|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.27. 10:52 - |
Lachlain Aldoc & Cessandrea Bovinia |
[110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Párat pislogva kaptam fel a fejem, ahogy megkaparta a torkát, jelezve, hogy majd még később is nézegethetem magam. Csak elvigyorodtam, elvégre most egy egocentrikus alaknak vélhet, ami tulajdonképp igaz is, de azért ennyire nem vészes a helyzet, hogy naphosszat gyönyörködjek saját látványomban. Csupán minden vágásnak meg volt a maga története, és szinte az összeset egyesével el tudtam volna sorolni, hogy hogyan szereztem.
A kérésére csupán bólintottam, majd a hátam mögé pillantva amint megláttam egy széket le is huppantam rá.
- Ahogy neked kényelmesebb - mondtam fölényesen elmosolyodva, elvégre hiába volt igazán magas a lány is, azért én még mindig egy jó fejjel fölé tornyosultam, amit gondolom nem szokott meg, hiszen nagyjából inkább az volt az általános, hogy egyforma nagysággal rendelkezik körülbelül, mint a többi férfi. Talán én is csak vérrokonaimnak köszönhetem ezt. Nyílván érthető miért nem nevezem őket a "szüleimnek", mert tulajdonképp nem is ismerem őket, annyit tudok csak, hogy elvileg nemesek... De engem ez hidegen hagyott, ha hatalomra vágynék már rég visszatértem volna követelve a részem a családi vagyonból.
Miközben agyaltam figyeltem ahogy lány sürög-forog körülöttem, és gondos kezeivel gyorsan tekeri rám a fáslit, biztosítva ezzel a sebemet. Párszor persze azért noszogatott, vagy azért, hogy dőljek előrébb, vagy hogy emeljem meg a kezem, valami baja mindig volt, amin azért mégis csak jókat derültem.
- Mióta vagy katona? - néztem rá miközben még javában dolgozott. Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy ugyan mi vonzotta Sessit ebben a munkában, vagy hog egyáltalán szereti-e. Talán egyszer megkérdezem tőle... De mivel nem voltunk abban a viszonyban, hogy ilyesmiket megvitassunk, így egyenlőre ezt későbbre hagytam, bár nem igen lepődtem volna meg, ha miután itt elváltunk egymástól nem találkoznánk többet. |
 Már komolyan kezdtem úgy gondolni, hogy nemet mondd arra, hogy rendesen ellássák a sebét. Ami azért meglepett volna, mert büszkeség ide vagy oda egy sebesülést nem lehet félvállról venni ezért.
Felvont szemöldökkel vártam, míg kigyönyörködi magát önmagában. Legalábbis ezt a látsdzatot keltette. Egy nő nem bámulta volna meg a mellkasát és a sebeit úgy, mint ahogyan ő magának. És ezt bizonyítani is tudtam volna, mert én csak egy röpke pillantást vetettem csak rá. Nem kötött le túlságos egy félmeztelen férfi látványa.
Megkapartam a torkom, amikor épp befejezte a magában való gyönyörködést és a fejemmel az egyik asztal mellett álló székhez intettem.
- Ülj inkább le, mert nem akarok nyújtózkodni a válladért. - közöltem vele, hogy lényegében túl magas és üljön le, mert különben nem férek hozzá a vállához rendesen. |
Ahogy lejátszottam magamban, mikor a sírok előtt állva megfogadom, hogy az emlékükért teljesítem az álmainkat, és az emberiségért és annak javáért fogok élni és szolgálni, ökölbe szorult a kezem. Ha csak eszembe jut, milyen szent meggyőződésem volt, miszerint az emberek úgy néznek ránk mint a megmentőikre, és aztán mennyire pofán vágott a tény, miszerint pont az ellenkezője, hogy egyszerűen majd beleőrültem az érzésbe. Mintha feltépték volna a mellkasom, annyira izzott bennem a tehetlen düh. Talán azóta se éreztem akkora gyűlöletet, mint akkor és ott.
Szinte kézzel fogható lett a szobában a mélabús hangulat, amit már tényleg kezdtem rohadtul unni, amikor Sessi megszólalt. Csak kérdőn pillantottam rá, valahogy nem értettem, hogy miért lett ennyire figyelmes, elvégre csak nincs tisztába vele, hogy részben miatta is sérültem meg, mert egyébként főként amiatt, hogy nem koncentráltam eléggé. - Hát... - kezdtem, miközben közelebb léptem hozzá. - Rendben, megköszönném - mondtam megállva előtte, és elmosolyodva rajta, miközben figyeltem, ahogy előszed egy adag géz, majd kezei közt tartva néz rám. Csak széttártam a karjaim, amolyan "essünk túl rajta" stílusban, miközben továbbra is vigyorogtam.
Ha emlékeim nem csalnak, akkor eddig bizony ez az első eset, hogy nem magamat kell ellátnom, hanem valaki segít is. Hálás voltam neki valamilyen szinten, de persze ezt hangoztatni úgy se nagyon fogom, ahhoz túlságosan is nagy a büszkeségem.
Előbb a friss sebemre pillantottam le, majd a régebbi hegekre, hát mit ne mondjak, lehet hogy valaki nem lett volna rá büszke, hogy ennyi sebesülése van, de én az voltam rájuk, elvégre nem egy tanuskodott arról, hogy akér meg is halhattam volna. Ezután hátra dobtam a vállam fölött jobboldalt az előre szabadult ezüstös tincseimet, amik egykoron még sötétek voltak ugyan, bár azt már nem tudnám megmondani, hogy fekete vagy csak barna színe volt-e, majd megnéztem a begyógyult harapást, amit szintén a lápban szedtem még most össze. Csodásan festett... Miután kigyönyörködtem magam a saját látványomban, ismét a lányra tekintettem, akinek valószínűleg felkelthette a figyelmét a nyakamon lévő, látszólag és valóban is friss seb. |
Elmélyülten hallgattam ahogy azt magyarázza, miért kellett meginnia a gyógyitalt. Így már minden világosabb lett számomra, mert ugyebár én úgy is kaptam zsoldot ha le voltam sérülve, de még szolgálóképes voltam. Viszont ő senkitől nem kapott volna pénzt azért, ha fetreng és várja, hogy begyógyuljon a sebe.
