|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.23. 12:00 - |
Cirill Tretogor & Hassel Lalbor Rondrel |
[462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
 Nem vettem le róla a tekintetem és kivételesen eszembe se jutott, hogy megszólaljak. Csak hallgattam, félig-meddig a gondolataimba merülve. Nem kötöttem abba bele, hogy mit hisz, mert mondhatjuk fedte a valóságot... abba sem, hogy tiszta szívvel gyászolna meg mert szeret.
Csak nem akartam elhinni, hogy miért érezne így irántam. Akármilyen önimádó is voltam mások szemében, tipikusan az voltam akiben az emberek nem szeretnek bele. Nem volt olyan személyiségem.
Figyeltem ahogy közelebb jön felém és nem tettem még akkor sem semmit, mikor az ágyra döntött. Hagytam neki, mert nem is akartam ellenkezni.
Mélyen a kék szemeibe néztem és tudtam... tudtam, hogy én is belehabarodtam a lányba, de úgy, hogy abból akármennyire is ellenkezek nem tudok kilábalni. Csak hazudnék magamnak, ha az ellenkezőjét állítanám, ha azt mondanám közömbös számomra. De ez közel sem így volt. Ahogy a szemeibe néztem melegség töltötte el a szívem és mintha az elmém is eltompult volna. Nem akartam hallani azt, amit mondott. Magam mellett akartam tudni...
Felemeltem a kezem, a haját eltűrve az arcához simítottam azt és halványan elmosolyodtam. - Ciri... - mondtam halkan, a tenyerem végighúzva arcán, egészen tarkójáig csúsztatva. Jól esett megérinteni, de nem akartam semmit tenni, hiába mondta az eszem és szívem azt. Nem akartam semmi megfontolatlant, semmi olyat amiből később károm lenne... egyszerűen nem akartam végetvetni ennek a pillanatnak. |
 Tény koros volt és miután kalóz benne volt a pakliban, hogy egy legénységre elég fiai és lányai voltak. De ez nem befojásolt abban, hogy szeretem. A vér a kezén a múlta ami eddig történt vele...- Ez mind azzá tett aki vagy. Akit szeretek...Ez az amit sose fogsz megérteni de nem is kérem. Két éve oly lényegtelen mit érzek hisz változatlan marad. - kínomban elmosolyodtam lehunyt szemekkel. Talán önző voltam, hogy csak az én sérelmeimmet tudtam csak foglalkozni és az ő érzéseivel nem. Azt tudtam, hogy el akar utasítani de hogy ő mit érez azt nem. De amik történtek azok után jobbnak tartottam abban a tudatban ringatni magamat, hogy szeret és épp ezért akar távol tartani magától. De most, hogy újra látom... - Ha tehetném újra és újra elkövetném azt a hibát, hogy melléd állok...- sóhajtottam fel lemondóan, majd felegyenesedtem és rá pillantottam. - Nem tudsz semmit sem Hassel. Ha nem te volnál az akit keresek...- halgattam el egy pillanatra, majd összeráncoltam szemöldökömet és feláltam a székből és az asztalra üllve néztem rá kezeimmel támasztva magamat, majd folytattam. - Fogalmazzak inkább úgy akit megtaláltam... akkor most nem ülnék a kabinodban, hogy ismét láthassalak. - valltam be ittlétem valódi okát. Amiért miután elküldött az előbb még mindíg itt ülltem. - És csak, hogy tisztázzuk. Nem hibáztatlak azért amit tettél....csak.. - kínomban egy mosolyt húztam arcomra, majd egy nevető sóhajt kieresztve ajkaimon fojtattam. - ... csak had ringassam magamat abban a hitben, hogy azért tetted amit tettél mert valóban érdekelt hogy mit érzek. - vontam meg vállamat, majd tekintettem körbe a rumlin elmosolyodva. Eszembe jutatta azt mikor azért szídott le amiért rendet tettem nála. Vissza pillantva rá hajam tövét kezdtem el csavargatni. - Legyan az akár ismét két év vagy 10 de felőlem lehet 20-is. Ugyan azt fogom érezni. Ha félholtra vernek, ha levágják az egyik karod ha a.... - egy pillanatra vettem megálltam, majd összehúzott szemekkel folytattam. - Ha meghalsz... de legalább lesz aki tiszta szívvel meggyászol. - mosolyodtam rá kedvesen, majd leugrottam az asztalról és megfogtam a kezét, majd kihúztam álla alól és ledöntöttem vállánál támasztva kezemet az ágyra így a párnába süppedt a feje. - Pihenj és maradj csendben mielőtt még a történelem megismétli őnmagát. -Néztem rá elmosolyodva félig felé hajolva ahogy kezeim a vállán voltak. A hajam rá borúlt az arcára és úgy néztem szemeibe elmosolyodva. Fura mód örömmel töltött el. - Holnap korán elmegyek és nem okozok több kellemetlenséget. Ígérem. |
Most én voltam a soros a hallgatásban. Végighallgattam azt amit mond, majd halványan elvigyorodtam.
- Ciri... Én idén töltöm a harmincat. Lassan két évtizede a tengeren vagyok, valószínűleg van gyerekem akinek a létezéséről sem tudok... ja és ha kihagytam volna: a fél világ holtan akar látni. Ha versenyeznénk, szerintem én nyernék. - fintorodtam el két okból is: a megjegyzésére és arra amit én mondtam. Vettem egy mély levegőt, hogy megálljam azt, hogy egy frappáns és csöppet sem nőnek mondani illő dolgot szóljak vissza neki.
