|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.27. 10:52 - |
Lachlain Aldoc & Cessandrea Bovinia |
[110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Mikor visszaértem a sátorba gyanakvóan néztem a lányra, mert úgy éreztem, mintha valamit elhallgatna előlem, vagy nem köti az orromra. Csak megrántottam a vállam, majd kinyögi ha fontos, én ugyan nem fogom erőltetni.
A válaszán felnevettem. - Én az úgy szoktam mondani, hogy ki mit talál, azt zabál - mondtam szinte már büszkén magamra, hogy ilyen jófej vagyok... Viccet félre téve, komolyan ez a kedvenc kajálós szófordulatom a "vájúhoz" mellett.
Figyeltem, ahogy elmegy az ételekért, nekem pedig felkúszott a szemöldököm, miközben elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor is ehettem utoljára húst... Múlt hónapban? Na mindegy is, a lényeg, hogy most végre hozzá jutottam, habár nem abban a formában, mint amiben reméltem, arégóta áhított falatokhoz, persze ez az érzés nem ült ki arcomra, csupán csendesen mosolyogtam.
Sessi épp asztalhoz ült, amikor sutymorgásra lettem figyelmes a sátor kijáratának jobb oldala felől, majd érdeklődően fordultam arra. Az árnyékokból feltehetően az a két szerencsétlen az, akik úgy elámultak amikor kinn voltam. Nem igazán tetszett az, amiről szövegeltek, így ingerülten indultam meg, hirtelen félre csapva az ajtószerű lepedőt.
- Mi kéne ha volna? - hajoltam ki feléjük, akik igencsak meglepődtek rajtam, de hamar gonoszul kedztek mosolyogni. "Szóval a kicsi Sessi már nem volna szűz?" kérdezte az amelyik százszor undorítóbbnak festett, mint társa, igazi vipera volt, aminek jobb széttaposni az undorító fejét. A lányra tekintettem meglepetten. - Te szűz vagy? Ennyire szar itt a felhozatal? Mert hogy nem veled van a gond az fix - bólintottam felé elismerően, majd agresszíven a két görényhez fordultam, várva egy kicsit. - Na ide figyeljenek - kezdtem az elején egészen halkan, majd fokozatosan emeltem meg a hangomat. - Nem tudom maguk mit képzelnek magukról, mert hogy ha semmi jót, akkor jól gondolják. Figyelmeztetem magukat, hogy ha még egyszer bármi hasonló képtelenséggel vádolják meg Sessit, nem állok jól magamért! - itt már egészen felemeltem a hangom, ami így egészen félelmetesen hatott önmagában is, nemhogy útközben a féregképűt felemeltem a grabancánál fogva, hogy egészen közelről szemügyre vehesse a szembogaram, amit a szokásosnál még jobban összehúztam. - Mit képzelnek róla? Hm? Hogy majd az első normális külsejű fickóval összeáll? - suttogtam bele a képébe... Sajnos az önfényezést egyszerűen nem tudtam megállni, na dehát ami igaz, az igaz. "Bo-bocsánat" hebegte kétségbe esetten kapaszkodva erős karjaimba. - Ne tőlem kérjen, hanem tőle - dobtam be a lány lába elé, miközben a férfi vagy hatszor elismételte, hogy mennyire sajnálja. Mikor meguntam, egyszerűen odamentem, majd meglöktem a lábbammal, a lábánál fogva. - Most pedig kotródjatok innen, mert elmegy az étvágyam. De jegyezzétek meg, hogy ne merészeljen egyikőtök se a szemem elé kerülni - morogtam, bár kételkedtem abban, hogy utolsó szavaimat hallották-e, mert igencsak sietősen távoztak... Nem is értem.