Egy darabig némán ücsörögtem azt figyelve enyhén eltátott ajkakkal, ahogy Lachlain a gyertyalángot figyeli teljesen belefeledkezve. Nem zavartam meg, elvégre biztosra vettem, hogy valamin gondolkozik, hogy valamit eszébejutatott az olajlámpás fénye. Elvégre, nekem is sok minden jutott eszembe, ha arra az egyszerű fényre néztem, amire jobb nem szerettem volna emlékezni.
- Gyere, bekötöm a sebed, hogy még így se legyen baja. - miközben eme mondatot kimondtam felkeltem az ágyról és remélhetőleg kiszakított a vajákot abból a mélabús hangulatból ami kezdett eluralkodni a sátorban. Egy másik ládához léptem és fáslit halásztam ki belőle, amivel később a férfi vállát szándékoztam bekötni. A kezemben fogva a gurigába tekert fáslit fordultam felé és kissé félrebillentett fejjel néztem rá. |
Nem igazán figyeltem arra, hogy a lány mit csinál, így amikor kérdezett, már meglepve láttam, hogy alaposan megszabadult a ruháitól... Hova siet? Persze humoromat inkább meghagytam saját szórakoztatásomnak, így is eléggé túl feszítettem a húrt a lánynál, nem kell még több olajat önteni a tűzre, mert a végén tényleg kapok egyet.
Felvontam szemöldökömet csupán, nem értettem, hogy mire céloz ezzel. Hát csak nem gondolja, hogy szimpla poénból iszom ezeket a szarokat, mintha élvezet is lenne benne... Mikor elkezdte a magyarázkodást megrázatam a fejem, hogy nem, örülnék ha kifejtené, mert nekem eddig tök homálynak tűnnek feltevései.
Amikor kifejzette végre egy hosszas "ahaaa"-t hallattam, majd összefűzve magam előtt karjaimat dőltem az asztal oldalának, hogy szemben lehessek vele. - Ez a seb átütött a hátamon... - kezdtem nyelve egyett, miközben magam elé néztem réveteg tekintettel. - Hónapokig tartott volna, hogy makulátlanul begyógyuljon. Egy óvatlan mozdulat és felszakad, addig mégis mi a francot csinálok? Fekszek valahol naphosszat a plafont köpködve, hogy éhen vesszek? Én csak így élhetek meg - mondtam komor hangnemmel továbbra is a földet pásztázva, majd sóhajtva végre Sessire emeltem tekintetem. - Ráadásul ezek a szarok nem csak erre jók... Mondhatni, igazán... Sokoldalúak - közöltem félvállról, miközben oldalra fordítva felyem néztem ahogy a gyertya láng táncot jár, miközben a viasz csipkék egyre szebben öltöztetik fel a mécsest.
Csupán szomorúan elmosolyodtam a látványtól, utoljára akkor nézegettem ennyit a tüzet, amikor a kiképzés alatt elesett társaim sírjai előtt térdeltem tehetetlen és forrongó dühvel mellkasomban, ami ha elmúlni azóta se múlt el, de valamennyire mégis csak megkopott az évek során. |
Arra, hogy azt mondta, hogy egész otthonos csak egy szemöldökvonással feleltem. Én mindennek neveztem volna, csak nem otthonosnak, inkább... szétszortnak és hiányosnak.
Vettem egy mély levegőt és leültem az ágyam szélére, kibújva a kék mellényemből, így már csak a sárban ázó leningem maradt rajtam. Azt viszont érthető okokból eszem ágában sem volt levenni míg Lachlain a közelemben tartózkodik. Így is épp eleget látott, többet meg akarni sem akartam neki magamból mutogatni.
Felvont szemöldökkel figyeltem ahogy megszabadul a mellkasát takaró ruhadarabtól, majd a sebét kezdi el nézegetni. Azt sem kellett volna túl sokáig magyaráznom, hogy miért nem rendültem meg a legkevésbé sem egy félmeztelen férfitól, ahogy ugye bár azt sem, hogy miért nem vetkőztem le eme félmeztelen férfi előtt. Nem voltam az az ártatlan kislány és garantálni mertem volna, hogy nem is tűntem annak. Ha valaki zavarba akart hozni, annak ennél jóvalta többet kellett volna tennie.
Hallgattam, ahogyan szinte egy hegyibeszéd hangnemében bemutatta számomra, hogy mi tehet arról, hogy más. Nem tudtam volna eldönteni melyikünk helyzete is jobb, elvégre én már így születtem, míg őt idővel tették ilyenné... már ha a vajákokról szóló mesék ezen felének igazat adhatok.
Összehúztam a szemöldököm amikor azt a löttyöt legurítva a torkán az asztalra támaszkodott és próbálta rendezni a légzését, de hamar vigyor kúszott az arcára és közölte, hogy megmarad.
