|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.22. 19:18 - |
Cessandrea Bovinia & Kian Greenery |
[14-1]
/bocsi, fogalmam sincs arról hogy mit írjak, így lezárom a kört. qwq/
Kian Greenery & Cessandrea Bovinia kör lezárva |
 Szemöldököm felvonva egy pillanatig lefagyva lestem rá, mint aki életében lát először egy tündét felkacagni. Egyszerre volt számomra sértő és humoros a gondolata, amit szándékozott mindenképp a tudomásomra adni - mint hogy azt hitte nekünk nincs humorunk. Tény, hogy a félszerzetek legtöbbje vicces és a maga módján kedves is, de nem kell arról megfeledkeznem, hogy én sosem voltam az a bizonyos hobbit, akire példálozva rámutatnak...no ez bizony egy tipikus félszerzet semmi kétség. Gyakran kilógtam a sorból a különös szokásaimmal, mint az elkószálás otthonról egy egész napra vagy az álmodozás a fűben fekve és az égen úszó felhőket bámulva. Én nem tartottam magamat vészesen tréfásnak, akinek minden szava meg van fűszerezve a nevetésre késztetéssel, ám kétség sem fér hozzá, hogy azt a kis tehetséget, amit rám osztott az élet nagyon is védem.
- Hidd el...amiről szó van valószínű, hogy nem...hát...az ilyen gazemberek semmitől sem riadnak vissza. - a végét már szinte csak odasutyorogtam neki elé lépve. Gondolom, hogy mit tartott annyira nevetségesnek; nyilván úgy hiszi nem tartom eléggé harcosszívűnek, hisz nő, ő meg annak tartja magát és bizonyosan meg van róla bizonyosodva, hogy képes megvédeni magát néhány eltévelyedett rossz szándékú ember ellen.
- Nem...nem...ezt nem hagyhatom. - csóváltam meg a fejemet elhátrálva előle, végül csak felszakadt belőlem egy nagyobb sóhajtás. Semmi kedvem Milo dícsérő szavaihoz, hogy szereztem még valakit, aki segít elintézni az ügyes bajos dolgait; aztán majd ezzel fog a nyakamra járni, hogy majd legközelebb is hívjam Sessit...nem nagyon fogná fel, ő egy tünde - saját gondokkal - és nem a kutyám, aki füttyentésre ugrik.
Elszontyolodva szippantottam magamba a tó felől érkező levegőt, mely átitatott volt a víz és a virágok együttes aromájával. A visszakérdezésére csak felköhintettem zavartan, majd oldalról rálesve húztam el ajkaimat, mint akivel közöltek egy borzalmas hírt vagy a fogát húzzák. Kellemetlen érzés kerített hatalmába, mert a testvérem neve már sokaknak ismerős, ugyanis rengeteg balhénak a középpontjában ott virított az a csalfa vigyora. Azt nem teszi hozzá, hogy a legtöbb kilábalását nekem és a jó nagy adag szerencsének köszönheti.
- A testvérem... - böktem ki gyorsan. - Szeretem, de egyszerűen nem tudok a fejére beszélni, hogy álljon le. Nem is értem...a félszerzetek nem szeretik az ilyen bajos dolgokat, de ő vonzza mint a mágnes. - lehunyva szemeim néhány pillanatra próbáltam valami teljesen másra gondolni, de folyvást felvillant bennem a vészjelző, hogy bármikor megjelenhet néhány rossz arcú alak és követelőzni kezdenek...és nagyon jól tudom, hogy nem elégednének meg egy kis kedves ajándékozással...az ilyeneknek szokása a bosszú. |
 Nem is leplezve a valódi véleményem, felnevettem mikor azt mondta hogy nem hagyhatja, hogy belekeveredjek ilyesmibe.
- És én úgy gondoltam, hogy a félszerzeteknek nincs humoruk... - csóváltam meg a fejem és a mosolyom még mindig ott bújkált az arcomon. Igaz, ő nem tudhatott rólam semmit, így azt sem, hogy nem kell félteni. Nagylány vagyok, meg tudom magam védeni, ha esetleg valami bántani akarna.
Figyeltem ahogyan a félszerzet felnevet, és abban a hangban volt valami keserű. Kíváncsi voltam arra, amit mondd mert sikerült felkeltenie az érdeklődésem. A társaimmal ellentétben érdekelni tudott az emberek sorsa és nem csak a saját magam kis életével foglalkoztam.