Mikor újra néma lett a környék, összefontam mellkasom előtt karjaimat, de nem néztem a lányra, valamiért kerültem a pillantását, végül megunva az ácsorgást le csüccsentem a székemre, de nem fordultam egyenlőre az asztalhoz, inkább megvártam vele a lányt. |
 Igazából örültem annak, hogy éhes volt mert én is az voltam és nem akartam várni túlságosan sokat. Nélküle pedig nem akartam elkezdeni enni, mert az ohgy venné már ki magát.
Hajthatatlan volt a sebével kapcsolatban, épp úgy mint én, így csak egy vállrántással reagáltam arra, hogy a sebe még ráér. Akkor sem ússza meg, hogy ne nézzek rá. Rég megtanultam, hogy ezeket ne vegyem félvállról.
Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, már ki is ment a sátoron kívülre. Ha tudtam, hogy oda készül megállítottam volna, demikor már eltűnt akkor már édesmindegy volt. Tudtam, hogy vannak kint és azt is, hogy Lachlaint meglátták ahogy tőlem jön ki félmeztelenül. Felsóhajtottam és megdörzsöltem az arcomat. Két lépésbe telt neki, hogy egy vére témát adjon a táboriaknak. Hihetetlen.
Csak felvont szemöldökkel figyeltem ahogy visszajön, de végül nem tettem szóvá mindezt; elvégre nem tehetett róla. Valószínáleg azt sem tudta, mit csinált, elvégre ő csak annyit lát, hogy kiment a sátramból.
- Ami van. - feleltem a szekrényemhez lépve és egy halvány mosoly kíséretében az asztalra raktam egy kis sült húst és egy kenyeret, amihez egy újjal sem nyúltam, mert tegnap akartam megenni. - És az jelenleg ennyi. - tekintettem a vajákra. |
Párszor megforgattam kezemben a felsőm aggodalmas fejet vágva, annyira nem hiányzott ez a plussz kiadás. A víz ötletére csupán némán bólintottam párat, szememet továbbra is a kezeimközt lévő anyagot vizslatva. Majd sóhajtva egyet letettem az egyik szék támlájára, majd megtámaszkodtam rajta, a lány feé fordulva, aki épp akkor hajította le saját ruháit, amiket tegnap intézett el szépen.
Csupán felvont szemöldökkel pislogtam rá, ahogy hajhatatlanul kijelentette, hogy már pedig megvizuálja a sebem és punk-tum, hát felőlem rendben, de magamtól is megtudom állapítani, hogy már rendbe fog jönni, mert kétlem, hogy bármi más információval tud szolgálni számomra.
Kérdésére már majdnem eljátszottam a gondolattal, hogy kimosom a felsőm, mire gyomrom hangos korgással ellenezte a még kimondatlan szavaimat. - Nekem ebben beleszólásom sincs, hát hallod - röhögtem fel az árulkodós hasamon, pedig mégis csak jó lenne rendbetenni a cuccaimat előbb, de inkább nem említettem, mert a lányt elnézve ő is szívesebben reggelizne, mit sem várjon rám.
Az újabb kérdésére védekezően emeltem fel karjaimat. - Szerintem az még bőven ráér - mondtam vigyorogva, majd lábamra esett pillantásom. A látványtól elhúztam a számat, mert ugyan összekoszolni még nem sikerült semmit sem, de már látható volt, hogy a sár lassan elkezd magától lepotyogni nadrágomról.
- Viszont előbb ezt megcsinálom, egy perc - indultam meg ki a sátorból, majd egyből le is rúgtam végtagjaimról a tegnapi mocskot, még a lápból megmaradva. Volt kint néhány ember, akik nekem igazából katonáknak tűntek, de nem foglalkoztam se velük se döbbent pillantássaikkal, hanem egyből vissza is tértem a lányhoz. - Mit eszünk? - kérdeztem feledtébb jókedvűen, ami igazából nem túl gyakran fordult elő velem. |
Tettem néhány lépést előre, hogy szemügyre vehessem a tegnap éjjel levetett ruháimra. Rá kellett jönnöm, hogy a fehér ingemből valószínűleg nincs az a szappan ami kihozná a koszt, de a mellényem még egész menthető állapotban volt. Sok mindent vészált már át az a kék ruhadarab és nem most szerettem volna megválni tőle. Emlékszem mikor kislányként Steffard nekem adta... a kabát akkor nagyobb volt mint én magam.