Előredőltem a hátamat begörnyesztve támaszkodtam meg a térdeimen és feltekintettem rá. - Minek van szükséged ezekre a löttyökre? - kérdeztem felvonva a bal szemöldököm és érdeklődve fürkésztem az arcát. - Mármint érted... - vontam meg a vállam, magyarázkodva. - ...az a seb magától is begyógyult volna, csak idő kérdése lett volna. - nem voltam túl nagy rajongója semmilyen gyógynövényeknek, sem főzeteknek. Kivétel, ha az a főzet cefréből készült. |
Nagyon tetszett a lány reakciója, mert hát egyáltalán nem az volt az általános, hogy ideges lesz miatta, az eddig látottaktól mindentéren különbözött, persze így sem volt akkora felvonultatható tapasztalatom, mivel eléggé indokolt esetnek kell lennie ahhoz, hogy valakit ennyire megközelítsek. Jobb szeretek távolról szemlélődni, no de van egy olyan rossz szokásom, hogy élvezem ha másra a frászt hozom, persze egyszer már ráfáztam ezzel amikor az a kiscsitri belém is esett, hát igazából azóta ódzkodtam ettől, de Sessi nem volt az a romantikus alkat, hogy pont ettől fog lángra gyúlni, pláne hogy mint említette utálja ha ilyesmivel heccelik. Legtöbbször inkább halálra rémültek tőlem, ahogy belekontárkodtam az emberek magán szférájába, komolyan öröm volt nézni, ahogy elsápadnak.
A példát követve én is beléptem a sátorba, majd szétnézve füttyentettem. - Egész otthonos - mondtam őszintén, elvégre számomra vaják számára minden amit kicsit is magának valhatott egy ember az volt, ha az egy dűledező romos viskó volt csak, akkor is. Ahogy elkalandozott a tekintetem a gyertyalángban, arra gondoltam, hogy vajon milyen lenne az életem, ha nem kerülök Kaer Morhen-be A kérdésére rápillantottam, majd elhúztam a szám. - Mindjárt kiderül - feleltem, majd lehámoztam magamról a felsőm, nem is zavartatva magam, biztos vagyok benne, hogy hozzá van az ilyesmihez szokva, ha meg nem, akkor legfeljebb elfordulok. Személy szerint én nem voltam szégyenlős, elvégre százszorta jobban festettem bármelyik átlagos katonánál tökéletesen kidolgozott izmaimmal.
Az üveg mellé ejtettem a ruhám, majd lekapcsolva mellkasomról a főzet tartó szíjjat azt is odafektettem közvetlenül mellé. Megnéztem a sebet, ami még mindig vérzett. - Ehhez nem csak fertőtlenítő kell - vontam össze aggodalmasan szemöldökömet, az egyik fiolát előhúzva. Oldalamra erősített szütyőmből előkerült egy kis rongy is, amit meglocsoltam az alkohollat, majd a fény felé fordulva begyakorolt mozdulatokkal kezdtem el kitisztítani a sérülést. Párszor felszisszentem, hiszen azért volt már ettől kellemesebb érzésben is részem volt az életem folyamán. Majd visszatéve a palackot nyújtam a kikészített italért, amit a markomba zártam, majd felmutattam a lánynak.
- Ez - kezdtem sokat mondóan. - Ez tehet arról, hogy "más" vagyok. - Ezt követően nagyujjammal kilöktem szájából a dugót, majd lehúztam egyszerre az egészet. Megálltam, hogy ne fintorogjak, de ez se volt sokkal finomabb, mint az előzőek. Sebemre néztem, ami összébb is húzódott, szemmel láthatóan, valamint a vérzés is maradéktalanul alábbhagyott. Azonban émelyegni kezdtem, így az asztalra támaszkodtam, sejtettem hogy ez lesz, a Fekete Vér fogyasztása után nem csoda, hogy a szervezetemnél kezdem kiverni a biztosítékot, így pont kéznél volt a Arany Oriolé, ami igaz hogy szintén mérgez, de legalább a többit semlegesíti. Azt is kivégeztem, majd pár nagy levegőt véve küzdöttem le a rámtörő hányingert, szerencsére sikeresen.
- Na, most már megmaradok - vigyorodtam el, de hamar grimaszba fulladt arckifejezésem, nem egy kellemes dolgok voltak ezek. |
Átmeneti meglepettségem, amit az okozott, hogy röhögése után személyes terembe mászott, igen hamar elkomorodtam. Már azon voltam, hogy felpofozom. Hogy felpofozom, de olyan erősen, hogy garantáltan emlékezni fog egy jó darabig arra az incidensre, mikor egy nő majdnem megverte. Egyetlen szerencséje volt az, hogy számtalanszor láttam már ezt, de azt garantálni tudtam számára hogyha mégegyszer megmerészeli ezt csinálni kibaszom a sátramból, mint macskát szarni.
Egy szóval szerencséjére hátralépett, én pedig végre átléphettem az ajtón és semmivel sem törődve a sátram felé lépegettem.
Távolesett a többitől, mert azért lássuk be... egy tündét, aki egyben nő jobb volt távoltartani a tábor központjától, amit őszintén nem bántam. Már nem egy összetűzésbe keveredtem volna ha például az mellé a nyomorult Crollin sátra mellé kerül az enyém.
Alighogy beléptem a sátramba elhúzva magam előtt az ajtóként funkcionáló lepedőszerű anyagot lerúgtam a lábaimról a csizmát és azonnal meggyújtottam egy olajlámpást, ami egy igen gyérű felszerelt "lakást" világított meg. A cuccaim ládákban voltak, de egyébként megvolt mindenem ami kellett. Dézsa fürdéshez, asztal, ágy, egy kis tűzhely sütéshez.
- Szóval akkor még mindig ki kell fertőtleníteni a sebed? Vagy megoldod magad? - vontam fel a szemöldököm, a vállam felett hátrapillantva a férfira és az egyik ládából előhalásztam egy üvegnyi alkoholt. Az üveget leraktam az asztalra és míg választ nem kaptam lecsatoltam a kezemről a könyökvédőm és minden egyéb vértdarabot ami még rajtam volt. |
Mikor nem válaszolt kérdésemre csak megvontam a vállam. Ő tudja, nyílván ha lenne szó bármilyen szabály szegésről, akkor nem csak ilyen lazán flaszterolnánk fel-alá. Vagy lopakodnunk kéne, vagy akkor szimplán nem hozott volna ide, mert veszélyt jelentek rá. Ráadásul nem nézett ki olyannak, mint aki direkt a nyakába vállalna egy ilyen hülyeséget, kockáztatva ezzel a megélhetését, inkább felelősség teljes személynek tűnt, de ki tudja, abból a mosolyból aztán akár azt is leszűrhettem volna, hogy pont arra megy, hogy esetleg felelősségre vonják, vagy tudja a halál mit gondolt, nem látok a fejébe.