- Milo? - vontam fel az egyik szemöldököm és érdeklődve felkaptam a fejem a név hallatán. Még nem említette a nevet így érdekelt, hogy mégis ki lehet az akit megnevezett.
Ismerős volt a helyzet... mármint a dolgokban való beleorrorálsos rész. Persze azzal a különbséggel, hogy én megvédem magam ha kell. Viszont volt idő, mikor még nem tudtam... Nem kis kellemetlenségeket tudtam vele okozni Steffardnak na meg persze magamnak. |
 Zavartan és elég félszegen nevettem fel, mivel kétségeim támadtak afelől, hogy ilyen egyszerűen ellehetne inténzi a fejét felütő, gyanúsan veszélyszagú esetet. Ismerem már annyira a bátyámat, hogy tudjam, amit ez a kő itt jelent az bizony nem csekélység. Nem is érdekelne, sőt azt hiszem ez lenne az a pillanat, hogy levenném róla a kezemet, ha éppenséggel a probléma tárgya nem az én zsebemben lapult volna. De így...bizony az a csekély döntésszabadságom is elhagyott, ami eddig megadatott. Ajkaim folyamatos rángásba kezdtek, mert nem tudták eldönteni, hogy kínomban megnevettessenek e vagy inkább válasszák a sírás előfutárát és az irányt egy az egyben lefelé vegyék.
- Ennek most örülnöm kellene minden bizonnyal...de nem hagyhatom, hogy még te is belekeveredj...ilyesmibe. - ráncoltam homlokom és figyelmeztetőleg Sessi felé böktem; tekintetem minden bizonnyal elárulta, hogy nem támogatom az ötletét. Megeshet, hogy tündeként másabb előnyök elé néz, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden bizonnyal nem holmi mezei alakokról van szó itt a háttértörténetben.
- Mi? Én? - pislogtam rá, de végül itt már nem tarthattam vissza a rövid ám, még inkább keserű nevetésem, mint az előző.
- A helyes kérdés, hogy...mégis mibe kevertek? - csóváltam meg a fejemet és tovább járkáltam fel-alá a tó partján, magam után kavarva a port. Az a legnagyobb baj, hogy magam sem vagyok tisztában a kérdésre adandó válasszal, bár annyi már tiszta, hogy ez a kő itt értékes és a bátyám valószínűleg nem fizetett mikor elvitte.
- Nos, igen. Ezt én is szeretném tudni. De az biztos, hogy Milo ezúttal túlzásba vitte a mások dolgába való beleorrolást. - sóhajtottam fel és tekintetem most folyvást az erdőt kémlelte, hátha néhány lovas alak felbukkanna vagy esetleg a testvérem, akit majd minden félszerzetek békességéről szóló szólás ellenére is belefojtom a tóba. Idegesen fújtattam nagyokat és próbáltam minimalizálni a feltörekvő mérget magamban, elvégre nem nézne ki jól, ha itt helyben kezdenék neki kiadni magamból minden eddigi ellenem irányuló váratlan izgalmat, amit Milo-nak és olykor még magamnak is köszönhettem. |
Nem kerülte el a figyelmem, hogy valamit a kezében szorongatott és hirtelenjében a félszerzet bohókás kisugárzása gondterheltre váltott. Nem kérdeztem rá arra, amit mondott elvégre a legkisebb közöm sem volt hozzá. Csak tudtam volna, hogy mióta nem szólok bele olyan dolgokba, amihez nincs nekem közöm. Elvégre ezt tettem életem nagy részébe. Rengetegszer megkaptam, hogy egy nagyszájú kis csitre vagyok. Oh... de még hányszor. Ha annyi pénzem lenne, ahányszor hallottam nem kéne aggódnom a napi betevő miatt.
Érdekelt volna az, hogy milyen könyvet ír, viszont jobban lekötötte a figyelmem az utána lévő utalása. Érdeklődve felvontam az egyik szemöldököm és kissé oldalra biccentettem a fejem.
- Ha feltűnne néhány gyanúsan dühös alak akkor arról előbb tájékozoódnék, mint hogy a félszerzet a látványosan retteghetne. - mondtam halványan elvigyorodva bal kezemmel pedig megveregetve az oldalamon lévő kardom markolatgombját. - Elvégre az is a dolgaim közé tartozik. - igazándiból nem tartozna, de rengetegszer tettem törp barátaimnak szívességet azzal, hogy tömlőcbe jutattam haragosaikat. Nem épp tiszta sor, de nekem és nekik is kifizetődő volt.