- Hozhatok vizet, ha gondolod. - tekintettem a vállam felett hátra Lachlainre, jóval később mint hogy maga a kérdés elhangzott volna és ledobta a földre a menthetetlenné nyílvánított ruháim.
- Nem baj, attól még ránézek. - vontam meg a vállaim és szembe fordultam a vajákkal. - Mit szeretnél előbb? Enni vagy mosni? - kérdeztem félrebillentve a fejem. Az én voksom az evés oldalán volt, mert tegnap nem sok minden volt a sörön kívül ami megtölthette a gyomrom és kezdtem éhesnek érezni magam a kelleténél jobban. - Vagy a sebed fontosabb? |
Válaszát hallva továbbra is mosolyogtam, ami szokatlan volt számomra, hiszen eddig mindig inkább csak morcos voltam, mert nem durmolhattam legalább délig, valami pihe-puha agyat nyomva. Egyre csábítobban hangzik felkeresni a családom, de még mingid nem voltam kíváncsi rájuk, ezért is eshetett meg az, hogy születésem óta, nem tartózkodtam sosem Cintrában, még csak átutazóban sem, mindig inkább kerültem azt az országot.
A reggeli említésére rá kellett döbbennem, hogy én biza éhes vagyok, ráadásul ebben a gyomrom haragos zugyborgása is megerősített. Nem igazán törődtem a gyomorkorgásommal, elvégre nem volt hangos... Inkább éreztem, mint hallottam, hogy belsőszervem már épp önmagát emészti meg jobb híjján.
Párszor megroppantottam a nyakam, majd figyeltem, ahogy a lány kikászálódik az ágyából. Igazából furcsa volt, tulajdonképp még sose volt rá alkalom, hogy együtt töltsek egy komplett éjszakát egy nővel, pláne hogy semmi nem is történt alváson kívül... A végén azt hiszem, hogy elpuhultam, előbb a sérülés, most meg ez? Ejej, ennek nagyon nem lesz jó vége.
Az asztalról kezembe vettem a felsőmet, majd szemügyre vettem a kihasadt anyagot, miközben folyamatosan hümmögtem. - Szerinted most ez ki tudom mosni? - fordultam hátra hozzá, felmutatva a ruhát, épp amikor kihúzta az ajtót, én meg felszisszentem a hirtelen fényre. - Hát ez jól esett - nyögtem fel, megdörzsölve a szemem, ha mondjuk még hatott volna a Macska, akkor meg is vakulok feltehetően, de így csak egyszerűen összeszűkült a pupillám, enyhítve a fényáradaton.
A kérdésére ismét rápillantottam, majd felvontam a szemöldököm. - Már este se fájt, csak ha piszkáltam - vontam meg hanyagul a vállam, de azért elmosolyodtam. Ő volt az első, akifelől bármiféle aggódást, vagy csupán érdeklődést véltem felfedezni, mert más inkább kívánná, hogy pusztuljak bele, minthogy a hogylétem miatt aggódjon, és valahogy jól esett. |
- Igen, majdnem... - fordultam vissza az oldalamra és fél kézzel a valószínűleg meglehetősen kócos hajamba túrva ültem fel az ágyon. Hiába tudtam volna szinte bárhol elaludni, egy helyben, mozdulatlanul soha ne ment.
- Majd, reggeli után... - ásítottam fel, minkét lábam kidova az ágy oldalára és lassacskán talpra állva. - Most még össze kell szednem magam. - tekintettem a férfira, meg a kötésére, majd magamra és a minden irányból gyűrött ruhámra. Hát... Ezt sem kell emberek közé felvenni, még szerencse, hogy nagyon nem is állt szándékomban elhagyni a tábort.