- Mint már azt elmondtam egyszer, nem én vagyok az akit keresel. Én szeretném, hacsak egy... egy tévedés lehetnék neked... - a szavakat kerestem arra, hogy megpróbáljam kifejezni magam, de nem sikerült túlságosan. Előrehajoltam, a kezeim a térdemre támasztva, az arcomat pedig a kézfejeimmel tartva. - Marha önző voltam tudom, meg is értem azt, hogy miért érzel úgy ahogy... De én csak jót akartam. Mondjuk. De elhiheted, hogy én sem így akartam, csak idegen volt számomra a helyzet és... - nem is tudtam minek magyarázkodom. Ami volt az elmúlt, ami történt, megtörtént. Nem lehet ellene mit tenni. És ahogy kijelentette marad, utána pedig azt, hogy el is megy tudtam is, hogy teljesen felesleges. Úgy sem látom többet soha és ez így is van rendjén. |
Végighallgatva őt valahogy egy pillanatra az futott át az agyamon, hogy ő sem volt közömbös irántam és csak jót akart. Önző egy jót akarás volt mit ne mondjak... a lelkiismeretét próbálta mosogatni. Csak, hogy amilyen sok vér tapadt kezeihez ez már nem volt több puszta por a vastag rozsdával ellepett fogaskerekek egyikén. Beletúrtam kócos tejfőlszőke hajamba, majd lehajtottam fejemet. Ismét rá pillantottam és szemeibe néztem. Egy pillanatra nem tudtam, hogy mit szóljak hozzá. Mit mondhatnék neki hiszen csak jót akart... de aztán mégis feltőrt bennem a saját érzelmem. Azon túl amit elviseltem vagy ami tőrtént és amivel meg akart védeni....
- Legalább láttalak volna és ne azt kellet volna végignéznem ahogy sorra hulnak el körülöttem míg az egyetlen megélhetésem ott ahova kerültem az a tolvajkodás. Embert kellet őlnöm a megélhetésemért.... Utáltam de megtettem. Mert ha nem ölsz akkor megölnek. És ha úgy is alakult volna mint ahogy mondod...- eközben a székhez lépkedtem, majd ahogy oda értem lehuppantam benne elhelyezkedve. Nem néztem rá csak végig magam elé bambúltam. - ... legalább életem 25 teléből legalább úgy érezhettem volna, hogy éltem egy kicsit. De így mit élek? Egy tolvaj vagyok aki lop, hogy éljen. Másnak a koromban már 3 gyereke van és egy szerető férje. Még a 15 éves kisasszonyka is várandós. Én meg mit teszek? 25 Éves koromban próbálok túlélni... - ekkor előre dőltem és azt asztaéra támaszkodtam. Aztán mint akinek nagy meglepetésben lett volna része felemeltem fejemet és a semmibe nézve meglepett szemekkel szóltam fel hasonló hanglejtéssel. - Jajj de buta vagyok. Hiszen van egy drága kalózom aki ki nem állhat amiért szeretem. Ettől máris teljesnek érzem az életemet. - döntöttem le fejemet az asztalra egy koppanással, majd lehunytam fáradtan szemeimet. - Felejtd el... Van elég gondod. Inkább pihenj. - mondtam neki arra utalva, hogy hagyja figyelmen kíbűl amit mondok. Ezután önkényesen kijelentettem, hogy hajnalig itt maradok és utána elmegyek a holmijaimmal együtt. |
- Igazából azt hiszem megtudtam mindent amit akartam... Na meg tudod mit csinál egy kalóz azzal... - nem fejeztem be a mondatom, mert rájöttem arra, hogy mit is akart nekem előbbi mondatával mondani. Az arcomról bármiféle mosolyra utaló nyom eltűnt és csak meredtem az arcára, egészen addig míg el nem kaptam róla a tekintetem a falra úgy téve, mintha az érdekesebb lett volna. Mit akart ezzel elérni? Érezzem magam kellemetlenül, vagy...? Fogalmam sem volt, de ha erre hajtott, akkor sikerült elérni.
- Nem. - hagytam rá, majd összefontam magam előtt a kezeim és visszaemeltem rá a tekintetem. Soha nem gondoltam volna azt, hogy ennyire mély nyomot hagyott volna ez benne.
- De csak nézz rám. Itt állok előtted összeverve a templomi gárdisták által, akik ha nincs Patkány már a hóhérhoz vittek volna a fejem meg már egy karóra lenne húzva. Erre vágytál volna? Napról napra élni, soha nem tudni azt, hogy melyik nap fognak megölni? Mert tudod azóta történt egy s más. Novigrad óta kétszer annyi ember lohol a nyakamban a véremre szomjazva. Nem hiszem, hogy akármilyen nőnek is az lenne a vágya, hogy a szerelmét életveszélyben lássa. Szóval valld be; jobb az, hogy mindet így történt. Csalódhattál volna nagyobba is, nekem elhiheted. - és ezzel be is fejeztem a monologom, a karjaimat leengedve leültem az ágyam szélére és a fejem oldalasan felé fordítva néztem őt. |
Felvontam szemöldökömet, majd elmosolyodtam az enyhe kifejezésen, hogy ideje volna már lelépnem. Hát nem vártam sokat de azért ennél kicsit szívéjesebb fogadtatásra ha már így kitolt velem. De nem tettem szóvá neki. Hagy higyje csak azt, hogy nekem ígyis jó... de nem jó. - Te cipeltettél be a kabinodba. Gondoltam mondani is akarsz valamit. - vontam fel szemöldökömet, majd egyszerűen kiömlöttek számból a szavak. Nem gondolkodtam azon, hogy esetleg nem kéne vagy, hogy olyat vágok a fejéhez ami rosszúl érintheti. De nem úgy tűnt mint aki annyira megbánta tettét. - Vagy életem szerelme ismét a szívembe kíván típorni. - szólaltam fel flegmán és egy szomorú mosollyal. Ekkor éreztem, hogy talán nem kellet volna. Azonnal elkaptam róla tekintetemet és összeráncolt szemöldökkel lepillantottam a földre. - Bocs ezt nem kellet volna...- választoltam neki, majd vettem egy lemondó sóhajt. Ha megszólalt hát csöndben vártam mit mond ha nem egyszerűen arra kértem, hogy adja vissza a holmijaimat és tekintsük meg nem történtnek ezt a találkát. Nem akartam ismét összeveszni vele úgy mint akkor. Ismét olyan ember miatt hullajtani könnyeket akiért nem éri meg. Szerettem még mindíg de ez édes kevés vígasz volt arra ami akkor történt. |
 - Ch... - fújtam ki a levegőmet, bő véleményemet ezzel ki is fejezve arról, hogy örülne annak, ha nem látna. Viszont ezen felül nem mondtam semmit, csak lennegedtem az kezeim, egyikkel megtámaszkodva az asztal lapján, kissé oldalra helyezve a súlypontom. Csak elfintorodtam arra, hogy megjegyezte nem vagyok túl jó állapotban. Én is tudtam, nem kellett felvilágosítani róla.
