|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.23. 12:00 - |
Cirill Tretogor & Hassel Lalbor Rondrel |
[462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
 Vettem egy mély levegőt és épp válaszra nyitottam volna a számat kérdése után, mikor igen elutasítóan rámförmedt és hátralökött úgy, hogy majdnem seggre ültem a földön. Igen, általába ez történik ha az ember őszinte. Aggódsz valakiért, az meg basz rád. Viszont abban biztos voltam, hogy ha akkor hagy szóhoz jutni egész máshogy alakultak volna az események és nem csapta volna magára az ajtót.
Újból csak sóhajtottam egyet és felálltam a földről a lábaimat porolva. Meguntam. Akkor és ott. Ráuntam, arra hogy meg van rám sértődve, még úgy is hogy oka volt rá. Nem voltam hozzászokva az ilyen nagyfokú ellenkezéshez ahhoz meg főleg nem, hogy nekem parancsolgassanak. Főleg nem egy fehérnép.
- Idefigyelj, ha most nem bújsz ki abból a kibaszott szekrényből, úgy beváglak a tengerbe, hogy majd öröm lesz nézni a véred körül úszkáló cápákat! - förmedtem rá nem kicsit ingerülten. Ez abból fakadhatott, hogy én a legkisebb rosszindulat nélkül jöttem le a konyhába, bocsánatot akartam kérni, ami egyébként nem túlságosan volt rám jellemző. Ő pedig ezt le se szarva elkezd nekem parancsolgatni... Heh. Ki tette meg kapitánynak?
Ha kinyitotta a szekrényt hallgatva rám, akkor megvártam míg kikecmergett onnan, ha pedig csökönyösen ragaszkodott azon elvéhez, miszerint számomra felesleges és jó neki ottbent egy vérző sebbel egyszerűen otthagytam egy szó nélkül és visszaindultam a fedélzetre. |
 Hallva a lépteket amik a konyha közelébe értek azonnal elfojtottam lélegzetemet és vadúl figyeltem az egyre közeledő hangját. Abban reménykedtem, hogy simán elmegy és nem talál meg de ehelyett hírtelen beáramlott a gyertya fénye a szelrénybe és persze... Hát persze, hogy Hassel állt ott. Mikor megszólalt csak fujtattam egyet lemondóan, majd magam elé néztem még mindíg könnybelábadt szemekkel. Nem volt könnyű, hogy megint az ő arcát kell magam előtt látnom. Cisszegtem ahogy elkapta kezemet a sebtől és a rongyot is. Forgattam egyet szememen kelletlenűl, majd ismét rá tekintettem ahogy nekem nyomta a rongyot. Felszisszentem elhúzva számat fintorogva, majd kezéhez hozzá érve de oda tartottam a kendőt sebemhez. Kirázott a hideg ahogy hozzá értem a kezéhez és kipirúltam zavartan, majd hátra vetettem fejemet lehunyva szemeimet. Mikor ismét meghalottam szavait azonnal rá pillantottam egyenesbe téve fejemet. Összeszükült szemekkel mordúltam rá rögtön. - Akkor miért nem hagysz magamra? - förmedtem rá cinikus hangnemben feltéve a kérdést- Már úgysem vagyok a legénységed tagja! Hagyj magamra és fogj egy új térképészt!- jelenetettem ki elutasítóan, majd két két kezemet mellkasára tapasztottam és hátra löktem, hogy seggre üljön. Azonnal magamra csaptam a szekrény ajtaját és hátat fordítva neki fordúltam oldalmra az ajónak hátamat mutatva. Véres kezemet a véres rongyon tartva sebemre szorítottam. Nem volt szükségem a segítségére. Tökéletesen meg voltam egyedül is! Ha nem áll el szerzek egy tűt és egy cérnát! Mindent meg lehet oldani! Lehunytam szemeimet, majd szipogva próbáltam vissza tartani egyre feltörő könnyeimet. |
Miután átgondoltam szinte mindent, ami a fejemben járt arra jutottam, hogy ezt képtelen leszek úgy megoldani, hogy csak ülök egyhelyben és várom a csodát. Mert én meg akartam oldani; legalább annyira hogy ne ily' módon váljak el a lánytól.
Ezúttal úgy döntöttem, hogy nem hagyom a büszkeségem nyerni, ami egyébként is megannyi gondot okozott már az életemben. Vettem egy mély levegőt és felkeltem a székemből ismét és kilépegettem a kabinból.
Újból megcsapott a hideg tengeri szél, ami újból az arcomba csapta a vizet, de a legkevésbé sem ez érdekelt most. Tudtam, hogy a hajó a jó irányba tart, elvégre nem akárkire bíztam azt.
Körbenéztem a fedélzeten, arra számítva hogy valamelyik korlátnak támaszkodva meglátom Cirit, vagy épp útban lesz valakinek. De tévednem kellett, mert a lány nem volt a fedélzeten. Amikor rákérdeztem a fehérhajú lányra, válasznak annyit kaptam, hogy lement a fedélközbe. Azonnal erre kellett volna gondolnom, evégre biztosra vettem, hogy egyedül akart lenni, ilyenkor pedig jó ha egy-két ember van lent. De azok is csak átmenetileg.
Így hát leballagtam a fedélközbe, először a kabinokhoz menve, de rövid időmbe telt csak rájönni, hogy nem oda ment. Maradt még három választási lehetőségem: konyha, raktér vagy fegyverraktár. Mivel az utóbbi kettő általában kulccsal volt zárható, nem gondoltam úgy, hogy oda merészkedett volna.
Viszont mikor a kisterületű konyhába léptem egy árva lelket sem találtam. Se Ussont, se senki mást. Üres volt, én pedig nem tudtam hol lehet Ciri. Az pedig nem lehet, hogy a felszívta a föld... A vízbe nem eshetett, az szemet ütött volna. Ez a hajó pedig nem túl nagy ahhoz, hogy el lehessen úgy rejtőzni, hogy senki se lássa meg az embert.