Erről pedig eszembe jutott, hogy össze kell szednem a holmijaim, mert holnap tovább kell állnom... tehát ma nem ihatok egy kortyot sem, vagy holnap a halálomon leszek. Nagyszerű.
Ásítottam egyet újból és előreléptem párat a sátorom széléig. Elhúzva a ruhaanyagot ami ajtóként szolgált tekintettem ki, de azon kívül semmit nem tapasztaltam, hogy a hirtelen jött világosságtól hunyorognom kellett.
- Nem fáj a sebed? - kérdeztem visszatérve Lachlain sérülésére és visszaléptem a sátorba. |
Habár nem aludtam valami kényelmes pózban, és nem is annyit, mint amennyit egy átlagos ember igényelne, mégis frissen és üdén pattantak ki szemeim ráadásul úgy éreztem egészen jól kialudtam magam, a mérgek már nem tomboltak a véráramomban, sőt már a sebem sem lüktetett.
Ásítottam egyett, majd sűrűn pislogva néztem szét a gyér megvilágítású szobában, ahol a fényt az ajtószerű lepedő rései szolgáltatták. Újból körbe kémlelve örömmel konstatáltam, hogy a lány közel élettelenül fekszik.
Kissé összerezzentem, amikor szólított, majd az első döbbenetből kijózanodva elmosolyodtam azon, hogy ismét lebecézett. Kissé előre dűltem, majd felkönyököltem, egyik karimmal megtámasztva a másikat.
- Igen, már egy ideje - mondtam, miközben néztem, ahogy azzal próbálkozik, hogy belefojtja magát a dunnájába. - És ahogy hallom már te is majdnem - kuncogtam el magam, majd felkeltem a földről, és a kardomat is kihúztam eddigi helyéről. - Majd lehet meg kellene nézni hogy érzi magát a sebem - motyogtam, szemügyre véve, az egyre bonyolultabbnak tűnő kötést, amit tutira nem tudnék egyedül kibogozni. |
Igazából fogalmam sem volt arról mennyi idő lehetett, mikor kinyitottam a szemem. A másik oldalamon ébredtem, mint amin elaludtam, így egyből észrevettem, hogy az asztalon heverő olajlámpás már kialudt. Vettem egy mély levegőt és a hasamra fordulva nyújtózkodtam egyet a csöppet sem kényelmesnek mondható ágyon, majd csak belefúrtam az arcom a párnámba.
Semmi kedvem em volt még kikelni az ágyból, így is arra ébredtem, hogy valakinek kedve szottyant a táljait úgy kiöblíteni, hogy egymásnak csapta őket. Mindez persze megszokott volt, de nem aludtam olyan jól, hogy egyből ki tudtam volna pattani az ágyból.
- Lach, ébren vagy...? - dörmögtem az arcomat még mindig a párnában tartva, meg sem erőltetve magam azzal, hogy megmozduljak. A tollpárnám érdekesebbnek és kényelmesebbnek bizonyult. |
Ahogy hallottam, hogy milyen nyögdécselősen beszél csak fel emeltem szemöldökömet, miközben még mindig fölfelé néztem, elidőzve egy pókon, ami éppen akkor kapott el valami szerencsétlenül járt... Azaz jelenesetben, repült legyet. A mozgolódást is figyelmen kívül hagyva figyeltem tovább a két rovar csatáját, vagyis inkább a szerencsétlen szárnyas állatka kétségbe esett menekülését nyolclábú pajtásától. Ha szeretném az állatokat, talán segítenék is neki, de mivel pont az ellenkezője, így valószínűleg majd reggel, miután jól belakmározott a szőrös, kis, hálón gubbasztó förmedvény, majd anyon is nyomom, hogy ne érezze jól magát túlzottan.