- Mégis mibe keveredtél? - kérdeztem a szám egyik sarkát feljebb húzva és kíváncsian vártam a válaszát. A félszerzetekről nem épp az jutott eszembe, hogy túl sok gond lenne velük... Hisz egyből egy békeszerető, pipázgató hobbit jutott eszembe, akinek a legnagyobb gondja az, hogy nem jutott számára elég az aznapi ételből. És ez így is volt rendjén. |
Egész testemen végigfutott a rázkódás és ültömben még jobban összehúztam magamat, ám bár legszívesebben most rögtön felszívódtam volna, hogy senki se lásson...már az sem zavarna igazán, ha a föld alatt kellene örökre élnem. Ezen gondolatok szélsebesen száguldoztak a fejemben, míg az ujjaim között szorongatott követ bambultam. Aggodalmasan és minél lassabban és óvatosabban forgattam körbe a fejemet, minden egyes fűszál és minden egyes apró kavics gyanúsnak hatott jelen pillanat szorongatásában. A tünde válasza nem kerülte el messzire a figyelmemet, de mivel egyébként sem szórt meg bővebb részletezéssel - nem beszélve arról, hogy faggatni sem akartam nem kívánatos témákban -, így a fontossága is ösztöntösen alsóbb rendű besorolást kapott - persze a helyzet amiben csöppenhettem...nos, annál most minden egyéb csekélyebb probléma volt.
- Csak egyszer hagyna ki...csak egyetlen egyszer. De persze ez túl nagy kérés volna. - mormogtam erősen grimaszolva, mert mikor elragadtak az érzemi hullámok, képtelen voltam az arcom vonásainak rendeződését uralni. Kisebb idegroham készült rámtörni ott helyben, ám nem egyedüllétem némileg csökkentette az esélyét annak, hogy ezt engedni is fogom neki. Nagy levegőt szippantottam magamba és sokáig a tündőmbe fojtottam, hogy sikerüljön ezalatt egyedül az elmémben kattogó fogaskerekek mozgását hallgatni.
Nagy nehezen sikerült korlátoznom a figyelmemet a kő irányába és tekintetem a tündére vetni, hogy ne hasson úgy, mintha nem is foglalkoznék vele; nem is a társasága volt a baj, hanem az időzítés, amiről egészen az ezelőtti percig nem tudtam. A kérdése elhangzásával egy időben süllyesztettem a mancsomat a zsebembe és ezzel együtt kikerült látószögemből a vész forrása. A kedvem, hogy meséljek a történetemről eléggé leadott magából és most soványan kergetőzött a fejemben apró morzsákat kéregetve. A gond, hogy eddig soha senkinek nem voltam hajlandó semmiféle részletbemenően beszélni a készülő könyvemről, még családon belül sem, vagy inkább főleg családon belül nem.
- Egy saját világot építek a tapasztalataimból, a fantáziámra hagyatkozva. - egy mosoly rebbent a számra, de szó szerint, mert amint végigmondtam válaszom, máris tovább szárnyalt arcomról. Meglepett a tünde már-már gyerekesen törekvő kíváncsisága, de a megértésem hamar átvette a helyét, elvégre én magam is rajongók a jó könyvekért.
- Ha hirtelen feltűnik a környéken néhány gyanúsan dühös alak...vagy egy félszerzet, aki látványosan retteg, nos...ne lepődj meg. - sóhajtottam keserűen fejemet megcsóválva. Térdemre támasztottam a karomat, majd a tenyerembe illesztettem államat és a tavat kezdtem bambulni jobb híján. Az is felmerült bennem most, hogy ezúttal az a bizonyos sulyok nagyon is el lett vetve és tán én sem úszom meg épp bőrrel. Nem bírtam tovább ülve maradni, így felpattantam a kőről és magamra húztam a zakómat, majd fel-alá kezdtem járkálni, agyalva azon, miként is húzzam ki magamat a csávából, mert, hogy immáron magamat is meggyőztem arról, hogy a helyzet koránt sem békepárti...tehát a diplomácia minden bizonnyal kilőve. |
Elmosolyodtam és feltekintettem a fűzva lombkoronájára, ami most árnyékot szolgáltatott nekem meg a hobbitnak is. Még mindig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen kellemes volt a tó felől fújó szellő. Nem voltam túl beszédes kedvemben, mert akkor már régen kérdések tömegét zúdítottam volna a félszerzet nyakára és csak gyűzte volna őket válaszolgatni. Most viszont hallgattam és a levelek hullámzását figyeltem. Steffard mindig azt mondta, hogy tündésebbnek kéne lennem. Elmerülnöm a természet csodáiba, annak szépségébe és csak ülni és hallgatni a madarak szép dalait. Bár a mai napig nem értettem, hogy hogy várhatta el ezt egy olyantól akit törpök és emberek neveltek fel. De soha nem kérdőjeleztem meg, bár nekem soha nem volt problémám magával a természettel. Szépnek szép volt, de önmagában véve egyhangú.
