisztán láttam az arcán, de magába folytatta. Jobban is tette, mert ha még egy szót szólt volna én esküszöm, hogy úgy arcon töröltem volna, hogy azt megemlegeti.
- Menj a picsába. - köszöntem el csöppet sem olyan formaiasan, mint ahogy ő tette. Nem volt szokásom az érzéseim leplezése és ez az egy mondat kifejezte az összeset. A kezeimet csak akkor engedtem le magam elől, mikor a férfi eltűnt a szemem elől.
Idegesen rúgtam bele a székbe, ami csöppet sem elégedett reccsenéssel dőlt el a földön, egy törött lábbal együtt. Legszívesebben utána mentem volna és megráncigáltam volna azt a nagy pofáját a hajánál fogva, de indulataim inkább abba folytottam, hogy egy ládába kezdtem dobálni az utazásra kellő cuccaim. |
 Csendesen hallgattam végig a beszédét. Az elején, arra gondolotam, hogy tiszteletre méltó a próbálkozása, de egyben ezzel csak saját magának okoz fájdalmat, hiszen ki más ne ismerné ki jobban az embereket, mint aki maga is volt ember valaha?
Azonban a végére egyre jobban felkaptam a vizet, talán alapból ingerült voltam, hiába aludtam ki magam, de tegnap nem kellett volna sok, hogy meghaljak, mert ha csak kicsit is értenek a szarosok a célzáshoz, lehet hogy nem lenne a fejem a nyakamon. Örültem, hogy befejezte mondókáját, mert már igen kikívánkozott belőlem is egy-két dolog, amit nem hagyhattam kimondatlanul, habár meggondolatlanság volt, de nem én lennk, ha neki látnék köntörfalazni.
Legyeltem a falatot ami a számba volt. Most örültem, hogy viszonylag gyorsan és szépen eszek, mert így nem kell a hátra hagyott finomság miatt bánkódnom majd...
- De azért nem kell ám téged félteni - dőltem hátra összefonva karjaimat mellkasom előtt. - Egészen jól alkalmazkodtál az emberek stílusához - mondtam egy lesajnáló félmosoly kíséretében. - A hálátlanság abszolút megy - toltam ki magam alól a széket, a kihasználva, hogy a lányba fojtottam a szót, meg a kajája, így egyenlőre a közbe szólás miatt nem kellett aggódnom. Egy mozdulattal a helyére raktam a székem, persze semmi agresszivitást nem vittem a mozdulatban, csupán a dühtől lángoló szemeim árulták el, mit érzek most a felszínen, mert hogy erről többről is szó volt. A kezem megremegett az elfojtott indulataimtól, de nem volt itt az alkalma, hogy levezessem a feszültséget, nem. Nem most, majd a harctéren, legalább ezerszeresére nő az erőm bármilyen köcsög ital nélkül is.
- Kétszer védtelek meg - folytattam beszédemet. - Nem, nem mondom, hogy mást vártam... Várj csak, de Tőled talán gondoltam, hogy nem csak szemrehányást kapok, de edd csak meg amit főztél, én ugyan nem maradok adósod - vettem egy mély levegőt, hogy ne szaladjon el a hangom az egekbe, mert arra nem volt szükség, hogy leüvöltsem. - Cessandrea, emberedre... Jaj párdon, vajákodra akadtál - ejtettem ki tisztán és hibátlanul kacifántos nevét, miközben elfintorodtam mondatom végére.
Felkaptam a felsőm az asztaltól, majd egy mozdulattal magamra is rángattam, miközben felmarkoltam a többi cuccomat. - Kösz, hogy ennyit segítettél a sebemmel, a kedvenc részem az első jócselekedetednél volt, hogy megszerezhettem - vetettem oda, rekedtes elfúló hangon, mert erősen küzdöttem már az ellen, hogy ne ordítsak. ezután egy szó nélkül megfordultam, és kiindultam a sátorból, magam után vonszolva a gyűlölkédést. Az ajtóban állva visszanéztem rá, eggyetlen pillantásomba belesűrítve mindent, ami bennem tombolt, a reményt, hogy végre találtam egy olyan lényt, aki megérthet, de leginkább a csalódottságom, és a sajnálatom, hogy megint egy rohadt nagy barmot csináltam magamból.
Mondani akartam még valamit, de nem jöttek már a szavak, így is túl sokat mondtam. Ajkaim elváltak egymástól, majd csak félmosolyra biggyesztettem őket, miközben prüszkötem egyett, megkeményítve tekintetemet újra, majd elfordultam tőle. - Ég veled! - búcsúztam el tőle, miközben elengedtem a sátor ajtaját, majd gyors léptekkel megindultam kifelé a táborból, figyelmen kívűl hagyva, ha mondott bármit is. |
Szemöldökömet felvonva álltam semmitmondó tekintetét, amiből csak azt tudtam leszűrni, hogy képes lenne bármelyik pillanatban felkelni és a két katona után rohanni, hogy jól megverje őket. De ehelyett inkább engem tartott terrorban - valójában a legkevésbé sem - szúrós pillantásaival, amivel nem tudtam mit akar elérni.
Figyeltem, ahogy előredől, majd feszülten újból beszélni kezd. Mikor azt mondta ennél többet érdemlek, csak szomorúen elmosolyodtam és letéptem egy falatot a kenyérből. Ha tudná hányszor hallottam már ezt... és ez volt a baj, mert általában mindig ilyen helyzetek után hangzott el. Ha nem rosszabb. Az évek alatt ez vált Steffard szlogenjévé, amibe mindennél jobban hittem. Vagyis... reménykedtem abban, hogy többet érdemlek, mint amit kapok. De ki nem reméli ezt?