- Voltam rosszabb állapotban is. Sokkal. - feleltem összehúzva a szemeim. Egy tömlőcben, kiláncolva, kiszáradva és összeverve, abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban vihetnek el felakasztani... Szép is az életem, de meg van a kockázat benne. Nem lehet tudni mikor állítanak pellengérre a tetteim miatt.
Ahogy a kezem felém emelte úgy húztam el a fejem, a szemeim minél jobban összehúzva, de így sem tudtam elkerülni azt, hogy az államhoz érjen. Felszisszentem, de hősiesen tűrtem, hogy a kelleténél talán kicsit jobban megnyomja a csontom.
- Túlélem. - mondtam a tekintetem oldalra fordítva, a kezemmel megmasszírozva az állam. Felemeltem a fejem és a lányra néztem.
- Mikor szándékozol távozni? - kérdeztem felvonva a szemöldököm. - Ha jól sejtem, nem akarsz maradni és beszélgetni. |
Felvontam szemöldökömet szavain és nem tudott tetszeni, hogy ő irányít. Jó nem lepett meg hiszen eddig is ő volt az úr mármint korábban de...Valamivel én is talpraesettebb voltam mint eddig. - Nem akartalak meglopni! - jelentettem ki azonnal ahogy ő rákérdezett a dologra. - Nem tudtam, hogy itt vagy és most se szívessen veszek róla tudomást...- fordítottam fejemet oldalra kissé morcosan úgy mint egy kislány. - Nem akarom feltépni a sebeimet.- sziszegtem orrom alatt halkan, hogy csak én halljam, majd mély sóhajt vettem és azt követően ismét a fiúra pillantottam. - Nem vagy túl jó állapotban. - tettem szóvá neki ezzel arra késztetve, hogy meséljen magáról, hogy mi történt vele mostanság. Nekem nem volt mit mesélnem. Legalábbis biztos nem érdekelte volna, hogy abból a nagyravágyó kislányból egy utolsó kis enyveskezű lett. Nem tehettem róla. Az élet meggyötört és erre kényszerített de legalább nem lettem hazug ami azért értékelendőnek tartottam. - Rendesen szép gyepált valaki...- tettem szóvá neki, majd közelebb lépkedve hozzá fogtam meg állát és vettem szemügyre sebeit. Elmosolyodtam hiszen szavaimon tól jó volt ismét megérinteni őt ha előte aligha is értem hozzá. Még mielőtt az ő elutasítását kellet volna átélnek eleresztettem állát, majd hátrébb léptem. - Gyulladás csökkentőt kéne szedned... A Kamilla tea jót tesz. - mondtam neki meghátrálva, majd vettem egy mély sóhajt a földön megpihentetve tekintetemet. Jó volt őt újra látni de erről a gondolatomról nem értesíthettem őt. Még a végén ismét úgy hajba kapunk, hogy a fejemet is leveszi. A heg azóta sem tűnt el ami rá emlékeztetett.... Mindegy egyes alkalommal mikor megpillantottam. |
Magabiztos lépésekkel haladtam előre az állakapcsom masszírozva. Nem igazán törődtem azzal, hogy Ciri mit kiabálgat, mert utdtam, hogy képtelen lenne úgy eltűnni innentől fogva, hogy az senkinek nem üssön szemet. Viszont a kilenc zsákra felemeltem a fejem, majd a vállam fölött egy pillanatra hátranéztem a lányra. Nos, történhetett vele egy s más míg útjaink nem keresztezték egymást.
Halvány vigyor kúszott fel az arcomra, mikor fenyegetőzni kezdett. Az ilyen megszólalásaival elbizonytalanított afelől, hogy ő volt az a lány aki két éve a fedélzetemen volt még ha csak pár napig is. Most már végtelenül furcsa volt számomra a helyzet, hogy pár nap alatt az eszem úgy megtréfált, hogy úgy hittem gyengéd érzelmek kötnek hozzá... viszont így két év távlatából visszatekintve az, amit iránta éreztem nem volt más, mint pillanatnyi érzelmi fellángolás, amit a kölcsönös törődés váltott ki belőlem.
A kabinba lépve ugyan az a kupleráj volt, mint évekkel ezelőtt. Valami soha nem változik meg: képelen vagyok rendben élni. Felé fordultam mikor hallottam az ajtót becsapódni és megráztam a fejem.