Rákaptam kék tekintetem mikor azt kezdte részletezni minek nem tűnök. A tekintetemből semmit nem lehetett volna kolvasni, talán csak az érdeklődéssel keveredő nyugtalanságot. Soha nem szerettem ha a kinézetemre tesznek megjegyzést. Arra hogy nem jártam tünde ruhákban hanem emberiben meg volt a magyarázat. A tünde ruhák szart sem érnek háborúban, egy kevésbé erős vágás is már könnyen áthalad az anyagon. Azt pedig senki nem várhatja el tőlem, hogy egy szoknyát fogok viselni páncél gyanánt. Inkább nézzenek hülyének az emberek, mint hogy egy fűzőtől fulladozva kelljen leélnem életem hátralévő napjait.
- Nem. - válaszoltam minden kérdést kielégítő bő válasszal a kérdésére. - Nekem itt van dolgom. Az emberek között. - de nem fogok a sajtám ellen fordulni ha arra kerül sor. Akkor inkább elárulom a sajátjaim, mint hogy tünde vért ontsak.
Viszont a történettel felkeltette az érdeklődésem. A bárdok nehezen értelmezhető történeteit nem szerettem, mert vinnyogtak mint a fábaszorult férgek, viszont a kézzel fogható és olvasható történeteket kedvelt. Steffard mindig hozott nekem egy-egy könyvet ha arra került sor.
- Milyen történet? - kérdeztem gyermeteg kíváncsisággal és érdeklődve pislogtam a félszerzet felé. |
A tó vizét pásztáztam tekintetemmel, mintha csak várnék valamire, aminek még szükségére én magam sem ébredtem tudatára; ürességet véltem felfedezni magamban és ez az üresség éhséget, elvágyódást hozott magával. Régen más volt, akkor könnyedén elhittem a legendákban megjelenő csodákat, de most csak a racionalitás egyhangúsága ölelt karjaiba életem minden napján. A kezem jegyzeteimen pihent, míg gondolataim bővízű forrássa rámzúdította ábrándjait, üdítő tisztaságával és hűs hullámaival ringatóztam. Rá kellett döbbennem, hogy mennyit jelent számomra néhány papír melyre fekete tintámmal, a fantáziám által életre keltett világ hűséges betűit karcoltam. Elvesztésük egyet jelentene egy korszak lezárásával és azzal, hogy életem további részét keserűségben, mogorva öregemberként kellene leélnem - talán a bátyámat is elhagyna, mert látná, hogy már úgy sem válnék hasznára. Be kell vallanom, ennek azért kifejezetten örülnék. Ezen jegyzetek az alapjai a nagy bőrkötéses könyvbe szánt történetnek; tapasztalatok, a valóság és az álom keveredése, egy félszerzet fejének egész tára, amit egyszerre süt el. Széles mosollyal fogadtam a tünde megjegyzését mellyel továbblendítette humorosnak szánt kis előadásomat - mely minden előítélet ellenére, úgy tűnt bejött. Bár hozzá kell tenni, igen csak ostoba az, aki ezt komolyan vette volna, hiszen érzékeltettem is a füllentést. Nem gyakran esik meg velem, hogy az igazságot nem teljes valójában vallom, de ha igen akkor bizony az is megtörténhet, hogy a nagy betűs hazugságot adom elő; persze itt újra felmerül Milo neve, elvégre az ő problémái miatt kell ezt tennem. A félszerzetek alapjáraton békés természetűek, akik kerülik a mindenfajta bajt hozó dolgot és nem ütik bele az orrukat mindenki problémájába, ám a mi családunk ebből is kivételt és kitüntetés kapott.