Mivel ezt az eszmefuttatást alaposan kiboncolgattam, így a lány felé fordultam, aki már a másik irányba fordult. Pislogtam párat értetlenül nézve rá. - Hé - mondtam halkan, hogy ha aludna, akkor véletlenül se keltsem fel. Mivel nem érkezett válasz, és eluntam az bámulni, ahogy vállai lassú mozgását figyeljem, ahogy előbb beszívja, majd kifújja a levegőt. Halványan elmosolyodtam rajta, majd immáron sokadszorra billentve hátra fejemet, hogy a tarkóm a kardomnak érjen, lehúnytam a szemeimet, majd el is nyomott az álom. |
Csak hallgattam, ahogy azt mondja valószínűleg nincs olyan ruhám ami ráillene. Hát... meg is lepődne, mert tulajdonképpen volt, de azok még Steffardtól maradtak meg. És a férfitől úgy nagyjából ennyi is maradt meg számomra az emlékeken és a lován kívül.
- Ühm... hát ahogy jól esik... - feleltem kissé álmatagon, majd a másik oldalamra fordultam, a hátamat mutatva Lachlainnek. Az a fajta ember voltam, aki ha egyszer elfekszik az akkor már alszik is, így nem telt bele sok időbe, hogy szemeim lehunyása után már húzzam is a lóbőrt. |
A hangok alapján könnyen megtudtam állapítani, hogy javában öltözködik a lány. Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy vajon milyen látvány fogadna ha hátra néznék, de erőtvéve magamon lent tartottam lélegzetemet, amit nem rég szívtam magamba, hogy ha már a bennem tátongó állandó űrt nem is, de legalább a tüdőmet megtölthesse valami.
Török ülésben ültem, így egy kicsit elgémberedtek lábaim, mire újból meghallottam a hangját. Kopottas nadrágomra meresztettem szemeimet, még mindig háttal. Persze az utóbbin gyorsan segítettem is, ismét elhelyezkedve kardomnak dőlve, úgy néztem Sessire.
- Hát, javíts ki ha tévednék, de neked nincs rám való ruhád nem? - mosolyodtam el, végül megint hátra döntöttem fejem, majd a sátor tetejét kezdtem fürkészni, bár semmi izgalmasat nem találtam, szerencsémre még csak lyukakat sem felettem. Legalább biztosan nem járok rosszul, ha eleredne az este folyamán az eső.
- És nem csak egész éjszaka rohadok benne, hanem amíg nem érek egy üzletbe, hogy szerezzek egy újat - homályosítottam fel, no nem mintha büszke lennék rá, de más választásom nem nagyon volt, nekem soha semmit nem toltak a seggem alá. Azt meg ki nem tojja le, hogy elvileg nemesi vér csörgedezik ereimben... Meg épp most némi méreg is. A mai adagom egy évre elegendő volt amúgy is, ha nem egy életre.
Szóval visszatérve a cuccaimra, majd valamikor kismosom őket, ami nagyjából azt jelenti, hogy egy tisztábbnak látszó tóban vagy megmártózom egy az egyben, vagy csak kiöblítem az elnyűtt anyagokat. Bár igazándiból nem volt okom nyavajgásra, vagy panaszkodásra, más ugyan abban a ruhában megy a saját esküvőjére, amiben ganalyászni szokott, szóval egy szavam se lehet. |
Meglepett, hogy semmi frappáns megjegyzést nem fűzött hozzá a megszólalásomhoz, az meg mégjobban, hogy engedelmesen el is fordult. Pislogtam párat, mert ilyen szintű beletörődéssel eddig még nem találkoztam.