- Nem kell velük foglalkozni. - húztam el a számat, majd felhúztam a vállaim mikor azt mondta bajom ebből nem származik. - Közvetlen nem... de származik. Tudod, míg tőled és a többi vajáktól félnek, addig tőlem a legkevésbé sem. Így már csak az maradt nekem, hogy bizalmat építsek ki az emberek között. De ha az a bizalom megszűnik, akkor akárki lehetnék, de csak a mocskos tündét látnák bennem. És kösz... Nem akarom egy árokban végezni, megint. - haraptam bele a húsba, hogy befogjam a számat valamivel, ezáltal megállva azt, hogy ne fűzzem tovább a gondolatmenetet.
Csak biccentettem mikor jó étvágyat kívánt és szótlanul folytattam az evést, gondolataimba merülve. |
Továbbra se fordultam be az asztal felé, sajnos mégis elment az étvágyam ezektől, és igyekeztem, hogy mihamarabb visszakapjam azt. Némán ültem a helyemen, mialatt magam elé meredtem, habár jól éreztem magamon a tünde pillantását.
Megjegyzésére felvontam a szemöldökömet, de más mozgást nem igen tudott kicsikarni belőllem. Egy kicsit ízlelgettem, kóstolgattam amit mondott, majd vérge valahára szembefordultam vele, majd karjaimmal megtámasztottam államat, úgy néztem egyenesen a lány szemébe semmitmondó tekintettel, amit igen ritkán képes bárki is elviselni öt percnél tovább.
Volt benne valami amit mondott, de ha csak egszerűen elkergetem őket, akkor sosem fognak tiszteletet tanulni, elvégre jobb később, mint soha. Rosszabb esetben megszokják, hogy semmilyen következménnyel nem jár az ehhez hasonló tettük.
Szótlanul figyeltem, ahogy enni kezd, mire végre nekem is éledezni kezdett a gyomrom, de még mindig nem volt az igazi. Kicsit fészkelődtem a helyemen, majd előrébb dűltem. A feszülséget szinte vágni lehetett volna a sátorban. Persze nem a lánnyal volt bajom, még mindig baromira ideges voltam amiatt a két fattyú miatt.
- Lehet... - sóhajtottam nem túl bőbeszédűen. Számomra teljesen idegen volt a helyzet, még saját magamat sem védtem volna meg ennyire agresszíven, de jól esett kiadnom magamból, amit gondoltam. - De többet érdemelsz ennél - folytattam végül, továbbra is az arcát fürkészve, viszont bármilyen érzelem híján tekintetemben. Valószínűleg fölfedeztem benne a sorstársat, és ezért öntötte el a szar az agyamat egy pillanat alatt, más magyarázatot nem igen találok.
- Figyelj, én nem szeretem a gonddal teli dolgokat, az a két seggfej, viszont az volt - kezdtem, miközben hátra dőltem a támlának, kezeimet pedig összekulcsoltam a nyakam mögött. - Bajod abból nem származik, ha elkerülnek - fejeztem be, és már igazán úgy éreztem, hogy pont eleget pofáztam mára feleslegesen, legközelebb már csak evéshez nyitom ki a bagólesőm... Az már most rögtön, de teljesen mindegy.
- Jó étvágyat - mondtam, miközben a lányhoz hadonlóan elvettem egy szelet kenyeret, meg egy húst, majd jóízűel hozzáláttam elfogyasztani. |
Közel sem volt olyan jó hallásom, hogy Lachlainnek, de az asztal mellett ülve még én is hallottam az embereket aki a sátoromnál sugdolóztak. Hallani nem hallottam miről, de igen jól megéreztem mi lehet a téme. Hát persze hogy én és a vaják. Sóhajtottam egyet, de ekkor Lachlain a saját kezébe vette a dolgokat.
Felvont szemöldökkel, meglepetten figyeltem, hogy mit csinál, de ahogy meghallottam a katonákat csak a szemöldökömet kezdtem ráncolni és oldalra fordítottam a tekintetem a sátor falára, de akkor meghallottam a vaják meglepett hangvételét is, ahogy elcsodálkozik azon, hogy még szűz vagyok. Mert hogy az voltam és soha nem gondoltam, hogy ennek ilyen nagy feneket kéne keríteni. A szemem sarkából figyeltem a cselekményeket és én legalább annyira meglepődtem azon, hogy a férfi mennyire felkapta a vizet néhány szón, mint ő azon, hogy én még isten biza nem voltam férfival.
Én magam nem reagáltam volna úgy, ahogy ő, de mélyen azért jól esett, hogy lényegében megvédett. Viszont a bocsánatkérés már sok volt. Ezzel csak azt érte el, hogy az emberek tartsanak tőle és miatta tőlem is... de én nem akartam ezt. Nem akartam, hogy tartsanak tőlem az emberek még annál is jobban, mint általában.
Felsóhajtottam és figyeltem ahogy a vaják belépeget a sátorba. Próbáltam a szemeibe nézni, hogy kiolvassak belőle valamit, de kerülte a tekintetemet.
- Lehet nem kellett volna jelenetet rendezni. - jegyeztem meg, figyelve arra, hogy hangom ne csengjen becsmérlőnek, mert ezt csak egy ártalmatlan megjegyzésnek szántam. Előrehajoltam és vágtam egy karéjt a kenyérből és a húsból, majd azt kezdtem el eszegetni. |
[110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