- Minden bizonnyal...máris érzem a hatását. - nyújtózkodtam egyet, hogy az eséstől sajgó tagjaimat megmozgassam. Legközelebb már a bukfencezést is páratlan módon fogom űzni, na, nem mintha olyan gyakran hasznosítanám az efféle "tudományt". Az emberek között jár az a mondás, hogy a gyakorlat teszi a mestert, nos ebben van némi igazság és megbújik mögötte a nagyoknak a mélyről gyökerező bölcsessége is...ami nem mindegyiküket jellemzi hozzáteszem. Bemutatkozásom viszonozta, s neve tükrözte a tündék nemességét, mely népének sajátja. Nekem nem hatott nyelvfacsarónak, bár ha a rövidebb változatot jobban szereti, azt tiszteletben tartom.
- Hallottam már cifrábbat is. - szólaltam fel őszintén és máris ott derengett előttem egy emlék. Az emberek között is akadnak különösebbnél különösebb nevek és nem értem azóta sem, hogy miért kell ily nagyom kicsavarni egy természetes dolgot. Emlékszem, hogy még az én nyelvem is belegabalyodott, amikor kiejteni próbáltam, s úgy kellet kibogoznom. Egy egész életen át viseli, meghatározza és az-az egyetlen, amit mindig a sajátjának mondhat, még ha minden el is veszített. A tündék nevek számomra szépek és valamilyen szinten varázslatosak voltak, nem volt bennük semmi erőltetettség.
A megjegyzésem tán sutának tűnhetett, hogy a népéből csupán csak keveset látok erre megfordulni. Homlokom ráncolva hallgattam szavait, amik sejtették a mögötte rejlő komoly és mély tartalmat. Arcomon átfutott egy gyors rezzenés, ahogy megmozgattam orromat, amire a mellettünk magasodó, lágyan suhogó fáról egy apró kis pihe szállt. Kis híja volt, hogy fel nem tüsszentettem, de néhány mély levegővétel után ezt elkerültem.
- Igen...ez érthető. - zakóm zsebébe nyúlva akartam megkeresni azt a kevés kis becsomagolt ételt, amit magammal cipeltem, de helyette valami teljesen más akadt az ujjaim közé. Szemöldököm összevonva tapogattam a hideg kis tárgyat, aminek szabálytalan alakja; apró gödröcskéi és éles kinövései valamiféle kőre enegedtek következtetni.
- Na, és te? Te nem tűnsz...hát, hogy is mondjam...khm... - kezdtem bele némi zavartsággal hangomban és az öltözetén lestem végig. Nem keltett túl tündés összhatást ebben az inkább férfias páncélban.
- Szóval te nem tartasz a többi tündével? - kicsit sem akartam tolakodó lenni, de néha megesik, hogy engedek a kíváncsiságomat. Feltűnt, hogy ő pedig a jegyzeteim irányába fordít nagyobb figyelmet, tekintete az ölemben levő lapokat vizslatta...nyilván most azt találgathatja, hogy egy félszerzetnek miért ennyire fontos pár papír.
- Írok. Egy történetet. - böktem oda Sessi felé hunyorogva, mert a nap lassú alábukásával most épp olyan pozíciót vett fel, hogy sugaraival a szemeimet is érinti. Ujjaim ezalatt még mindig a kis idegen tárgyat matatták majd megunva a látatlanságot emeltem ki és forgattam meg közel emelve arcomhoz. Egy, a markomban éppen elférő ékkőféleség lehetett, a csillanásából ítélve nem is holmi, minden sarkon megfordulú. Ajkaim résnyire elnyíltak és szemeim akár egy csészealj kerekedtek ki; nem nagyon akartam hinni a látásomnak és a tapintásomnak, de kezdett felsejleni bennem valami és ezzel együtt nyeltem egy nagyot. |
Elmélyülten figyeltem ahogy a félszerzet egymás után kapkodja fel a lapokat, amikről most már bizton tudtam, hogy fontosak voltak számára. Én magam nem nagyon mutattam érdeklődést az írás művészete iránt, elvégre időm sem lett volna akármit is írni. Bár így is jobban érdekeltek az ilyen dolgok, mint katonatársaimat akik a lányok kergetésén és az öldöklésen kívül nem sok minden izgatott. Nekem nő létemre a legelső variáció kiesett, elvégre nem voltam ferdehajlamú... A térdeimen támaszkodó kezeimre támasztottam a fejem és oldalrabillentett fejjel hallgattam a hobbit magyarázkodását. Megmosolyogtatott az, ahogy próbálta kimagyarázni magát és csak reméltem, hogy nem gondolta komolyan ő sem azt, hogy mindezt el fogom neki hinni.