- Inkább vegyük szép sorjába a dolgokat. - fordultam szembe vele megdörzsölve a sajgó állkapcsom. - Te tényleg azt hitted, hogy meglophatsz? - vigyorodtam el halványan, felszakadt számat féloldalas vigyorra húzva. Nem csodáltam volna, ha nem ismert volna fel. Ajkaimon egy héttel ezelőtti vágás volt, amit egy gyűrű okozott, a bal arccsontomnál éreztem, hogy a kelleténél jobban fel van dagadva... Egy szóval, rendesen elbántak vele nemrégiben. - Bár igaz. nem lehet ráiusmerni a hajóra... De ez még mindig a Vércse. Csak felújítottam. Rohadt a padló. |
 Már hogy a fenébe akarnák nosztalgiázni. Ha tudtam volna, hogy az ő hajója talán a távolból figyeltem volna de eszem ágában sem lett volna feljönni így és még ráadásúl ki is rabolni. Morcoskodva vontam oldalra fejemet hiszen nemt tetszett a helyet. Ez a nyavajás elkapott és kénytelen voltam újra Hassel szemeibe nézni. Azokba a szép nagy szemekbe amikbe úgy belehabarodtam. Röhelyes volt, hogy ez épp most jutott eszembe... Ellenkezve kapálództam amikor a mamlasz elindúlt velem Hassel után. Egyenesen a kabinjába tartottunk. - Eressz te disznó! - ekkor a vállára csapott és a combomat áfogva tövénél tarott. - Rossz helyen nyúlkálsz te anyaszomorító! - rugdalództam tovább de mit sem érdekelte a férfit. A zsákot ott hagyta ahova ledobta amit a legénység többi tagja vissza vitt a helyére. Volt aki lenézett a hajó oldalához és felkiáltott ijedtében " Te jó ég. Itt van még 9 zsákkal! " Kiáltott fel elcsodálkozva, majd intett a többinek, hogy menjenek oda és segítsenek neki felhúzni őket. - Ha a zsákomra nem vigyáztok kinyírlak titeket!- kiáltottam oda de nem úgy tűntek mint akik figyelnének rám. - Halljátok? Kinyírlak mindanyiótokat!- kapaszkodtam meg az ajtókereben a kabinbalépve és húztam vissza magam kiordítva. Aztán ahogy rántott egyet rajtam a férfi máris lecsúszott kezem a faanyagról és a földre estem hanyatt. Fájdalmasan felnyögtem, majd felültem és néztem bosszúsan a férfira aki csak felröhögött és máris fordúlt ki az ajtón maga után becsukva azt. Egyedül maradtam Hassellel aki ezek után biztosan nem fog kedves fogattatásban részesíteni. Felültem, majd mielőtt még ő kérdezett volna leporolva magamat szólaltam fel de nem néztem rá csak ruhámat igazgattam. - Mi történt a Vércsével? Hova lett a hajód Hassel? - kérdeztem tőle, majd végül rá pillantottam összeráncolt szemöldökkel. |
Nem láttam tisztán az arcát, így csak a rá pillanatnyilag kiülő zavarodottságot. Előre léptem egyet, mert nem kevésbé érdekelt volna az, hogy mit keres a hajómon. Így nem is akartam nagyon azt, hogy elmenjen míg meg nem válaszolja a kérdéseim. Azonban erre kevés esélyt láttam egészen addig, míg az egyik matróz meg nem ragadta és odahozta hozzám egy zsák arannyal együtt.
- Oh... szóval így állunk. - tekintettem a zsákra, majd Cirire. - Pedig már azt hittem jöttél nosztalgiázni kicsikét... Mondjuk tudhattam volna, hogy nem. - mondtam fél kezemmel a hajamba túrva és halványan elvigyorodotam mikor azt mondta élelmes. Tudja a fene. Lényegében én is tolvaj voltam, viszont minket külön névvel is megtiszteltek. És azt hiszem a kalózkodás jobban is jövedelmezett, mint a pitiáner tolvajkodás. Legalábbis Ciri ruhájára nézve ez jutott eszembe.
Amikor azt mondta ne nézzem egy pillanatra magabiztosságot hallottam a hangjában, aztán pedig megint visszatértünk ahhoz a Cirihez akit ismertem. A motyogós, zavart kislányhoz.
- Sajnálom, nem engedelmeskedek egy embernek még ha az leleményes is. - vigyorodtam el halványan és sarkon fordultam a kezemmel intve, hogy hozza utánam a lányt. A kabinomhoz tartottunk, mert még mindig lett volna Cirihez kérdésem. Hiába... érdekelt mi volt vele mégha nem is fog beszélni. Tolvajokat meg nem gyakran engedünk el kétlábon, tehát ha hagytam volna a fedélzeten, valószínűleg hát... nem akartam tudni mit tettek volna vele. |
 Az ismerős hang és a szavak kombinációi teljesen lesokkoltak. Ott álltam a kötélbe kapaszkodva és tanácstalanúl néztem ahogy felém intézi szavait. Még a számat is önkéntlelenűl eltátottam... - Öh...- szóhoz sem jutottam hiszen ő volt az. Annyi év után újra ő az. Azért találkozunk mert még van valami amit nem tettünk meg vagy, hogy a sors emlékeztessen életem sötét foltjára? Az érzés ami ekkor kavarodott bennem, hogy legszívesebben a nyakába ugranák örömömben és a harag amit iránta éreztem amiért úgy kikosarazott. Választhattam... A következő tőr a homlokába landoljon? Lemásszak és üdvözöljem? Vagy egyszerűen a tengerbe ugorjak és lépjek olajra? Néhány másodpercig csak ott álltam és elemezgettem, hogy mit tehetnék. Eközben a férfi akit kihajítottam a tengerbe vissza mászott egy zsák arannyal. Sajnos ezt én nem vettem ekkor még észre... Nem válaszoltam Hasselnek csak legugoltam a cölöpön megkapaszkodva rajta kihúztam magam alól lábamat és leereszkedtem rajta. Kicsit magas volt ami miatt érzekéskór bele is nyilalt a fájdalom a bokámba de ez nem tántorított. A hajó korlátján megállva néztem hátra Hasselre, hogy a hold fényében ismét láthassam az arcát. Nem volt túl jó állapotban ami azért aggasztott hiába nem tartoztunk már egymáshoz. Legalábbis úgy mint régen. Most csak egy tolvaj voltam míg ő egy kalózhajó kapitánya. Szánalmasan festhettem de az idő engem is megdolgozott miután a pokolba száműzött.