Beljebb lépegetve észrevettem a falból kiálló késeket. Felvontam a szemöldököm, elvégre egyetlen hely volt ahova Patkány nem léphetett be: a konyha. Usson utálta ha eltűnnek a kései, nem is engedte meg a tündének, hogy bejöjjön ide. Így hát nem értettem a késeket a falban. Ahogy a tekintetem a padlóra fordítottam azonban összeállt a kép bennem. Legalábbis, valami ahhoz hasonló.
Apróbb vérfoltok borították a padlót, amik néhány helyen nagyobbak voltak. Valaki vérzett és sejtettem, hogy ki lehetett az a valaki. A tekintetemmel követtem a vérfoltokat amik egyre növekedtek ahogy közelebb értek egy szekrényhez.
Felszakadtak a sebei... hát persze. Vettem egy mély levegőt és a szekrényhez lépve kirántottam az ajtót és nem tévedtem. A lány ott kuporgott a szekrényben egy nem túl tiszta rongyot szorítva a vértől áztatott ruhájához.
- Bassza meg... - mormogtam lehajolva a lányhoz és ellöktem a kezét a sebtől, hogy szemügyre tudjam venni. Azonban a vértől nem sok mindent láttam belőle. Visszanyomtam a rongyot a sebére, mert az még mindig többet ért mint a semmi. - Ah, te tényleg csak ehhez értesz. - utaltam arra, hogy állandóan fejfájást okoz nekem. Nem úgy mondtam mintha ha haragudnék rá, inkább mint aki aggódik érte. Mert hiába, aggódni aggódtam. Igaz nem volt olyan rossz állapotban mint legutóbb, de a seb még így is tovább szakadhat és akkor ugyanott vagyunk mint órákkal ezelőtt. |
Egyre erőtlejesen dobáltam a késeket hoszas erölködő nyögéseket hallatva ahogy hátra feszültem, majd elhajítottam azt. Elegem volt mindenből. Nem tudtam mit tenni annak érdekében, hogy ismét minden újra a régi legyen. Hogy bár sose ismertem volna meg? Nem. Ezt az élményt sosem vettem volna el magamtól. Csak nem vallottam volna be neki, hogy mit érzek. Azt mondtam volna neki, hogy a barátomként tekintek rá és úgy érzem megbízhatok benne. És most mi történt? Öszinte voltam és felgyújtottam azt a vörös szálat ami össze kötött kettőnket. Máshoz nem értetem. Azt mondják, hogy csak azzal ád meg a sors amit el tudsz viselni. Kezdtem kételkezdni ebben a mondásban. Végül elfogyott a kés és már csak a felrúgtam az asztalt amire belém nyilalt a fájdalom. Elnyuló sikoltással túrtam bele hajamba, majd idegesen felrúgtam az asztalt és ott álltam a szoba közepén szapora szívveréssel és lelgzetvétellel. Végűl megéreztem valami dúsan folydogálót a combomon lefele. Az nem más volt mint a vér ami a sebemből szivárgott. Nem akartam, hogy megtaláljon. Ha nem kedvel, ha csak a terhére vagyok nem akarom, hogy segítsen rajtam. A legénységének segítségéből sem kérek. Gyorsan kinyitottam az egyik konyha szekrényt és kirántottam beleőle a polcot és minden edényt szét dobáltam. Felkaptam az egyik rongyot, majd bemásztam a szekrénybe és magamra csuktam belülről. Nem akartam, hogy megtaláljanak... senki sem találhat meg. Zihálva szorítottam a rongyot a sebemre a derekamig felhúzva a ruhámat. Hátamat a fánakl vetettem és lehunytam szemeimet. Próbáltam légzésemet rendezni így kezdve azzal, hogy lenyugszom és a véráramlásom is lassúl. |
Csak ültem és bámultam ki a fejemből. Bámultam utána ahogy kilépett az ajtón, de meg sem mozdítottam az ujjam, csak néztem utána. Talán akkor sétált ki az ajtón egyetlen reményem arra, hogy valaha is normális életet élhessek. Pedig csak annyit mondott, hogy szeret. És én ahelyett, hogy azt mondtam volna "én is" mit csináltam...?
Keserűen felröhögtem és előregörnyedtem az asztalra a kezeimbe temetve az arcom. A torkom összeszorult, a kezem pedig ha nem helyezem rá a súlyom megállás nélkül remgetett volna az idegességtől. Mert ideges voltam, de nem Cirire. Ő semmi rosszatt nem tett... magamra voltam mérges. Magamra és a marha nagy egómra, magamra és a végtelenül okos ötleteimre, csak magamra, senki másra. Mert erről senki más nem tehetett.
Örültem volna annak, ha Leéna otthagyja a kormányt és lejön hozzám. Még annak is jobban örültem volna, ha mindenféle ökörnek és szarházinak elhord, mint hogy egyedül kelljen ülnöm a gondolataimmal.
Három napja ilyenkor a legnagyobb gondom az volt, hogy Patkány kiverte a kardom a kezemből, ami a tengerbe esett. Most pedig egy nő a bajom. Egy nő akit ezekben a napokban ismertem meg.
Ha úgy hallottam volna ezt a történetet valakitől biztos, hogy a képébe röhögtem volna, de így... Röhöghetnékem volt, de nem azért mert a helyzet olyan vicces lett volna.