De nagyjából ennyi ideig is törődtem ezzel, mert ahogy elfordult úgy lépegettem oda az egyik ládámhoz, kihalászva belőle néhány friss ruhát. Oldalra tekintettem Lachlainra, mert valljuk be, férfiakban ilyen téren nem lehet bízni, elvégre nagy a kísértés mégis csak. De miután láttam, hogy nem fordult meg egy pillanatra sem gyorsan lekaptam magamról az ingemet, a piszkosat a földre a dobtam, a tisztát pedig amilyen gyorsan csak tudtam magamra húztam. Az, hogy netalán meglátná a fedetlen lábaimat már nem érdekelt annyira, így a nadrágomat már valamivel komótosabban cseréltem át, egy vékonyabb anyagú nadrágra.
- Te abban a ruhában fogsz rohadni egész éjszaka? - kérdeztem felvonva a szemöldököm és visszalépegetve az ágyamhoz és leülve a szélére szinte egyből az oldalamra dőltem, hogy azért láthassam a vajákot. |
A kérésére felvontam a szemöldökömet, mialatt előre billent a fejem, piláim pedig felpattanva öltöztek hitetlenkedő pillantásokba. A helyzet igazából simán megkívánt volna néhány szemét poént, de inkább csak egy vigyor kíséretében magamba fojtottam el.
Megkaparva a torkomat, kezeim által megemelve magam kissé, teljesítettem készségesen az elfordulást, majd ismét összefontam magam előtt karjaimat. Párat hümmögtem, mikorben jókat derültem. Úgy látszik mégis csak van azért olyan, ami nem változik, pont mnt minden más lány, bár inkább gyanakszok arra, hogy túl büszke, mintsem szégyenlős lenne, vagy... Vagy nem tudom, valamelyik a kettő közül.
- Szólj ha kész vagy azért - kértem, anélkül, hogy felé fordultam volna, azért volt bőven önmegtartóztatásom, és ha már voltam olyan lovagias, hogy a földön alszok, akkor ne most rúgjam már fel a nagy nehezen felállított jó tulajdonságomat, ami szerintem eddig egyedül árválkodott a lány képzeletbeli személyiség polcán, külön szortírozva a jó és rosszatak.... Vajon van köztes rész? De ez most nem fontos, minek gondolkodok ennyit? Árt az egészségemnek, meg a szépségemnek is, nem lesz ez így jó. |
Bólintottam arra, hogy nem fogadja el a felajánlásomat, mert én sem tettem volna a helyében. Nem keltem fel a székemből, csak tekintetemmel követve figyeltem mit csinál. Igazából, még meg szerettem volna arra kérni, hogy menjen ki a sátorból addig, míg átöltözöm, de egy szempillantásnyi idő alatt már a hátát kardja lapjának vetve üldögélt a földön.
Pislogtam néhányat, majd csak elmosolyodtam rajta és bólintottam megint.
- Ha neked úgy jó lesz, akkor oké... - mondtam kitolva a székemet, majd felkelve róla az ágyamhoz lépegettem és leültem a szélére. - Elfordulnál egy röpke pillanatra, vagy előtted kell átöltöznöm? - kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm, kezeimet letámasztva két oldalamon. |
Megértően bólintottam, amikor csak megjegyezte, hogy majd talán máskor beszélhetnénk róla. Nem is értettem, hogy miért pont én gondoltam, hogy más szívesen tenne említést múljáról, elvégre ha engem kérdeznének róla, egyszerűen elküldeném az illetőt melegebb éghajlatokra, hogy törődjön csak a saját sivár kis életével, kapok én elég megvetést, meg sajnálkozást, anélkül is, hogy beszélnem kellene az életemről. Ráadásul, eltudtam képzelni, hogy miken mehetett keresztül, biztos nem egy sétagalopp a saját története, szóval érthető, ha nem lett volna kedvem ahhoz, hogy összemérjük melyikünket érték a legnagyobb megrázkódtatások, bár a "kimásztam a saját síromból" eléggé ütős aduász, ami azt illeti.