Pár másodpercig csak néztem az arcát, majd előre tekintve elrugaszkodtam a fakorláton és ugrottam. Azonban épp mikor elváltak volna taplaim a talajtól átkarolta valaki a derekamat és két karja közé szorított, hogy ne tudjak menekülni. - Hé! - mordúltam rá majd vészjóslóan Hasselre pillantottam. Nem akartam, hogy ide jöjjön. - Eressz már te mamlasz! - rugkapáltam mire az alak megragadta a zsák aranyat és húzva maga után vitt Hassel elé. " Kapitány! "-mordúlt fel mély hangján az óriás és dobta Hassel lába elé az aranyat. -"Fogtam egy tolvajt." Rázott meg egy kicsit rám utalva miközben én a karjába kapaszkodtam és erőlködve próbáltam kibújni belőle. - Nem vagyok tolvaj! - förmedtem rá azonnal az alakra. Nem tetszett ha így neveztek hiába is voltam az. Egyszerűen fel tudott háborítani. Ekkora Hasselre pillantottam. - Csak élelmes. - motyogtam zavarodottan. Ahogy nézett rám egyből felkavarodott a gyomrom és szépen lassan szakadt fel minden emlékemre borított lánc és lakat. Összeráncoltam szemöldökömet és rámorogtam egyből mintha tényleg volna szavam vele szemben jelenleg. - Te meg ne nézz! - mordúltam Hasselre felé bökve állammal, majd kipirúlva elfordítottam fejemet. - Zavarbahoz....- dünnyögtem orrom alatt zavarodottan. |
"Fentről jön." mondta Patkány teljes meglepettséggel a hangjában, mintha eddig nem is hitt volna nekem. Összehúzott szemekkel néztem rá, de mire bármit is mondhattam volna védelmem érdekében eltűnt az ajtó mögött a fedélzet irányába. Utána indultam az állkapcsom masszírozva, mert tudtam hogy ha valami gond van azt majd a legénység elintézi... Azonban ez nem épp úgy tűnt.
Kilépve a lépcsőre nem az fogadott, hogy valaki megragadott, hanem az, hogy egy tőr állt az előttem lévő fapadlóba. Felemeltem a fejem, mikor meghallottam a fenyegetést és halványan elvigyogordtam. Viszont az a vigyor... hát az oda is fagyott.
Biztosra vettem, hogy a szemem játszik velem csalfa játékot, mert a nő aki a tőrt dobta és egy árbócba kapaszkodott kiköpött Ciri volt. De nem... nem kiköpött Ciri volt, hanem ő is volt: a lány két évvel ezelőttről. Igaz megváltozott, már közel sem tűnt olyan esetlennek mint akkor. Csak fele annyira esetlennek, de ezt valószínűleg az a helyzet szülte, hogy valahogy felkeveredett a hajóra. Úgy gondoltam, hogy elég jó a hajó "álcája", ha még ő se ismerte fel. Pedig valószínűleg volt elég ideje megjegyezni.
- Hát így kell üdvözölni a régi barátokat? - kérdeztem féloldalas vigyorra húzva a szám és gondolkodás nélkül átléptem a tőrönm közelebb lépkedve a lányhoz. - Fel sem ismersz? Ez azért most fájt, Cirill. - mondtam összehúzva a szemeim és kissé csalódott hangnemben. - Szállj le onnan és áruld el mit csinálsz itt, még mielőtt le tetszem vágatni a fejed. Mert jelen helyzetben megtenném... - de csakis azért, mert nem tudam mit csinál itt. És azok után, hogy a mai nap már a gárdisták megtaláltak nem bízhattam senkiben a legénység tagjain kívül... - Na gyerünk, iparkodj szívem. - fűztem össze a karjaim magam előtt és felvont szemöldökkel figyeltem a lány alakját. Nem tudtam eldönteni mi változott meg rajta... A ruha változtatott volna ennyit? |
 A hordó mögött gugolva néztem ki mögüle ovatosan rá tapasztott kezemmel. Úgy tűnt nem volt már itt de szerettem volan megyőzödni a dolgoról. Jobban neki támaszkodtam a hordónak, majd súlyomat így rá helyezve egyik pillanatról a másikra csúszott ki alólam és nagy zörrenéssel borította el a többit is így eldőlt az egész. Nagyranyílt szemem és heves kalapálásba kezdett szívem. Azonnal mennem kellet de a zajra rögtön kigyűltek a fedélzetre az emberek. Legalábbis 3 biztosan kijött. El kellett terelnem a figyelmüket így megragadtam egy üveget amin lendítve egyet az ellenkerő irányba hajítottam hátuk mögött, ahol földet érve nagyot csörrent és azonnal oda kapták fejüket. Ez a pár másodperc épp elég volt ahhoz, hogy eltereljem a figyelmüket és míg le nem csendesenek a dolgok az árbóckosárban meghúzom magamat. A kötelen felkapaszkodva másztam fel oldalt és egyre inkább hatoltam át a magaslatba. Mikor felértem ott állt egy férfi akit alulról nem láttam. Velem szemben állt így rögtön észrevett. " Hé! Mit keresel te itt? " Szólalt fel jó hangosan amivel már most éreztem, hogy az árbóckosár ki van lőve. Oldalr akaptam fejemet ahol egy kötél himbálódzott a szélben. Lehetséges menekülő útvonalként épp megfelelt hogy ha már a tíz zsák arany elúszott akkor legalább az életem ne. A megfelelő pillanatban elrogaszkodtam és már ugrottam is azonban elkapta a férfi a ruhámat de mivel én ugrottam ő is esett vele. A lábamba kapaszkodott erősen hiszen nem akart leesni azonban én sem kívántam a halálát. De a kötélbe kapaszkodva egyre inkább csúsztam lefele ami igencsak mindkettőnk végét jelentette. - Eressz! - kiáltottam rá , majd számat összepréselve morogtam el magam és kezdtem el lendíteni magunkat, hogy a vízbe zuhanjon a tag. Végül sikerült akkora lendületett vennem, hogy a féfi a tengerben kötött fel azon az oldalon ahol a csónakom is. Nehezen de sikerült átlendítenem magam az egyik vitorlát tartó cölöpre és azon kapaszkodtam. Mikor letekintettem az egyik férfit mintha ismertem volna.... mint ő lett volna az. Mármint Hassel. De biztosan csak a szemem káprádzott. Oldalra kapva fejemet a lehetőségeimet próbáltam mérlegelni... Ami már csak annyi maradt, hogy lekapom innen törökkel őket. Volt nálam tíz kisebb tőr. Legalább lelassíthatom őket... Azonnal előszedtem egyet bőrerszényemből, majd az ismerős alak elé hajítottam egyet. - Ha nem takarodtok el mind itt hagyjátok a fogatokat! -kiáltottam le nekik abban reménykedve, hogy visszavonúlnak. |
 Amikor felébredtem, még mindig a fedélzeten feküdtem. Sajgott a fejem, mert sejtettem, hogy valahogy sikerült bevágnom valamibe. Az állam... az államról meg ne is beszéljünk. Úgy éreztem, hogy minden csontom aprócska darabocskára tört, viszont mikor sikerült megmozdítanom az állkapcsom rájöttem, hogy csak az érzés volt olyan.