- Picsába. - morogtam az orrom alatt, összefoglalva a teljes véleményem az egész helyzetről. Felemeltem a fejem, de csak annyira, hogy a falra tudjak nézni. |
Legszívesebben oda mentem volna hozzá és addig ütöttem volna amíg lélegzik. De nem ettől ő többet ért mint, hogy bármelyik nő meg merje ütni az arcát. Ezt én gondoltam így... Ott álltam csendben és néztem magam elé zavartan. Valójában megrémültem a gondolatától, hogy el kell mennem. Oldalra pillantottam összeráncolt szemöldökkel, majd amelett döntöttem, hogy valóban távozok. Hosszú rávon jobban jár ha nem hozok több bajt a fejére. Azonnal a seb jutott eszembe amit még az éjszaka ejtettek rajta de már... furcsa mód nem fájt. - Legyen úgy ahogy akarod... - feleltem neki érzeleme mentésen, majd hátra tettem néhány lépész és az ajtó felé fordúlva tapasztottam kezeimet rá és léptem ki azon szó nélkül. Az a fedélzeten végig sétálva mindenki csak elképedten pillogott rám miközben én büszkeséget verve magamba adtam ismét az elérhetetlen holott legbelül könnyek öntöttek el. A konyhába siettem ahova beérve az egész üres volt akár a sír. A szakás jelenleg nem itt tevékenykedett. Csak álltam ott zihálva fájo mellkassal és elfolytott könyekkel. Torkom össze szorúlt és ismét ugyan az játszódott le mint amikor Sir lelke elment. Kirántottam egy egyik fiókot amelyben a kések voltak, majd az asztalra borogattam. Sorra kaptam fel őket és teljes erőből dobáltam bele a falba. Minden egyes dobással egyre inkább fogamat csikorgattam és jobban tőrtek ki belőlem a könynek. - Tudtam...- sziszegtem ideges hangon mégis elcsuklóna. Tudtam jól, hogy hallgatnom kellet volna. Ezalatt ruhám elnedvesedett a csöppet felszakadt sebtől de nem volt vészes. Csak nagyobb foltokban állt a vér a pólómon a hírteln mozdulatoktól és erőfeszítésektől. |
Mikor megszólalt felé fordultam, a tekintetem ráemelve és csak néztem a könnybe lábadt szemeibe.
- Nem. Valóban nem. - mondtam lemondó hangon, elkapva róla a szemeim és a padlóra néztem. Elég lett volna... De akkor hazudtam volna neki. Ha azt mondtam volna nem lennék képes az érzései viszonzására. Képes lettem volna rá, de nem akartam magamat képessé tenni rá. Sóhajtottam egyet és leültem a székre ahol eddig ültem, de nem néztem rá egy röpke pillanatra sem.
- Ahogy partot érünk felmondom a szerződésed. - mondtam az asztalon lévő orenhalomra pillantva, ahogy az egyik kezemet mellé fektettem. - Onnantól úgy teszel ahogy szeretnél. Ha gondolod Leéna elvisz oda ahol dolgod van... Hátráltatni nem szeretnélek a munkádban. - éreztem ahogyan megrándul az állkapcsom izma, ahogy arra gondoltam, hogy el fogom engedni Cirit. Rég volt bárki is, akivel beszélni tudtam volna, aki nem úgy nézett volna rám mint az utolsó senkiházira... és rég volt olyan nő akire ránézve nem az volt az első gondolatom, hogy vele leszek egy éjszakát és többet felé sem nézek. De jól tudtam, hogy ezt most én rontottam el. Vettem egy mély levegőt és a szemem sarkából rásandítottam, ha még a kabinban volt. |
Úgy mondta mint aki úgy gondolja nem vagyok elég jó neki. Úgy éreztem ezzel közölte velem, hogy valójában a legkevésbé sem vagyok jó neki. Elvégre miértt próbálna így elijeszteni magától. Kifele menet csak nyeltem egy nagyot és igyekeztem kifele. Eltűnni ebből a bőrömet sav ként maró környezettől, hogy végre egy kicsit egyedűl maradhassak annak a gondolatával ami leginkább vezérel. Ismét csak a térképeknek élni és ha kell egyedül behajózni a vízeket.
Mikor elkapta a karomat riadtam kaptam fel fejemet és néztem hátra vállam felett. Azonban nem kellet sokat feszengetni nyakamat máris a falra kent fel miközben mellkasához nekem simúlt és karjaitmat felettem fogva össze hajolt közelebb. Lesütöttem szemeimet kivörösödve és csak nyeltem egy nagyot könnybelábadt szemekkel. Nem... Nem azért volt sírhatnékom mert olyan kijelentést tett emitől félek, hanem attól, hogy most mégis vele veszekszek. Bántjuk egymást mert más véleményen vagyunk... Ennek nem szabadna így lennie. - Nem tennéd meg...- motyogtam orrom alatt elcsukló hangon mire ő hátra lépett és eleresztve eltávolodott tőlem. Hátat fordítva próbálta saját magát észhez téríteni. - Elég lett volna ha azt mondod nem tudod viszonozni...- motyogtam halkan de mégis jól hallhatóan. Fel emeltem államat, majd vettem egy nagy levegőt és néztem rá könnybelábadt szemekkel. Azonban nem sírtam... - Semmi szükség nem volt erre az egészre. - feleltem neki bánatos hangon nyugodtan miközben vele szembe néztem végig. Ha beszélt akkor maradtan, azonban ha hallgatott csak kiléptem a kabinból és nyugalom után néztem. |
 Összeszorítottam a fogaim, így éreztem, hogy az izmok az állkapcsomban megfeszülnek. A tekintetem levettem róla és a falra vezettem, mintha olyan látványos lett volna a vörös festék rajta.
- Eszerint a kicsi jó amit én megérdemlek te vagy? - kérdeztem fintorogva felhúzva a szám egy sarkát, de nem vártam rá választ. Egyszerűen csak nem értettem mire céloz. Végzet... Csak tudnám nekem mit szán, mert nagyon nevettem volna ha Cirit. Nem is azért, mert annyira elszomorított volna, hanem pont azért mert túl jó lett volna nekem ha ezt a lányt szánja nekem. Nekem, annyi minden után őt szánta volna semmi szenvedéssel, semmi hallálal. Csak őt. Végtelenül röhejesnek találtam volna.