Kérdésére hasonló arckifejezés kúszott arcomra, mint ahogy ő nézett rám, majd elvigyorodva ráztam meg a fejem a folytatást hallva. - Felejtsd is el, nem túrlak ki az ágyadból, így is sokkal tartozok már - mondtam sejtelmesen rávillantva mosolyomat. - Megoldom - kezdtem, majd kitolva magam alól a székem, felálltam az asztaltól, és a vas kardomért nyúltam, ami vastagabb volt jóval, mint az ezüst. Megforgattam kétszer meglazítva ezzel elgémberedett zsuklómat, majd egy gyors mozdulattal, amit szabad szemmel aligha lehetett látni a földbe állítottam. Levágtam magam elé, majd hátamat a fegyvernek vetve tártam szét a karjaimat. - Látod? - mondtam Sessire nézve, majd összefontam mellkasom előtt kezeimet, a fejemet pedig a pengének döntöttem, lehunyt szemekkel. |
Sejtettem, hogy rá fog kérdezni erre a megmentős dologra, de most a legkevésbé sem volt kedvem elmesélni, így hálás voltam azért a legyintésért, legalább erre nem kellett most válaszolnom.
- Majd egyszer elmesélem, de hosszú történet... - mondtam Lachlaint figyelve, aki ekkor közölte, hogy hosszú volt a mai nap. Örültem, hogy egy véleményen vagyunk, mert akkor úgy látszik nem csak én voltam fáradt, hanem a vaják is kimerült.
- Hol akarsz aludni? - kérdeztem felvonva a szemöldököm és érdeklődve fürkésztem az arcát. - Felajánlanám az ágyam, de attól tartok olyan, mintha a földön aludnál... - csóváltam meg a fejem és hátrabiccentettem az ágyam irányába. |
Ahányszor csak megrántotta a kötszert, annyiszor lett volna kedvem felszisszenni, na nem azért, mert olyan vehemensen tette a dolgát, hanem mert mégis érzékenyebb volt a kelleténél a frissen beheggedt seb. Aztán amint megláttam, hogy hogy kötötte meg, már láttam is magam előtt, hogy ezt biza' úgy kell majd levágnom magamról, mert másképp a csomó nem igen fog engedni a szép szónak...
Végig figyelemmel kísértem, ahogy elmosolyodik, majd leülve hátradől a közeli székében, miközben magyarázni kezdett. Meglepett, hogy kaptam választ, az meg pláne, hogy ilyen jókedélyben hangzottak el a mondottak, elvégre egy pirítást vártam legalább, amiért ilyesmit kérdeztem, de tetszett is, hogy szinte mindenre másképp reagál, mint egy átlagos nő. Az a perverzségeken maximum elpirult volna, a közelségtől zavarba jött volna, az ehhez hasonló kérdéseken meg felkapta volna a vizet, ehelyett mit kaptam? A pajzán viccekért kishíjján taslit, a magánszférába tolakodásért szúrós pillantásokat, a kérdésekre meg mosolyt... Ki érti ezt?
Csupán némán pislogtam, végighallgatva mondani valóját. Nem nagyon tudtam, hogy mégis mit mondhatnék, majd felé fordultam teljes testel, miközben felkönyököltem az asztalra. A gyertya lángba meredtem, majd ismét rápillantottam. - Megmentett? - kérdeztem halkan, kimérten, és lassan ejtve minden szótagot, mint aki fél beszélni. Kissé összevontam a szemöldököm, majd legyintettem egyet, jelezve, hogy nem várok választ, ha megosztja velem, akkor meg, ha nem nem, biztosan nem orrolok meg rá emiatt. Lassan már így is túlzásba viszem a kérdezősködést.
Arcomon nem sokáig ült a komorság, hamarosan elvigyorodtam, elvégre igencsak mozgalmas volt ez a mai nap, már arra sem emlékeztem, hogy mikor keltem fel egyáltalán, mintha évekteltek volna el a röpke órák helyett. - Hosszú volt ez a mai nap, ideje lenne aludni - néztem rá, várva, hogy mi lesz a felosztás, bár számomra egyértelmű volt, ő az ágyában, én meg majd megoldom az alvást valahogy... |
Megmosolyogtatott az, ahogyan próbálta kitalálni hány éves vagyok. Mivel tünde vagyok, lehettem volna akár hetven éves is ilyen kinézettel, de esetemben pontosan annyi idős voltam, ahánynak kinéztem. De láthatóan összezavartam azzal, hogy hány éve is vagyok katona.