Már nem hallottam, hogy akárki is lett volna a fedélzeten... de a legfurcsább az volt, hogy nem a kabinom előtt feküdtem, hanem az egyik korlát mellett, ott ahova a holttesteket szokták tenni.
Esküszöm, hogy valamelyiket lenyakazom ha azt hitték ennyitől kifeküdtem. Az egyik kezemet a halántékomhoz szorítottam és lassan felültem, halkan sziszegve a fejem be hasító fájdalomtól.
"Na végre." Patkány hangját hallottam, aki a kezemet megfogva felsegített a padlóról. "Esküszöm, mostanában egyre többször akarod magad megöletni..." Halvány vigyort erőltette az arcomra és elmormoltam egy halk köszönömöt. Valóban, az elmúlt kát hónapban négyszer vertek meg úgy, hogy kiütve vagy félholtan feküdtem egy árokban.
Patkánnyal lementem a fedélközbe, ahol a kabinoknál igencsak nagy felfordulás volt. Viszont ő félreeső helyen akart velem beszélni. Így keveredtünk el a raktérhez, az államat masszírozva támaszkodtam meg egy oszlopnál a tünde arcát figyelve. Azt mondják, hogy a tündéknél nincs csúnya, hogy mind meseszépek. De nem. ha Patkány szépnek számított... akkor semmit nem konyítok a nőkhöz, evlégre arcát egy csúnya égési seb csúfította el.
"Hassel, ez így nem megy tovább... el kell mennünk északról. Túl veszélyes, nagy kockázat, kicsi nyereség. nyugatra és délre is mehetünk..." tudtam, hogy ezt akarja mondani. Válasz helyett csak felsóhajtottam és összefontam a karjaim.
- Lehet igazad van. De még egy hónap... és ígérem elhajózunk. - mondtam a tündét figyelve, aki oldalra tekintett, majd kilépett és tette egy kört néhány hordó körül. "Tudok mit tenni ellene?" röhögött fel és előredőlt egy hordóra. "Ezt mondtad... tíz éve is. "Még tíz év Patkány és szabad leszel." Ezt mondtad Hassel, színtisztán emlékszem. Erre? Hacsak megpróbálnék úgy dönteni, hogy itt hagylak kibaszottul meghalnék. Beleuntam. És Leéna is, igaz ő nem emlegeti." Felsóhajtottam és megdörzsöltem a halántékom, azonban nem válaszoltam neki mikor a raktérből jövő zajra lettem figyelmes.
- Nem hallod? - kérdeztem előrelépve egyet, a tekintetem körbevezetve a területen. Azonban nem láttam mást, csak Patkányt. Az csak összehúzott szemekkel nézett rám. Azt hitte próbálok kitérni azelől, hogy ezt a témát tovább fűzzem. Ez részben igaz is volt, de hallottam hangokat és tudtam, hogy nem képzelődök. |
Nyugodtan ülltem a hordón mikor magam mellől sárgás tűz fényére lettem figyelmes. Oda kaptam fejemet mire egy őr állt velem szemben. Azonnal összeszorúlt mellkasom és nagyra nyílt szemekkel meredtem rá. A férfi mély levegőt vett és amit beszívott egy erős ráförmedéssel eresztette ki. " Megvagy Cirilla! " Azonnal kapott értem de gyorsabbnak bizonyúltam. Sikerült ledőlnöm a hordóról és azzal a lendülettel ahogy lábon próbáltam maradni és görnyedtem ragadtam meg a táskámat amikben az értékeim voltak. " Megállj te mocskos kis nőstény!" Kiáltott rám ahogy a falra tapaszott kezekkel tántorodtam fel lendületesen és mint akit kilőttek ágyuból úgy futottam előre. Azonnal vállamra kaptam a táskámat és úgy futottam a férfi elől aki már a mai nap harmadik volt a letartóztatni kívánó személyek körében. - Ilyen nincs...- sziszegtem idegesen és úgy szedtem a lábamat mint még két éve hinni sem mertem volna, hogy megtörténhet. Az éjjel érkezett rakományok között átszaladva siettem a dokkhoz. Azonban a ravírozás közepette néhány embert sikerült fellöknöm szállítmányal együtt ami késöbb a hasznomra vállt hiszen az őr ezekben is úgy esett el mintha csak valaki kihányta volna alóla a lábát. Futás közben hátra pillanatva már nem láttam az alakot így behúzódtam a hordók közé és onnan figyeltem ki a földön üllve zihálva. Úgy tűnt, hogy az őr másfele keres így sikerült kicsit elterelnem a figyelmét. Néhányat szusszanva dőltem előre és settenkedve, gugolva közelítettem meg hátúlról az egyik halászcsónakot a sötétben. Ovatoskodva bele nyújtóztattam lábaimat, majd elvágtam a kötelét és leülve benne elkezdtem evezni. Azonban az evezés egyik pillanatról a másikra vállt hatástalanná ahogy hírtelen hátra fele kezdtem el haladni. Riadtan kaptam oldalra tekitnetemet, majd hátra néztem ahogy meghalottam egy erőlködő hangot Az őr nyújtózkodott ott félig a vízben állva és kapaszkodott a csónakomban. Fogat csikorgatva néztem rá, majd a lapátra erősen rá szorítva lendítettem meg, amjd vágtam képen úgy vele, hogy azthittem betöröm az arcát. Azonnal meghátrált fejét fogva mire én néztem rá és felé fordúlva kezdtem el evezni. Vigyorogva néztem utána mire ő bosszúsan rám. - Ágyő husi...- vigyorodtam el cinikusan és egyre távolodtam tőle. - Legközelebb ügyesebb legyél!