A csodálkozó arckifejezését nézve nem nagyon tudtam megkomolyodni, így továbbra is mosolyogva hallgattam mondókáját. Figyelve szinpadias szinte már begyakoroltnak tűnő mimikáját egyre jobbakat derütlem rajta sőt, meghívására őszintén felröhögtem, majd mivel úgy éreztem valamivel meg kell hálálnom a vendégszeretetét egészen közel léptem hozzá, kissé fölétornyosulva, mivel azért egy jó fejjel mégis magasabb voltam nála. Bal karomat megtámaszottatam a feje mellett, az ajtóra csusztatva tenyerem, miközben egészen közel hajoltam hozzá, ményen a szemébe nézve. - Szeretnéd, hogy bemenjek? - kérdeztem duruzsoló hangon, miközben fölényes mosoly kúszott arcomra, majd elszakadva a ledöbbent szempártól ajkaira tévedt tekintetem. Ezután vettem egy mély levegőt, majd sóhajtva léptem el tőle, miközben kezemmel intettem, hogy menjen csak.
Ahogy követtem valahogy nem is értettem miért nem lepődtem meg a sátorok látványától. Talán ami csodálkozásra adott volna okot, az az lett volna, ha tisztességes házak álltak volna az ideiglenes lakhelyek helyén. De még így is úgy gondoltam, hogy még ez is százszor jobb mint egy csótányos, koszos és büdös fogadó, ahol amúgy is ki néznek, mert... "Korcs" vagyok.
Visszalopództak gondolataim, hogy vajon mégis mi okból kellett ilyen lopva érkeznünk, ha nem azért, mert ha nem azért, mert valami büntetést kaphatna, akkor mégis miért. Valószínűleg ezt maximum akkor tudom meg, ha magától beavat a nagy titokba. Követtem, egészen addig, míg egy aránylag távol eső sátorhoz nem értünk, amiről feltételeztem, hogy az övé, mert mást nem nagyon tudtam elképzelni. |
 Mikor suttogva megkérdezte, hogy mennyire szabályellenes itt tartózkodás csak havlányan elvigyorodtam. Egy szóval sem említettem neki, hogy szabályelenes itt lennie, ezért sem értettem, hogy mégis honnan gondolta ezt. Bár lehet hogy abból gondolta, hogy nem a főbejáraton mentünk. De csak saját magamat próbáltam védeni, mert elég valószínűnek találtam, hogy sokáig hallgathatnám, hogy mit csináltam egy férfival a szállásomon. Mindig így volt, mert az itteniek hogy is mondjam... féltékenyek voltak, ha csak arra gondoltak, hogy egy éjszakát töltök valakivel mert nekik soha nem sikerült becserkészniük. Nem mintha valaha bárkinek is kijutott volna ekkora szerencséből.
Újból csak felvontam a heges szemöldököm és a vajákra néztem. Próbáltam elvonatkoztatni a mondata és arckifejezése között, aminek hatására a szemöldököm egyre csak feljebb kúszott a homlokomon, a tekintetem meg egyre szigorúbb.
- Valóban, hogy is lehettem ilyen faragatlan. - kaptam a fejemhez motyogva, mintha csak bánnám a tettem és vettem egy mély levegőt. - Bejössz, vagy alszol itt kint, valamelyik szartócsában? - kérdeztem tetetett udvariassággal a hangomban, miközben egy "szívélyes" mosolyra húztam a szám. Mivel sejtettem a kérdésemre a választ így nem is haboztam, jó hölgyhöz méltóan elsőnek léptem be az ajtón, hogy a másik oldalon már a táborba tehessem le a lábam.
Egy nagy szerencsém volt, az pedig az, hogy az én sátram a tábor végében állt. Apropó, sátor. Nem tudhattam, hogy Lachlain mire számított, így megvártam míg utánam jön és felméri a terepet, mert nem sok mindent láthatott néhány katonai sátornál. Ő pedig valószínűleg rendes, kőépületekre számított. Hah. Az a luxus nekünk nem adatik meg. |
Eléggé irritáló volt a rengeteg pocsoja az úton, amit feszt át kellett lépni, mivel annyira én se voltam bátor, hogy ezekbe belelépjek. Az egyetlen pozitívumuk az volt, hogy inkább szélesek voltak, mint hosszúak, így nekem csupán elég volt egy nyújtottabb lépés, és már magam mögött is hagytam a kellemetlenkedni és feltartóztatni próbáló tényezőket.
Válaszát hallva gondolkodóba estem, vajon hogy érthette, hogy neki is volt hasonló sebe... Látott már ilyet, vagy tapasztalta is saját bőrén, mert ez sajnos számomra nem volt egyértelmű, aztán meg ha akarta volna normálisan elmondja, szóval nem kérdeztem inkább rá, csak csendesen fürkésztem tovább arcát. Egy kicsit meghökkentem látva ábrázatát, valószínűleg valamin agyalhatott, ami kapcsolódott a témához. Csak gratulálni tudtam magamban, hogy megbojgattam benne néhány régi, rossz emléket, habár nem állt ilyesmi véletlenül sem a szándékomban.