Húztam még egy utolsót a fáslin, majd elkötöttem úgy, hogy ne tudja véletlenül sem kioldani. Ellépve tőle mosolyogva hallgattam meg a kérdését, majd leültem mellé az asztalhoz.
- Nem is vagyok idős... a fajtársaimhoz képest pedig főleg. - néztem rá hátamat a szék támlájának vetve. - Nemrég töltöttem a huszonnégyet. - vontam meg a vállaim gyorsan és még mielőtt még jobban összezavartam volna kiegészítettem a mondókámat. - Kislány koromban egy katona mentett meg és mivel azt sem tudta mit kéne csinálnia egy kisgyerekkel, egy lánnyal meg főleg nem, ezért visszavitt az állomáshelyére. Azóta vagyok a katonákkal. Velük nőttem fel így én magam sem tudom mióta néznek rám egyként közülük... - mosolyogtam még mindig, majd hosszan lehunytam a szemeim. Fáradt voltam, mert akkor már jó ideje talpon voltam. És azért az izgalmakból is kijutott bőven mára. |
Csendesen hallgattam, ahogy magyarázott, egy kissé jobban elmerengve a kelleténél, így nem is nagyon esett le először, hogy korábban pofázok, mint gondolkodnék.
- Huh, hat-hét éve? - néztem magam elé, majd rákaptam a tekintetem. - Hány éves vagy? Nem tűnsz idősnek. - rökönyödtem meg, elvégre tényleg nem néztem többnek, mint egy húszas éveiben járó fiatal hölgynek.
Persze ezután párat pislogtam, miközben tudatosult bennem, hogy tuskó vagyok, de nem igazán volt már újdonság számomra, de Sessi nem ismerhetett ennyire. Megértem, ha nem válaszol, elvégre melyik nő szereti bevallani, hogy mennyi idős... Nem is igazán volt jogom ilyesmit kérdeni, mert azért nem voltunk mi ilyen jóban, szóval inkább elfordultam befogva a bagó lesőm, miközben készségesen vártam, hogy befejezze a kötést. |
Láthatólag nagyon tetszett neki az a helyzet, hogy magasabb volt nálam és meg kellett kérnem arra, hogy üljön le. Valójában igen érdekes volt számomra a helyzet, hogy egy férfi ennyivel magasabb nálam, mert megszoktam hogy nagyjából egy magasságban vagyok velük, akik pedig magasabbak nálam azok csak pár centivel.
Miután helyet foglalt kezdtem elkötözni sebét próbálva ügyelni arra, hogy kíméletes legyek vele. Elvégre, könnyen tönkretehettem volna a friss varrt ha véltelenül belekapok a körmeimmel, aminek valószínűleg Lachlain sem örült volna. Néha azért rá kellett szólnom éppen ezért, hogy emelje fel a kezét, vagy hajoljon kicsit előre... persze ő ezen is elszórakozott.
- Hogy mióta? - kérdeztem vissza elgondolkozva, a fáslit épp átvezetve a hónalja alatt. - Őszintén megvallva fogalmam sincs. - feleltem teljesen őszintén a kérdésre és meghúztam a vállán eddig lévő kötést. - Mióta idekerültem azóta a katonákkal vagyok... de talán hat-hét éve hívtak először katonának engem is. - miután Steffard lelépett magamra maradtam. Akkor megvolt a váalsztásom, hogy itt maradok e és választom azt az életet amit ő is választott... Vagy választom a magam útját. Szerencsére a magam útja épp találkozott Steffardéval, így itt maradtam. |
[110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