Kénytelen voltam meghúzódni egy kicsivel arébb és onnan figyelni a dokkot az éjszaka további óráiban. A sziklára való telepedésemet követően egy fekete hajó érkezett. Legalábbis a hajóbol én ennyit tudtam kivenni. 3 órát vártam arra, hogy lenyugodjanak a kedélyek mikor újra csónakba ülltem és egy talamas ívben kerültem meg a dokkot és eveztem a hajó mellé. Mikor mellé értem feláltam a csónakban majd egy kampós végű kötelet hajítottam annak peremére. Megráncigáltam, hogy tudjam nem fogok vissza zuhanni a csónakba. Végül a kötelet használva sikerült felmásznom a fedélzetre. Lopakodva indúltam meg rajta a raktárja felé. Elkerülve a legénység pihenőjét tőrtem fel raktár zárját. 10 zsáknyi aranyat rámoltam ki amit kötéllel a csónakba eresztettem. Persze nem ment el hiszen egy az oldalába álított kampóra kötöztem szorosan. Mikor az utolsó zsákot is leeresztettem ekkor lettem figyelmes a hátam mögűl léptekre. Rögtön hátra kaptam fejemet de szerencsére a sötét alak nem vett észre. Nem tudtam ki volt az nem láttam az arcát... ami azt jelentette ő sem lát engem. Azonban felém tartott így a kampót le kellet dobnom aki a vízbe érkezve csobbant egyet. Még a csobbanás előtt bújtam be egy hordó mögé a kezemben tőrömet szorongatva. |
 Miután az útjaink Cirivel különváltak, nagyjából annyi időm volt feldolgozni, amennyi idő alatt Pont Vanisba értem. És én lóhalalába haladtam a város felé, minél előbb biztonságban akartam tudni a családom. Azonban nem kellett volna aggódnom értük, veszélyben nem voltak. Viszont rengeteg minden változott. Anyám volt az egyetlen aki rövid hajam és teljesen más kinézetem ellenére felismert. Nem ért meglepetés amikor a szülői házban már csak őt és a húgom találtam, a többi testvérem már felnőtt volt, nem úgy mint akkor mikor leléptem... Persze, azóta az én fejem lágya is benőtt. Legalább is így éreztem. Elszomorodtam mikor meghallottam, hogy az öcsém Findin három éve meghalt sárgalázban, de nem volt sok időm szomorkodni. Anyám megfogadtatta velem, hogy meg kell látogatnom a nővérem. Így is tettem, Vanisban való tartózkodásom negyedik napján meglátogattam Theldist.
Theldis olyan volt mintha saját magamra néztem volna, persze csak nőben. Hosszú haja vacskorba volt fogva, ugyanolyan színben pompázott mint az enyém. Tekintetünk ugyanolyan volt, nem réveteg, hanem sokak szavával élve élettel teli. Egy szóval: le se tagadhattuk volna a rokoni kapcsolataink. És pont ez volt az, amiért a lány felismert engem, viszont második dolga azután, hogy jól agyonölelt mint egy bábot nem az volt, hogy leordította a fejem, hanem bemutatott egy fiúnak. Egy kilenc éves forma fiúnak, olyan kék tekintettel, mint az enyém, viszont szőke hajjal. Theldis gyermeke volt. Theldisé és azé a férfié akit akkor szolgált mikor elhajóztam. Az ő történetük nem olyan volt, mint a legtöbb szolgálólányé... A nővérem szerette a férfit és a férfi is őt. Egybekeltek, a férfi nem törődött azzal, hogy Theldis egy egyszerű paraszti nő... Mindig megmosolyogtatott mikor láttam őket együtt. Látszott rajtuk, hogy szerették egymást.
Velük maradtam egy hónapig, elmeséltem nővéremnek mindent magamról, viszont a lelkére kötöttem, hogy soha nem mondja el anyánknak az igazat. Ő megígérte nekem, így tiszta szívvel álltam tovább egy hónap után. Ő viszont megígértette velem azt, hogy évente legalább egyszer meglátogatom őt és a fiát.
Nem jutott eszembe Ciri, hazudtam vona ha azt mondtam volna fájt utána a szívem. Csak akkor jutott újból eszembe, mikor a Vércse fedélzetét tapostam újból és mikor bementem a kabinomba. A kabinomba, amin akkor már senkivel sem osztoztam. És akkor... Akkor rájöttem mekkora egy barom vagyok.
Két év telt el a szokásos monotanitásában; rablás, ölés, túszejtés, váltságdíj szedész, kurvázás, büntetések elől való kibújás... Fel kellett újítanom a Vércsét, mert egyre kockázatosabb lett Novigrad után minden. Már nem volt orrdísze és nem dárga volt és barna; vörös volt és fekete. Azonban még ez sem volt elég. Cidarisban kötöttünk ki és hát... nem ment minden zökkenőmentesen. Alighogy kitettem a lábam a kabinomból két erős kéz kényszerített térdre és mire kettőt pislogtam már egy kard hideg pengéje szorult a nyakamhoz. Még csak partot sem értünk, a hajó még messze járt a doktól. Elképzelni nem tudtam hogy kerültek a hajómra gárdisták...
- Oh na bazdmeg... - mordultam fel, mert akármi mást tettem volna tehettem volna teljesen feleslegesen. Csak abban reménykedtem, hogy Patkány az árbóckosárban van. És erre meg is volt a reményem, mert nem láttam sehol, ahogy végignéztem a fedélzeten álló gárdistákon.
"Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nyálasképű puhapöcs lenne a nagy Hassel kapitány..." hallottam annak a gárdistának a hangját aki előttem állt, kerdját a nyakamhoz nyomva. Felemeltem himlőhelyes arcába a tekintetem. Nem csöpögött róla víz, így csak egy féle képpen juthattak a hajóra: teleportáltak. Kiköptem egyet, egyenesen a lakktól fénylő cipőjére. Nem kellett volna, mert a következő pillanatban azt a lakktól fénylő cipőt bemutatta az arcomnak, ami pedig igen fájdalmas nyomot hagyott rajta.
Újból kiköptem, de most a nyálammal egy kevés vér is keveredett.
"Ne pofázz szukafattya, mert azelőtt elveszted a fejed, hogy a hóhérhoz kerülhetnél..." fenyegetett, mire csak elvigyorodtam. - Többet érek élve ezt te is tudod... - mondtam a felszakadt számat csúfondáros féloldalas vigyorba húzva, mire kaptam egy rúgást az állcsúcsomra. Mielőtt teljesen elhomályosult volna előttem a világ, még láttam ahogyan egy kés fentről érkezve egyenesen a himlőhelyes feje búbjába áll. És tudtam, hogy patkány az árbóckosárban volt. Senkinek nem tűnhetett fel az távolról, hogy mi zajlik a hajón, ahhoz túl messze volt a parttól. |
 Közel 13 óra volt amit kínkeservesen bírtam ki de túltettem magamat rajta. Az bíztatott, hogy végre leszállhatok és ott folytathatom ahol elkezdtem úgy mintha csak semmi sem történt volna. Habár a gondolatát, az arcát a nevét és a hangját is nehezebb lesz elfelejteni. Miután összerámoltam a holmijaimat átöltöztem és rendbe szedtem magamat, majd a szerződés felbontása után egy szó nélkül távoztam a hajó legénysége közűl. Nehéz időknek néztem elébe hiszen idegen ország idegen szokások és idegen én... A távozásomat követő elsó hónapok bökkenőmentesen alakúltak azonban hamar meghalt a munkaadóm egy szörnytámadás által. Ekkor jöttem rá, hogy halálra vagyok ítélve ott ahova érkeztem... Egy kisebb falu széllén telepedtem le jó időre és vadászni próbáltam de ez sem az én műfajom volt. Nehezen tudtam megélni és végűl olyasmiba keveredtem amibe lehet nem kellet volna. Egy Tolvaj Céhbe léptem ahol elsajátítottam a szakma minden csínyát binnyát. Embert öltem remegő kezekkel, házakba settenkedtem és mire a tulaj felkelt már hült helye volt mindne értékének. De ez biztosította a megélhetésemet egy darabig. Egész addig az egy évvel késöbbi pillanatig amikor a Céh feloszlott az összetartó erő hiányában. Mindannyian szabad utunkat jártuk én pedig már azt sem tudtam hol vagyok. Csak mentem arra amerre a lábam vitt. Végezetül egy kikötőben lézengtem két év múlva attól a ponttól mikor Hasselel elváltak útjaink. A rongyos bőr öltözetem épp ideális volt az évszakot és az időjárást nézve. A nap már lement és pedig arra vártam, hogy az általam kiszemelt szállítóhajónak tűnő vízi jármű teljesen elcsendesedett. Kezemben rászorította az üvegtőrömre ami habár emlékeket hordozott a vércséről de magam melett kellet tudnom. A múltam a jövőm és a jelenem része. Az érzelmi csalódásaim amik még ma is gyötörnek nem hagyhatom, hogy felülkerekedjenek rajtam. Csak vártam a megfelelő pillanatot az egyik ház árnyékában üllve egy fahordón. |
 Figyeltem ahogy kimászik a szekrényből és talpra áll előttem, majd bocsánatot kér a kellemetlenségekért. Vettem egy mély levegőt és megráztam a fejem, de hamar ivsszaemeltem rá a tekintetem.
- Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem okoztál. - mondtam összefonva magam előtt a kezeim. Azonban akkor is hazudtam volna neki, ha azt mondtam volna hogy ez zavar. Okoztak már nagyobb kellemtlenséget is sokan mások, akik régebb óta ismertek, mint a lányt... De úgy éreztem ezt nem kell a tudatára hoznom.
Én magamban már döntöttem. Felbontom a szerződését, aminek lehet most még nem örül, de később az eget fogja áldani érte. Ahogy partot érünk az útjára bocsátom, ha akarja elkísérem addig, míg az utjaink egy irányba haladnak, de utána otthagyom és megyek a magam dolgára. Jobb is lesz ez így, elvégre mi is lehetett volna abból ha még hosszú hónapokon össze vagyunk zárva. Igaz, lett volna mindkettőnknek egy pár szép hete, de ennyi. Kapcsolatnak azt ugyan nem lehetett volna nevezni.
Megvártam míg kilépeget a konyhából, csak utána indultam el kezeimet a kabátom zsebeibe süllyesztve.
|
 Úgy voltam vele, hogy az alvadt vér, amjd eltömíti a sebemet és így eláll majd valamikor a vérzés addigis túlélem úgy ahogy vagyok. Kipihenem magam a szekrényben és ha eljön az ideje kimászok és lelépek. Elvégre nem vagyok szívessen látott személy Hassel számára. Mikor felordított idegesen azonnal összerándúlt gyomorom és szemöldökömet ráncolva néztem magam elé. Kezem lábam bele remegett. Néhány másodpercet vártam hiszen féltem kimenni de most mégis kilöktem ovatosan az ajtót egyik kezemmel majd oda fordúlva kimásztam, majd feltápászkodtam és a szemeibe néztem előtte állva közvetlen bűnbánóan. - Bocsánat...- motyogtam zavartan, majd lehajtottam fejemet. - Én csak nem akartam kellemetlenséget...- cincogtam orrom alatt zavartan hiszen kezdtem félni Hasseltől. Azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy kiszeressek belőle. Szemeimmel ovatosan rá sandítottam, majd hamar elkaptam róla fejemet. A kendőt leeresztettem a földre, majd felhúztam ruhámat sebemhez amiből már aligha szivárgott a vér. Hamar le is eresztettem lábamra ruhámat, majd lehajtott fejjel indúltam ki a konyhából. |
[462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