- Szóval mindig, minden helyzetben szeretnél... - vettem egy mély levegőt és figyeltem ahogy a kabátomat az ágyamra teszi, majd a kabin ajtajához lépeget. Nem akartam ezt elfogadni. mert... mert nem akartam neki csalódást okozni később. Inkább most csalódjon bennem és feledjen el mindent amit eddig gondolt rólam, mint hogy ezt később megtegyem. Hiába tűnhetett úgy, nem akartam neki rosszat. Csak jót, bár azt érdekes formában.
Ledobtam a lábaim a földre és felálltam, utána lépve. Megragadtam a csuklójánál és magamhoz rántottam, nem épp teljes finomsággal. Ha ellenkezett, ha nem, épp volt időm arra, hogy jobb kezén kívül a másikat is elkapjam és azoknál fogva a falnak szegezzem. Kezeit - és vele együtt a kezeimet - a feje fölé emeltem és olyan közel léptem hozzá, hogy mellei a mellkasomhoz értek.
- Akkor is szeretnél... - hajoltam olyan közel hozzá, hogy a lehelletét érezzem, viszont így meggátoltam abban, hogy mozogni tudjon - tudni tudott, viszont azzal nem tudott nekem ártani. - ... ha most megdugnálak? Akkor is tetszenék, ha?! - kérdeztem a tekintetem kissé oldalra fordítva, de a nem néztem el róla. Egyenesen a szemeibe meredtem.
Olyan volt, mintha nem is én beszéltem volna, mintha nem is én cselekedtem volna. Mintha csak egy pillanat alatt annyit változtam volna, hogy nem ismertem volna magamra. De ahogy ez tudatosult bennem elengedtem a lány kezeit és hátraléptem egyet, majd sarkon fordultam és a szekrényemhez lépegettem, mindkét kezemet az arcomra tapasztva. Ekkor már megértettem volna, ha Leéna a fejemhez vágja, hogy egy marha vagyok.
- Ne haragudj rám... - meg sem fordultam, így abban sem voltam biztos, hogy Ciri még a kabinomban van és nem csak a levegőnek beszélek. Nem lettem volna képes az arcára nézni ezek után. Egyszerűen nem értettem mi ütött belém. Mert ekkor már tényleg nem találtam magyarázatot. |
 Meglepetten néztem rá ahogy az ajtó küszöbén átlépve felém fordúlt, majd a kabátra kérdezett rá amely rajta csücsült és melegített. Kényelmes darab volt és valahogy nem tudott érdekelni, hogy honnan jött. Csak van és most engem melegít és Hasseltől kaptam. Nekem ez volt a lényeg. Összezavarodottan álltam ott vele szemben és végig a szemeibe néztem és próbáltam ismét magamra ölteni a feminista nőszemélyt akivel korábban találkozott. Tudtam mit érzek ha nem is voltam benne biztos, hogy miért érzem. Tudtam, hogy vonzódok hozzá és azt is tudtam, hogy ez nem csak egy fellángolás. Habár röhelyes módon néhány nap alatt jött ez elő bennem de mégis oylan érzés mintha napok óta melettem volna. Mintha mindígis melettem lett volna és a kezemet fogná és ő vezetett volna ide. Ő döntötte el, hogy aznap a piacon neki megyek és elejtem a térképeimet. Neki szüksége volt rám nekem pedig rá. Végül én vagyok az aki mindent romba dönt. Talán igaza van és ha így is érzek nem lesz köztünk semmi. Amíg a célomat be nem teljesítettem nem tehetek semmit. Nem válaszoltam neki csak követtem őt be az ajtót becsukva magam után. Mikor felé fordúltam már a székében üllt feldobott lábakkal az asztalon és a kezében érmeékkel játszadozott. Továbra sem nyíltak szóra ajkaim és csak csöndben néztem rá arra a várva, hogy lesz egy kedves szava. De nem volt én pedig kirobbanva magamból végűl saját magamat lepleztem le. - Mit gondolsz? Nem tudom mi az, hogy kalóz? Nem tudom mit tesz egy magadfajta? - fintorogva böktem felé kezemmel közben végig néztem rajta és ismét az arcába. - Hogy miért érzem amit érzek? Mit gondolsz? Nem futott át már a fejemben kisezerszer, hogy miért épp te? - sziszegtem fogat csikorgatva miközben kezdtem felemelni a mangomat. - Mert a végzet nem vállogat és mindenki megérdemel egy kicsi jót! - végül elcsendesedtem és elfordítva fejemet vettem egy mély levegőt, majd ismét a fiúra pillantottam. Egyenesen a két szemébe néztem elkeseredett pillantással. - Ha kell midnen egyes levágott fej utána újra és újra elmondanám, hogy szeretlek. Légy akármilyen gyilkos... ez nem változtat semmin. - pillantottam a földre le, majd hátra léptem néhány lépést. Két karomat háta feszítve engedtem le magamról a kabátját, majd kezembe véve letettem az ágy mellé. - Nem akarok olyasmit mondani amit megbánok .... - pillantottam ismét rá komor arckifjezéssel, majd megfordúltam és kiindúltam az kabinból. Nem mondhattam el neki, hogy ki akartam használni és talán még ki is fosztani. Erről még nem tudhat... |
Vettem egy mély levegőt mikor azt mondta talán nem kellett volna és fél kézzel a hajamba túrtam, minden egyes fekete tincset elterelve a homlokomtól.
A hátamon éreztem Leéna tekintetét, sejtettem hogy a nő teljesen értetlenül mered utánam. És sejtettem, hogy ha erről az esetről beszélnék neki csak annyit vágna a fejemhez, hogy marha vagyok. De akkor úgy éreztem mindenképpen ki kell magamból ábrándítanom a nőt.