Kijelentésére bólintottam, igazából ebben nem is nagyon kételkedtem, hiszen ki tudná jobban megérteni mivel jár a munkája, mint egy vaják. Ahogy a kis bőrszütyőjéért nyúlt, akaratlanul is elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, ahogy hozzám dobta, felajánlva a saját pénzét. Talán akkor kedztem el életemben elősször tisztelni valakit, aki ráadásul nő. Igazából mind a kettő irónikus részemről, hiszen az első amit megfogadtam a sok csalódás után, az az volt, hogy soha senkit nem fogok elismerni, egy nőt pedig még véletlenül sem, erre most itt kötök ki...
Csupán bólintottam mikor kijelentette, hogy hátulról érkezünk majd, számomra nem volt probléma, szerettem hátulról... A gondolatra csak egy bárgyú vigyor kúszott az arcomra, miközben összevontam szömöldökömet, elfojtva magamban az ökörségeimet, mielőtt még megbánnám. Egyszerűen követtem őt, mint valami hűséges kis eb, nem figyelve a hátán kívül semmi másra, nem néztem senkire és semmire, nehogy a végén egyértelművé váljon, hogy vaják vagyok.
- Mennyire szabály ellenes, hogy itt vagyok? - súgtam neki oda, hogy csak mi ketten tudjuk miről van szó, mert itt akár a falnak is füle lehet, elképzeléseim szerint. Mikor újból egy zárral kezdett foglalatoskodni megtorpantam, és vártam, mikor kitárta az ajtót. Kérdő arckifejezésére enyhén szólva összezavarodtam, és furán tekintettem rá. - Hölgyeké az elsőbbség. Ha meg nem tudod eldönteni, hogy be megyek-e avagy sem, talán invitálj be és meglátom, hogy lenne-e kedvem - mondom miközbe egyre nagyon vigyorra húzódott a szám. |
Csöndesen lépegettem az utcán, kikerülve a tócsákat az utcán, mert tekintettel a helyre nem nagyon lehetett tudni mégis mi is van abba a tócsába. Igaz, hogy már talpig sáros volt, de arról legalább tudtam, hogy csak víz és föld keveréke... ez meg. Nost ki tudja.
- Egy pillanatra sem kételkedtem ebben. - hagytam rá, mikor megszólalt, hogy volt nagyobb sérülése is. - Nekem is volt ennél rosszabb, nem nehéz megsérülni. - vontam meg a vállaim, Lachlainről levéve a tekintetem és visszafordulva az utca irányába. Persze, a legnagyobb sérüléseket nem magamon soha nem magamon tapasztaltam, hisz az én legnagyobb sérülésem sem volt sokkal vészesebb, mint a vajáké. Viszont másokon láttam nem egy sérülést, nem egyet ami után azt sem lehetett volna megmondani, hogy valaha ember volt az aki a sebek alatt lapul.
De hozzá szoktam az ilyen sérülések látványához. Gondolom, ezzel jár az, ha az ember harcmezőn van vagy csak ilyesféle szakmát űz. Mégis, nekem túl kevés idő kellett ahhoz, hogy megszokjam a halált, hogy az bármikor és bármilyen formában leselkedhet akárkire.
Hiába próbáltam terelni a gondolataim, azzal, hogy a vaják egyyszer felemlegette a múltat mindig visszatértek a gondolataim arra a napra, mikor Steffard kirángatott a saját anyám holteste alól. Akaratom ellenére elfintorodtam, ahogy az eszembe jutott és átléptem egy nagyobb tócsa felett. Ha láttam ronda sebet... akkor az akkor volt.
- Persze, hogy láttam rondábbat. - pillantottam rá a szemem sarkából, feleszmélve a gondolkozásomból és az oldalamról leakasztottam az erszényemet. Nem azt, amiben a pénzem volt, hanem egy másikat amiben kissé személyesebb tárgyaim, mint például a szállásom kulcsa. Egy magasabb fal állt előttünk, ami miatt nem is lehetett látni mi van bent, de én jól tudtam, hogy mögötte már a szállások vannak. - Hátulró megyünk be, mert nem biztos, hogy találkozni szeretnék a többiekkel. - közöltem vele a tényt, majd elhaladtam a főkapu előtt, fejemmel biccentve a őrök felé akiket valószínűleg ismertem, de nem néztem meg őket eléggé ahhoz, hogy tudjam is kik álltak a kapunál. Ahogy a fal mellett haladtam a benti zajból egyre kevesebb hallatszott, míg nem egy másik kapuhoz értünk amit már kevésbé őriztek. Mondjuk úgy inkább, hogy sehogy. Előhalásztam a kulcsom az erszényből, azzal kinyitottam az ajtót és Lachlainre tekintettem, kérdően felvonva a szemöldököm. |
Mivel a lány is egyetértett azzal, hogy nem kéne firtatni saját történelmünkket, mert... Mert nem. Számomra a hely se volt túl megfelelő egyszer, kétszer meg nem is voltam abban a hangulatomban, hogy én majd most neki álljak itt tenni a fejem a megannyi emocionális zagyvaságaimmal, amik egyébként nem is léteznek, szóval attól nem kell tartani, hogy egyszre csak felszínre törnek, ami nincs az nehezen csinálna ilyet...
Elnyomtam egy ásítást, miközben azért még néhányszor visszanéztem azért, nehogy kövessen valami szaros, mert akkor azért még érdemes visszalépni, és jól elagyabugyálni, hogy ej-ej, nem illik másokat galád mód követni minden fele. De szerencsére nem volt ilyen mazochista hajlamú egyed a környéken, szóval ma már csak a jól megérdemelt pihenés maradt nekem. Nem voltam benne biztos, hogy vajon egy szobán fogok osztozni velem a lány, vagy kapok egy sajátot, mert akkor a reményem, mi szerint ágyban alszok elillan, ha csak nincs két fekvőhely egy szobában, mivel nem vagyok hajlandó egy nővel sem megtenni azt, hogy befoglaljam az alvóhelyét, ráadásul nem hinném, hogy Sessi az összebújásra szavazna, valahogy nem tudom kinézni belőle.