A kabinomhoz lépegettem, teljesen kinyitva az ajtót és ahogy átléptem a küszöbön hátrafordultam és Cirire tekintettem
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy mit mondtál és kinek? - kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm. - Tudod honnan van az a kabát, ami most rajtad van? Egy kereskedőhajóról loptam. Egy kereskedőhajóról, amin ártatlan emberek utaztak volna a jobb élet reményébe délre. De soha nem értek el oda és tudod miért? Mert én döntöttem a sorsukról, hogy nekik jobb lesz ha a tenger fenéken alszanak mert akkor nem jár el a pofájuk. - fordítottam újból hátat neki és levágódtam a székembe, lábaimat feldobva az asztalra. Az asztallapon pihent nem egy oresen erszény, az egyiket magamhoz vettem és kivéve egyet megforgattam az ujjaim között. - Pénz, pénz, pénz... Erről szól a kalózlét nem? Azért mindent megteszünk, teljesen mindegy hány emberen kell ezért átgázolni, teljesen mindegy hányan halnak meg ezért. Csak annak legyen jó, aki végül megszerzi. Hogy mindenféle selyempárna legyen a segge alatt, hogy ha akarna úgy tudjon járni a hajója fedélzetén, hogy egy ujja sem ér a padlóhoz az arany miatt. - elpöcköltem a koronát amit eddig a tenyeremben szorongattam és a tekintetem Cirire emeltem. Nem volt abban már semmi közömbösség, a szinte mindig mosolygó szemeimből a teljes ridegség sugárzott.
- Erről meg is feledkeztél gondolom... - mondtam a kelleténél lehet jobban lenézően. - Én sem vagyok más. Csak egy egyszerű kalóz egy hajó fedélzetén. Ölök ha kell, elviszem azt ami megtetszik a szememnek. Nincs kedves kalóz aki megbocsájtja a bűneid, Ciri. Egy fajta kalóz van: aki öl a pénzért. - ismételtem meg magam. Akárhányszor bármit is mondtam a kalózokról számára, bármennyire is tűnhetett úgy neki hogy azok rám nem érvényesek... nagyon is azok voltak. És ésszerűbb megoldást arra, hogy kétszer is átgondolja azt amit érez nem találtam azon kívül, hogy megpróbálom elijeszteni magamtól. Mert hiába... Az amit lát a legtöbbször nem tükrözi a valóságot. Mint már mondtam neki, csönd volt és béke a fedélzeten, mintha az érkezetével mindenki úgy gondolta volna a szépet és jót kell játszania. - Közel sem vagyok ahhoz, akiről egy lány álmodozik. Nem én vagyok a hős, aki majd megmenti mindentől, akivel majd boldogan él míg meg nem hal. Én vagyok az aki félúton vízbefolytja a hőst, mert neki tetszett meg a lány. De a lány nem lesz hálás azért, hogy a gonosznak megtetszett. Gondold át mégegyszer amit mondtál ennek tudatában. Nem én vagyok az akit keresel, csak az aki utadban áll közted és a hősöd között. |
 Ahogy elkiálttta magát azonnal elkaptam róla a tekintetemet. Nem tudtam mire számítsak ezek után. Nem tudtam mi lessz velem vagy velük. Zavartan néztem csak magam elé és próbáltam feldolgozni azokat a mozdulatokat amiket tett és az arcmimikáit amiket az arcára varázsol. Féltem, hogy olyan dologba keveredek bele illetve olyan dologba keverem bele ami egyikünknek sem jó. Féltem attól, hogy hova vezet és mit akarhat. De mégis csöndben követtem őt mintha csak korábban mi sem történt volna. - Sajnálom. Talán nem kellet volna...- suttogtam magamban közben lehajtott fejjjel követtem mint az az ember akit leszídtak és fel se mer tekinteni. Lábaim nehezen vittek és mellkasomban szíven oly erővel verdeste mellkasomat, hogy attól félek a következő pillanatban már a kezemben fogom tartani. Az arcomon lévő piruslás továbbra sem szűnt... |
 Amikor arra kért, hogy ígérjem meg hogy nem fogom kinevetni, vettem egy mély levegőt és csak utána ígértem meg számára. Eszembe sem jutott nevetni, de ilyenkor szokott lenni általában az, hogy mégis rámjön a nevethetnék. Viszont sejtettem, hogy ez most nem olyan helyzet lesz.
Fél szemmel kénytelen voltam a tengert figyelni, így rövidke pillantásokat vetettem Cirire, hogy a hajó véletlenül se a rossz irányba haladjon.
Azonban mikor kimondta mit érez, nos egy pillanatra el is feledkeztem arról, hogy egy hajót kormányzok. Az a mosoly, ami végig ott bújkált az arcomon akkor ráfagyott. Hirtelenjében egy szó nem jutott az eszembe amit mondhattam volna ebben a helyzetben. Kifújtam a tüdömben megrakadt levegőm és szótlanul visszafordultam a kormány felé.
Szeret. Ilyesmi féle válaszra számítottam, viszont nem ilyen erős szóval. Életemben talán kétszer mondtam ki ez a szót; egyszer édesanyámnak és egyetlen egyszer mondtam nőnek és akkor is enyhén ittasan. Nem voltam tisztába ennek a szónak a jelentésével és tudtam, hogy Ciri s el van tévedve. Most lehet így gondolja, lehet azt gondolja, hogy ez a legmegfelelőbb szó arra amit érez vagy gondol... de ez nem más mint az érzéseinek pillanatnyi játéka. Senki nem szeret bele a máskba napok alatt. Senki nem szeret bele egy kalózba aki napok ót ismer. Ebben a világban luxus az ekkora bizalom, elvégre én hazudhattam is volna neki. Hauzdhattam volna mindent amit eddig mondtam.