Szavaira ránéztem felvont szemöldökkel. - Nem, még mindig az a korcs vaják vagyok, aki voltam - prüszköltem, majd felröhögtem, ahogy elképzeltem magam, miközben nagy gonddal jár a kezem, hogy megfoltozzam a felsőmet. - Nem is kérnélek ilyesmire - mosolyodtam el magam elé nézve. Akkor marad úgy ahogy van, mit bánom én. Igazából jobban eltöprengve rájöttem, hogy nem hogy rám, de a lányra se igazán illett volna az elfoglatság. Mikor a kapuba értünk épp már szólított is volna le az egyik őr, hogy kik-mik vagyunk, amikor rájöttek, hogy habár a sár miatt nem olyan egyértelmű, de Sessi biza' katona, így csak fűrkészve nézték ahogy bemegyünk felénk fordított lámpásokkal.
- Jöjjön már közelebb azzal a szarral, és égesse már ki a szemem ha kérhetem - morogtam az orrom alatt csöppet sem kedvesen. Egy kicsit nyűgös lette, hála az álmosságnak, a sebemnek, és persze annak, hogy most látószerveim sokkalta nehezebben viselik a baszogatást, akárcsak én.
Elhagyva a bejáratot, szemügyre vettem, már amennyire tudtam, a környéket. Mit ne mondjak, hallottam már ezt-azt Vizimáról, történetesen azt is, hogy nem ő az első vaják aki itt jár e falak közt. Éppen tovább folytattam volna gondolatmenetem, mikot felszólalt a lány. Elősször meglepve pislogtam rá, majd a vállamra. Ja, hogy ez itt van? Már tökre elfelejtettem. Csak megrántottam felfele, miközben felvont szemöldökkel és egy vigyorral az arcomon néztem rá. - Hidd el, volt már ettől rosszabb is - mondtam, miközben lassítottam az iramommal, hogy utánna kanyarodhassak, majd felzárkózva léptem ismét mellé. A környékkel többé nem foglalkoztam, inkább Sessit vizslattam érdeklődően. - Bár szerintem láttál már rondábbat is - tettem hozzá inkább magamnak, mint neki címezve, elvégre hasonló körökben mozogtunk, csak látott már egy épkéz-láb harcot vagy csatát. |
- A múltat nem is. - egyeztem bele bólintva egyet, de rá kellett jönnöm, hogy nem is szeretném megváltoztatni. Mármint... ha tehetném persze nem hagynám, hogy a szüleim meghaljanak, mert annál sokkal többet érdemeltek volna. De ha élnének soha nem ismertem volna meg Steffardot és nem élhetnék úgy ahogy akarok...
De hallgattam Lachlainra abból a szempontból, hogy ezt a témát inkább hagyjuk, így hát még csak gondolni sem próbáltam rá. Ahogy kiértünk az erdőből fellépegettem az útra, ami a kapuhoz vezetett, mert más esélyünk nem igazán lett volna bejutni a városfalon kívülre. És szerencsére Vizimában még nem kértek menlevelet, mert Foltest ennyiben még ésszerű volt.
Némán lépegettem az immár járott úton, mert már semmi nem jutott eszembe amit mondhattam volna. Későre járt és az agyam már csak akörül forgott, hogy nyugovóra térhessek végre. Már rám fért volna egy jó kis alvás...
- Hacsak nem vagy szabó nem hiszem. - sandítottam rá a szemem sarkából, majd megvontam a vállaim. - Én mindenesetre semmit nem tudok tenni a ruhád érdekében. - nem tudtam varrni. És ez csak egy volt a számtalan női szokás mellett amit nem tudtam megcsinálni. Főzni talán valamivel joban tudtam, mint varrni, de még abban sem jeleskedtem.
A kapuhoz érve az őrök valószínűleg megállították volna Lachlaint, hacsak nem látják, hogy megsérült, na meg ha én nem vagyok ott a temeriai egyenruhámban, amin egyértelműen látszott, hogy hova tartozok. És így, hogy a kapun és a falakon belülre értünk végre szemügyre vehettem a vajákot is az utcai olajlámpások fénye mellett.
- Szépen megsérültél. - jegyeztem meg szinte elismerően, majd elkapva róla a tekintetem befordultam egy utcába, ami a szálláshoz vezetett. A katonákat nem szerették a városon belülre helyezni, ha pedig mégis akkor a szegénynegyedbe. És ez az utca egyensen oda vezetett be. |
Válaszára rásandítottam, majd sóhajva egyet dörzsölgettem meg a vállamat.
- Ehj, nem tetszik nekem ez a melankólikus hangulat - ráncoltam össze szemöldökömet, miközben összefűztem mellkasom előtt karjaimat.
- Hanyagoljuk ezt a témát, a múlt elmúlt, nem lehet megváltoztatni - jelentettem ki fujtatva, elvégre már kezdtett elegem lenni ebből a lelkizős összeröffenésből, amit tulajdonképp igaz, hogy én kezdeményeztem, de meggondolatlanság volt részemről. Nem, szó sincs róla, hogy nem akartam, hogy a végén sajnáljanak, tény, hogy nem vagyok rászorulva, ha meg mégis majd esetleg szólok a temetkezési vállalatnak, hogy izzítsanak néhány asszonyt, hogy egy életre előre elsirassanak, és a problémám megoldva. Amitől tartottam, az hamarabb volt az, hogy netalán untatnám másokat a nyálas kis 'életemmel', vagy azt feltételeznék, hogy arra megyek, hogy szánalmat ébresszek másokban. Azt meg ne kérdezzétek, hogy ugyan mégis mi hasznom lenne belőle, mindegy, lenne belőle és kész, az emberek már csak így gondolkodnak.