- Leéna! - kiáltottam el magam, megtörve a beálló csendet, mire a tündenő azonnal elindult felénk, ott hagyva az eddigi dolgát a legénységgel. Megkértem arra, hogy vegye át a kormányt, én magam pedig Cirire rá sem pillanatva elindultam a lépcsőn lefele.
Csak akkor néztem hátra a lányra a vállam felett, mikor hozzászóltam: - Gyere velem... - néztem rá teljesen közömbös arccal, mint aki az előző szavakat meg sem hallottam. Valahogy be kellett neki bizonyítanom, hogy téved. Hogy csak hazudik magának. |
Hasonlóan gondolkodnánk? Nos azt kötve hiszem. Legalábbis akkor egész biztos, hogy nem vagyok több számára egy kislánynak tűnő csibésznél aki annyi gondot okoz neki, hogy még az érzelmeibe is bele túr. Vagy mondhatnánk úgy, hogy én tekintettem ennek magamat. Nem tudtam mit mondhatnék elvégre én se voltam biztos abban amit érzek. És mégis milyen röhelyesen hangzana, ha azt mondanám pár nap alatt belé estem? Annyira se tartana felnőttnek mint korábban és tán még meg is vetne elhamarkodott döntéseim miatt. Nem mellesleg mi van ha ez csak egy kósza gondolat. Egy kósza érzés ami jelenleg itt ül a nyakamon aztán tovább áll mint a tűz az erdőben és már máshol éget. De mégis... Ki kellet böknöm. Egyszerűen kikivánkozott belőlem és ő is tudni akarta. Rá emeletem ovotsan tekintetemet és néztem rá szende pillantásokkal. - Igérd meg, hogy nem fogsz kinevetni...- motyogtam zavartan és egy pillanatra el is kaptam róla tekintetemet de hamar rajta kapva magamat vissza vezettem az ő szemeibe. Vettem egy nagy levegőt ahogy megigértettem vele, hogy nem nevet ki e-miatt. Szembe álltam vele, majd hajamért nyúlva elkezdtem csavargatni a végét. - Hassel én olyasmit érzek amit lehet nem szabadna...- kezdtem bele és máris megremegett a szám zavaromban elvégre sosem voltam hasonló helyzetben. - Szeretlek. - néztem rá zavartan, majd továbbra is a hajamat birizgálva tekintettem le a földre. Most legszívesebben átfolytam volna a padlón bele a tengerbe és hagytam volna, hogy addig vigyen az áramlat míg már azt sem tudom milyen tájakon visz az utam. Nem vártam bíztató válaszra csak egy elnyuló nevetésre amikor vicc tárgyává tesz és közli velem, hogy sajnálatos módon egyedül maradtam az érzelmeimmel. Azzal foglalkozzak amiért itt vagyok hiszen nem egy románchajón visz a szél hanem egy kalózhajón. |
Csak elmosolyodtam azon, hogy azt mondta hamar megtudom változtatni az emberek véleményét. Hiába volt ilyen mézes-mázos burkolatba, azt akarta ezzel közölni, hogy megnyerő a személyiségem.
Ezen szavai többet mondtak még annál is, mintha éppenséggel szerelmet vallott volna. Persze, biztosra vettem hogy pont azt szerette volna elkerülni, ha rájövök az érzéseire.
Mikor azt mondta megbízik bennem felé fordítottam a fejem, de szinte azonnal elkapta a tekintetét. Mint egy kislány, aki az előtt a fiú előtt ácsorog aki tetszik neki és próbál kinyögni valami épkézláb mondatot... Azonban Ciri közel sem volt kislány és én sem voltam kisfiú. Szerettem az egyenes beszédet és tudtam, hogy kettőnk közül talán benne nagyobb zavar uralkodik, mint bennem.
Összehúztam a szemeim mikor azt mondta nem érteném és oldalra, a hajó szélére vezettem a tekintetem. Nem érteném... Már hogyne érteném? Elvégre nem vagyok tudatlan, bármennyire is annak tűnök. Nem közömbösek számomra az érzések, bármennyire is szeretném ha azok lennének.
- Ciri azt sohase felejtsd el, hogy kettőnk közül én jóvalta többet láttam. - néztem rá a szemem sarkából, ezzel utalva is arra, hogy megérteném ha valamit el akarna mondani. - Megértek bármit. Csak mondd el. Hátha... egyformán gondolkozunk.
Fél kézzel fogtam a kormányt, hogy az alakomat, ne pedig csak a fejemet tudjam felé fordítani. Teljes érdeklődéssel a tekintetemben fürkésztem az arcát, mert az ő szájából akartam hallani a dolgokat. Akkor... Akkor már magamban is biztos leszek. - Szóval hallgatlak. |
 Meglepődtem mikor kiemelte szavaimat amit én oly gondosan próbáltam orrom alatt leplezni halk hangommal. Ő mégis halotta így aztán mág inkább zavartabb lettem. Szívem heesebben kezdett el pumpálni vért az agyamba ami sikeresen meg is érkezett oda. Azonban... Nem akartam olyan mondani neki amit megbánok. Nem is mondtam semmit... Megrezzentem ahogy elkiálottta magát mély érdes hangján, majd amint elhallgatott felemeltem fejemet és magam elé pillantottam. Csendben álltam ott magam elé bámúlva miközben kiengedett szinte fehér hajamba csak úgy bele kapott a szél mintha csak egy zászló volna. - Hamar meg tudod változtatni magadról az ember véleményét...- feleltem neki arra a hírtelen ingadozásról amiken eddig végig mentem. Egyszer játszom az elérhetetlen, utána a szeretőt - vagy hasonlót - és végűl a gondoskodót és féltőt. Nos a játék legkevésbé sem volt erre az esetre jellemző. Azért történt ez így mert őszinte voltam magammal és a tetteim és szavaim a szívemet követték nem pedig az eszemet. Jól tudtam... Nem szabadott volna elmondanom neki, hiszen hibát már ígyis hibára halmoztam. Most pedig ismét akkora szarban csücsültem, hogy azt se tudtam, hogy másszak ki belőle anélkül, hogy ne legyen már annál is mocskosabb mint amilyen vagyok. Benne azonban nem csalódtam szóval habár a mondatom félre érthető volt de én voltam az akire folyamatosan érzelmi hatással volt. Talán csak naív vagyok és jóhiszemű de számomra ez az ember olyan amilyennel még nem találkoztam. Természetesen Sir egy jó ember volt de... Hassel valamivel több volt tőle. Foggalmam sem volt róla, hogy fogalmazhatódott meg bennem egy ekkora balga gondolat. Sir marad számomra az egyetlen személy akiben megbízhatok... akiben igazán megbízhatok. Erre most jön ő és... mindezt felborítja. - Sajnálom... Nem akartalak össze zavarni. - tekintettem oldalra összeráncolt szemöldökkel. Leginkább az ő tekintetét igyekeztem elkerülni elvégre ígyis zavarban voltam. Ha bele nézek a szemeibe levegőt nem fogok kapni. - Én csak...- tekintettem felé. Kezdetben csak a cipőjén és a földön legeltettem szemeimet, majd fel néztem rá. - Megbízok benned... - feleltem neki, majd hamar elkaptam fejemet róla és ismét magam elé néztem. Elvégre nem mondhattam azt neki, hogy félek nélküle itt maradni. Nevetségesen hangozhatott ígyis amit mondtam... hát még azzal amit tudnia kellene még. Hogy valóban gynegéd érzelmeket táplálok-e iránta.... Kétség kívűl lappangott valami bennem amit még jómagam sem láttam be. Legszívesebben elmenekültem volna ebből a helyzetből. - ... de a többit nem értenéd. - motyogtam ismét orrom alatt hozzá téve pár szót ami valójában engem is meglepett hiszen magamban sem könyvelődött el az egész. A szám magától mozgott... Ideje volt már távozni de mégse mozdúltam. Csak álltam ott mint aki csodára vár. Talán arra vártam, hogy bele egyezen abba, hogy vele tartsak. |
 Figyelmesen hallgattam azt amit mond, viszont halkan felnevettem mikor azt mondta csak bennem bízhat meg.
- Nem ismersz még Ciri. Csak azért tudod ezt tiszta szívvel kimondani. - húztam fel a szám egyik sarkát sanda vigyorra és előmeredtem a hajó elejére. Ha mindent tudna... Nos valószínűleg nem ezen a véleményen lenne és egész máshogy viszonyulna hozzám. Viszont épp ahogy mindenki másnak, neki sem kell tudnia rólam mindent. - De végülis, ez már haladás. Megbízik bennem valaki. - vigyorodtam el halványan, kevésbé komolyra fordítva a szót. Mára már túlságosan is sok volt számomra a komoly hangnemből. Annyi érzelmi hullám ért ebben a két napban, amennyit máskor két hónap alatt kapna az ember.
- Van füle meg szeme is, csak Kovirban és Pvoissban vak meg süket is. - fújtam ki a levegőt és Ciri felé fordultam. - Beletellik néhány hétbe mire elér ide akármilyen hír is. És ha az emlékezetem nem csal, menlevél nélkül senkit nem engednek át a határon... - ilyenkor örülök annak, hogy a létező összes hivatalos okmány hamisítható. Nem is tudom hány évet kéne már ülnöm pontosan ez miatt. Egy oklevél ide, egy oklevél oda... és máris visznek a bitófára.
- Rám van szükséged? Ez aranyos... - mosolyogtam továbbra is és fél kézzel beletúrtam a hajamba. Tudtam, hogy nem akarja hogy meghalljam amit mondd, erről teljesen árulkodott a zavar a hangjában és az enyhe pír az arcán. - Tudod, szeretnék tisztában lenni azzal, hogy ez mit jelent Ciri, mert kezdesz teljesen összezavarni. Egyik pillanatban még meg akarod játszani a szeretőm, aztán teljes passzivitással állsz hozzám... Aztán meg. - nem fejztem be a mondatom csak ráemeltem a tekintetem a szemöldököm felvonva fél kezemmel pedig felé mutatva. Vak lettem volna és kivételesen tudatlan, ha a testbeszédéből, a szavaiból és a hangjából nem jövök rá arra, hogy mit érez. De biztosra akartam menni, tudni akartam az igazat és nem csak a saját verziómat. Bár nem is tudom melyiknek örültem volna jobban... Ha megerősíti azt amire én gondolok, vagy ha megcáfolja. Mielőtt bármit is mondhatott volna a szél újból átfordult én nekem pedig el kellett ordítanom a magam parancsot kiadva. |