A válaszára felé fordultam egy kicsit furcsán néztem rá, valahogy meglepődtem saját magamon, hogy feltételeztem, hogy bármilyen gyógynövénnyel fog majd szolgálni, az sokkal furcsább lett volna, mint az hogy alkoholt kínál fel. Persze elismerem, hogy az is fertőtlenít, no de akkor se pazaroljuk már. - Azt is - feleltem végül, elvégre nem állt széndékomban a levegőben lógva hagyni a mondatot. Igazából a pólóm alatt rejtegetett fiolák között még lennei kellett néhánynak, amit a vérzés csillapításra fordíthatok. Egyáltalán nem jött volna rosszul, s hogy megbizonyosodjak róla a sebemhez nyúltam, majd szemügyre vettem a vörös nedvvel borított ujjhegyeimet, amik valahogy nem voltak túlzottan bizalom ébresztőek semmilyen szempontból sem. Majd észbekapva, remélve hogy Sessi mindebből semmit sem vett észre, töröltem bele a pólómba, elvégre annak már olyan mindegy volt. Szerencsétlen már sokat látott, de azért a mai nap után ő is szabadságért kiáltott, akárcsak viselője, azaz én.
- Szerinted van esélyem megjavítani a felsőm... Kissé, hogy is mondjam... Kilyukadt - nézegettem őszinte sajnálattal a rengeteg mindent megélt rongyot. Nem igazán számított a válasz, mert leselejtezni biztosan nem fogom, elvégre mára már eszmei értéket nyert tőlem, nem is akár mekkorát öreg barátom, viszont egy alapos mosást nem utasítanék vissza. A nadrággommal viszont jobban jártam, elvégre az a kis sár ami az aljára tapadt, amint megszárad le is pereg majd, akárcsak rólam a megjegyzések, szóval tulajdonképp azzal dolgom nem volt, az a pár csepp vér meg nem ért annyit, hogy foglalkozzak is vele. A helyzet pedig a cippőmmel is hasonló volt, azt kivéve, hogy ezen csak a láp hagyta ott a nyomait.
Felnéztem a város falra, ami tőlünk nem messze állt teljes büszkeséggel és kivilágítással, amit annyira nem díjazott kiélezett látásom, de nem volt annyira kibírhatatlan, mintha most ittam volna meg a főzetet, viszont így is eléggé hunyorognom kellett ha arra néztem, ami miatt eléggé... Érdekesen festettem, mivel alapból mandulavágásúak a szemeim, így csak igyekeztem más felénézni. |
Rápillantottam mikor aprócska kis említést tett a múltjáról, miszerint nem volt gyerekkora.
- Nem, nekem sem volt egyszerű. - egyeztem bele bólintva egyet. Nekem volt gyerekkorom, szerencsére. Bár egyáltalán nem olyan, mint amilyet a szüleim valószínűleg terveztek nekem. Ők biztos azt akarták volna, hogy kislányként viselkedjek, legyen egy tanítóm aki majd megtanítja nekem az élet nagy hazugságait és az úri etiketett, hogy felnőttként majd egy hozzám rangban illő férfihoz adhassanak.
Ebből csak annyi jött össze, hogy kaptam magam mellé egy tanítót, aki a családom lett. És nem nemesi dolgokra tanított hanem arra, hogy védjem meg magam minden helyzetben és megmutatta nekem az élet nem épp varázslatos oldalát. Ő nem akarta azt, hogy kislányként viselkedjek, azt akarta, hogy az legyek aki akarok lenni. És épp ezért nem mentem hozzá egy rangban hozzám illő férfihoz sem.
Néha magam sem tudom mivel jártam jobban; azzal, hogy most itt állok talpig páncélban, karddal az oldalamon és az állomáshelyre tartva amit otthoinomnak nevezek... vagy azzal, hogy füzőben kéne asszonyt játszanom, valószínűleg már egy kisgyerekkel a szoknyám alatt.
Gondolataimból Lachlain rántott vissza egy kérdéssel. A szemem sarkából rápillantottam, majd bólintottam így váalszolva a kérdésére. - Már ha a fertőtlenítő nálad az alkoholt takarja. - tettem hozzá, mert más fertőtlenítőt nos... nem nagyon ismertem. És így is én nekem kellett megmutatnom azoknak a vadbarmoknak, hogy egy kis rum többet ér a seben, mint a sebesült gyomrában. |
A mondatra ránéztem, miközben kihívó vigyor terült szét az arcomon. - Mintha még nem tettem volna meg soha - feleltem játékos gúnnyal a hangomban. Eddig tényleg sosem érdekelt senkinek sem a véleménye, és valószínűleg a lányé is csak azért érdekelt volna, mert valamilyen szinten hasonló sorson osztoztunk. - Én meg csecsemőkorom óta arra vagyok kiképezve, hogy az emberiséget szolgáljam - röhögtem fel őszintén. - Továbbra is csak egy.... Hogy is mondtad? Mutáns korcs vagyok, akit gondolom ki kellene írtani - mondtam, de jó kedvemet nem lehetett ennyivel szegni, elvégre már olyannyira hozzászoktam a megvető és gyűlölködő pillantásoktól, hogy mostanra már az egész história nem más számomra, mint nevetséges. - Szóval úgy tűnik egyikünknek sem volt egyszerű gyerekkora. Vagyis hát nekem például nem is volt - gondolkodtam el egy pillanatra, majd megrántva a vállam lépkedtem a lány mellé, hogy ne kelljen minden alkalommal kitörnie a nyakát, valahányszor hozzám szólna. Amúgy is kényelmesebbnek véltem így, hogy már végre kiértünk a rengetegből. Végig néztem ábrázatomon, és meg kell hogy mondjam, nem voltam valami bizalom gerjesztő látvány a rengeteg sárral, mocsokkal és vérrel áztatott ruháimmal. Kissé szemügyre vettem a jobb vállamat, hát annyira nem nézett ki jól, mint ahogy reméltem, szóval majd egy kimosás nem ártana neki. - Van fertőtlenítőd meg kötszered? - kérdeztem, anélkül, hogy befejeztem volna a szépséges látvány bámulását. |
Meg sem lepett azzal, hogy férfi létére azt mondja a szajhákkal semmi baj nincs. Én nekem erről persze teljesen más véleményem volt, de nem hiszem, hogy akárcsak egy ember az ellenkező nemből alkalmas lenne ennek a témának megvitatására.