Ahogy halkan felszólalt csak azt az érzést tudta bennem kelteni, hogy esetleg én tudom esetleg és másnak nem is kéne. De biztosan nem így van... Mi oka volna arra, hogy épp én tudjam mikor talán azt se tudja valóban meg-e tud bennem bízni. Sőt. Én vagyok az egyetlen oylan személy ezen a kabinon akiben a leg kevésbé sem bízhat meg. Hál Istennek erről még nem szerzett tudomást... de nem is fog. Legalábbis ha rajtam múlik biztosan nem... - Húztam ujjat...- vágtam rá a végére kicsit elszontyolódóan oldalra pillantva semleges arckifejezéssel. Elvégre én tehettem arról ami történt... Csak hallgatnom kéne Hasselre és minden rendben volna. Mikor ismét meghalottam szavait rögtön vissza fordítottam fejemet felé, rá pillantottam szemeimmel. Csendben halgattam őt hiszen nem akartam félbe szakítani és talán jobbat is tett, hogy hallgatok egy kicsit. Egy pillanatra megnyugodtam, hogy hamar visszatér de mikor a lehetséges több hetet említette azonnal elszállt az a maradéknyi csöpp reményem. Nem tudtam, hogy őszinte választ adjak-e neki vagy sem, hiszen ha elárúlnám és nemet mondana akkor egész biztos lehetek abban, hogy nem hagyná, hogy kövessem. Persze mintha tudná, hogy követem... De. De ott van Csontos és a testvére, a tünde nő. Bennük igazán megbízik és biztos lehetek benne, hogy egyikőjük szeme folyton rajtam lenne. De most ő is őszinte volt és megbízik bennem... Azthiszem minimum, hogy viszonzom ezt hasonlóképpen. - Azért... - dünnyögtem egyet, majd lehajtottam fejemet kipirúlva. - Mert...- nehezen sikerült kiszenvednem magamból az igazságot hisz úgy gondoltam hamarosan kinevet. - Nem akarok 'egyedül' maradni. - emeltem ki az egyedül szót hiszen habár ott lesz nekem a teljes legénység de az akkor sem volna elég. Nekem ő kell! - Csak benned bízhatok meg... - motyogtam orrom alatt, majd ovakodva felpillantottam rá féllénk pillantást vetve szemeibe. - Ha nem csak egy suhanc bandával van dolgunk akkor... Akkor egész biztos, hogy oda is el fognak találni ahova most tartunk. Idő kérdése hiszen a falnak is szeme van és füle. - ezután oldalra vetettem pillantásomat és még nehezebben nyögtem ki a szavakat. Olyan voltam akár egy gyermek mikor apjának könyörög, hogy vigye el vadászni. Holott hölgyeknek varrni kell tanulni és főzni. - Nekem rád van szükségem és nem a legénységedre. - motyogtam orrom alatt halkan hiszen ha ki is mondtam nem egészen akartam, hogy meg is hallja. Persze azért hallhatta hiszen melette álltam. |
 Nem mosolyodtam mikor előrehajolt és megkérdezte miért megyek Pont Vanisba. Tudtam, hogyha ezt elmondom feltétlenül rá fog kérdezni, de nem akartam neki elmondani. Még soha senkinek nem mondtam meg hol születtem és azt sem, hogy hol él a családom. A lánynak sem akartam, de rá kellett jönnöm, hogy jobb ha egy ember tudja miért megyek és hova hátha történne velem valami az úton.
- Ott él a családom... - feleltem a szokásosnál halkabban és Ciri arcára pillantottam. - Legalábbis, ott éltek. Szeretném őket biztonságban tudni. Úgy érzem, nem egy kis hitvány szervezettel húztunk ujjat. - sóhajtottam fel és a távolba meredtem. Még akkor is messze voltunk a parttól, mert a sirályok hangját sem hallottam.
- Nem tudom, ameddig szükséges. Lehet, hogy azt mondják nincs is rám szükségük. - igazából ezen meg sem lepődnék. Annyi év után... Legszívesebben én is elküldeném saját magam. - De lehet maradok hetekig, mert valakinek kell a segítségem. Nem tudom... Rég láttam már őket és lenne mit elmesélnem. - mondtam halványan elmosolyodva, ami inkább szomorú volt, mint egy boldog mosoly. Valóban, sok mesélni valóm lett volna... Bardisennek is mindig el akartam mesélni, hogy hogy alakult az életem. Dicsekedni akartam neki, de túl későn jutott az eszembe. Akkor már csak elmesélni se tudtam neki amit akartam volna.
- Miért kérded? - tértem magamhoz pár pillanattal később és a lányra néztem, immáron szokásos arckifejezésemmel és felvontam a szemöldököm. |
Biccentettem rá, majd néztem a felkelő napot ahogy a világ peremén lejt elnyúló táncot és egyre emelkedik. Figyeltem elnyuló fényeit és csöndben álltam Hassel mögött kabátjának két oldalával átfedme egymást. Fáztam...
- Ez meleg volna? - emeltem fel szemöldökömet, majd fújtattam egyet kikerekedett szemekkel, majd oldalra pillantottam ahogy a sirály elrepült melettem. Figyeltem ahogy szabadon szárnyalt és szelte a levegőt. Elmosolyodva követtem szemeimmel miközben azon gondolkodtam, hogy bár én repülhetnék ott. A repülés, az a könnyedség amit ő kapott az élettől. Talán én sosem tapasztalom meg... Ezen ghondolaton túl arcomon továbbra is ott ült az az elvarázsolt mosoly. Azonban mikor felszólalt azonnal megkoszorúltam torkomat és vissza kaptam fejemet rá. - Öh... Igen. Feltűnt...- helyeseltem neki halovány pirrel arcomon és néztem rá nagy szemekkel kiváncsian.
Tehát Povisban született. Ezalkalommal is megtudtam valamit róla ami fogalmam sincs miért adott ekkora hangsúlyt az életem ezen pillanataiban. Talán mert kezdett valami olyasmi feléledni bennem amiről azt hittem nekem nem adatik meg. De ígysem kerültem közelebb ahhoz a bizonyos dologhoz... elvégre ő kalóz és pedig egy csalfa térképész. De akárhányszor elhatároztam, hogy távolságot fogok tartíni mindíg és mindíg egyre mélyebbre süljedtem. Ezúttal csak hagytam, hogy vigyen magával az ár...
Nem örültem neki egyátalán, hogy egyedül akar hagyni habár Patkány kétség kívűl megbízható személy de mégis Hassel az én őrangyalom. Ha szabad az ijet kjelenteni. Számomra ő már azzá vállt. Valami megmagyarázhatatlan módon követni akartam még oda is... - Miért mész Pont Vanisba? - álltam közelebb hozzá és hajoltam be kicsit és szemeit fürkésztem felvonva szemöldökömet. - Meddig leszel el?
|
[462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