Nem igazán érdekelt a magyarázata, vagyis inkább a téma nem szorult magyarázatra. Az ő dolga volt az, hogy szabadidejében mit csinál, most pedig csak egyel több dolgot tudtam meg a kelleténél.
- Mondd ezt nekik és garantáltan megvetted a jegyed a megvetés lejtőjére. - néztem hátra rá a vállam felett egy pillanatra, mint mindig mikor hozzászóltam. - Én kislány korom óta emberekkel élek együtt és lásd... Még mindig csak az a tünde vagyok aki valamiért embernek hiszi magát. - sóhajtottam fel beletúrva rövid hajamba és megráztam a fejem. Emlékszem, Steffard milyen ideges lett, hacsak meglátta, hogy valaki ferde szemmel néz rám az utca túloldalán. Ő támogatott abban, hogy legyek az aki vagyok, de mégis nagyon zavarta, ha valaki azt nem képes elfogadni. |
Egy ideje feltűnt, hogy valamit nagyon erősen vizuál a lány, szóval ahelyett, hogy jobbra-balra meg persze néha hátra felé is azt lesném, hogy mikor jön egy újabb szaros, inkább megnéztem mi olyan izgalmas Sessi számára. Tekintettel arra, hogy az ital hatása még tartott, tehát szembogaram nagyra nyílt, és nem is nagyon tudtam vele mit kezdteni, így tökéletesen láttam a vizimai falakat, ahogy egyre jobban felénk tornyosulnak. Elmosolyodtam a bevezetésen, elvégre nem kérdezném, ha tudnám. - Meglepődnél, sose érdekelt mások véleménye - kuncogtam el magam, már nem tartva attól, hogy bármi elkaphatna minket, elvégre azt már észre vettem volna régen, ha valami utánnunk csaszlatna. Ahogy elkezdte a mondókáját csak összeráncoltam a szemöldökömet. - Hálátlan banda - pillantottam oldalra semmit mondó tekintettel, szóval a hátunk mögöt ilyeneket mondanak, de ha szemben állnak velünk lefossák a bokájukat ilyedtükben, arra meg jók vagyunk, hogy megmentsük az életüket, meg holmi sekélyes bosszúvágyakat csillapítsunk. - A kurvákkal meg semmi baj nincs - röhögtem fel jó ízűen védelmembe véve az ősi mesterséget űző nőket. - Nem mintha sok dolgom lett volna velük, nincs kedvem összeszedni valamilyen nyavaját - fintorodtam el a végére. - Az emberek megtarthatnák maguknak a véleményüket, mert félő, hogy valaki lenyisszantja a csinos kis nyelvüket - vigyorodtam el gonoszul. Tulajdonképp nem rendített meg amit hallottam, ettől már durvábbakat is vágtak a fejemhez, mondjuk amikor azzal gyanusítottak, hogy szövetkezünk a szörnyekkel, hogy sanyargassuk a népeket - mert amúgy nem lenne jobb dolgunk -, aztán meg mikor rákérdeztem, hogy hol kifizetődő ez a szarosoknak, elvégre ők meghalnak... Persze rögtön arról magyaráztak, hogy meg sem öljük őket, csak azt mondjuk. Erre én meg fogtam magam, elmentem az egyik alp fejéért, és az asztalára vágtam, hogy élőnek néz-e ki. Hát, azok voltak a szép idők még. Közben meg ki is értünk végre a nyílt terepre, nekem őszintén szólva semmilyen porcikám nem kívánkozott oda, és mertem remélni, hogy a lány se fog többé ilyen őrültségbe. |
Nem feleltem az első kérdésére, mert megint csak nem láttam értelmét. Jobban lekötött az, hogy rájöjjek valóban Vizimát látom, vagy csak a csillagos eget. De minden valószínűséggel az előbbit, bár nem mertem volna rá feltenni semmim.
Ahogy egyre közeledtünk, már biztosra vettem, hogy a várost látom. Felgyorsítottam a lépéseim, minél hamarabb ki akartam jutni az erdőből. Soha többet nem fogom levágni az utakat... Ezt már most megígérhetem magamnak. Hiába, a szörnyekre én nem vagyok teljesen felkészülve. Vagyis inkább sehogy nem vagyok felkészülve.
A kérdésére hátra néztem rá a vállam felett, majd megvontam a vállam. - Szerintem semmi olyat amit ne hallottál volna még. - feleltem visszafordulva az út felé. - Mutáns korcsok akik nélkül jobb lenne a világ. Elhiheted, még a kurvákról is jobb véleménnyel vannak, mint rólatok. Bár ez nem újdonság. - húztam fel a vállaim és körbetekintettem, hátha valami járhatóbbnak hívható ösvénybe akad a tekintetem. Persze, erre semmi esélyt nem láttam.
- Az embereknek mindenről megvan a maga véleménye, azt meg nagyon nehéz megváltoztatni. - magyaráztam, hisz ezt elsőkézből tapasztaltam. Kettőnk közül valószínűleg engem néztek volna le jobban, mert Lachlaintől inkább tartottak volna. Én viszont tünde voltam, na meg nő aki férfit játszik... Kevesebb eséllyel a beilleszkedésre nem is lehet indulni, mert egy asszony addig jó, míg nem pofázik vissza, egy tünde meg addig, míg az ember közelébe sem jön. Én mindkettőt megcáfoltam. |
[110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