- Hát én még nem találkoztam ilyen edzésfajtával... Majd javasolni fogom a többieknek. Biztos sokat használ. - húztam ki magam ültömben. Az arcom teljesen komoly volt, viszont a szemeim árulkodtak arról, hogy legbelül nevettem. - Erősíti a csontokat... - vigyorodtam el és megcsóváltam a fejem. Reméltem, hogy a félszerzet nem vesz komolyan.
- Cessandrea Bovinia. - mutatkoztam be én is, ha már ő volt olyan kézséges és bemutatta magát. - De csak Sessi. Rövidebb és nem törik bele az ember nyelve. - a tünde neveknek néha megvolt az a hátulütője, hogy az ember nyelve teljesen belecsavarodik. Van aki még a Sessit sem tudja mejegyezni és egyszerűen csak Cenek hív, mert annyi maradt meg agyában a nevemből. Bár ezen nincs mit csodálni a katonák körében.
Arra, hogy nem szokott errefelé tündéket látni, csak megvontam a vállam.
- Kevesen maradtunk... a legtöbb tünde nem tud letelepedni és beletörődni a sorsába. Sokan vannak a Scoia'tael soraiba, ők nem jönnek a városok közelébe. Talán ezért nem találkoztál még velük. - emeltem rá a tekintetem, majd halványan elmosolyodtam. Én magam is szerettem volna közéjük állni, de Steffard mindig megtiltotta, azt mondta öngyilkosság lenne. És mostanra is csak azért maradtam az emberek oldalán, mert csak így nem fordulok a nevelőapám és akarata ellen. - Na meg ha nem akarjuk akkor nem vesznek észre minket. - billentgettem meg a fejem és visszadőltem a fa törzsének, a tekintetemmel a papírjait figyelve. Egyre jobban érdekelt, hogy vajon mit rejthetnek. Lehet jelentéseket ír... vagy valamiféle adóbeszedő és el kell számolnia, vagy talán poéta. Bár nem tűnt túlságosan költőinek. |
A lapok szerencsémre nem kaptak szárnyra a tó felől lágyan fújó szellő hívó szavára, s így egy részük ott hevert egy csomóban, ahol elvesztettem talpam alól a talajt. Magam is meglepődtem azon a hirtelen jött csapáson, hogy elvesztem a lábam alól a földet, mert életem során vagy egyszer esett meg velem, akkor is csak azért mert a kedves bátyám játéknak tartotta, hogy lelök a lépcsőn. Mindig is idegenkedtem a magasságtól, mert számomra olyan természetellenesnek hatott, hogy az anyaföld helyett valahol a magasban álljak, míg csak néhány támaszték tart vissza a zuhanástól - természetesen egész más, ha egy hegyen állok. A szüleim mikor meggazdagodtak elirigyelték a nagyok csodás otthonait, amik felfelé törekedtek és nem bírták a tudatot, hogy ők meg...nos, földhöz ragadtak és holmi lyukban élnek. Pedig meg kell vallanom igen csak csodás és harmónikus kis házunk volt még mikor születtem. Egyáltalán nem vetettem fel magamban a kérdést, hogy a tünde miért nem segít és pattan fel rögtön a helyéről, elvégre megszoktam, hogy amit én hibázok el, azt magamnak hozom helyre...mellesleg jobban szeretem ha a dolgaimhoz nem ér hozzá senki. Halkan morogva, számat húzogatva szedegettem össze a jegyzeteket amikben nem esett nagy kár csak az első oldal széle lett csiganyálkás mivel egy kedves kis haslábú úgy gondolta ezen vezet keresztül az útja. A kérdésre - ami a fűzfa alól érkezett hozzám - megálltam néhány másodperc törtrészéig és keserűen felnevettem, bár ez a nevetés halk volt és rövid. Az irományaimról nem nagyon szerettem fecsegni, legalább is nem úgy, mint egy tavaszi patak csobogása amely folyton hallattatja hangját.
- Jegyzetek, vázlatok. - feleltem röviden és mikor sikerült minden darabot újra a kezembe tudni, visszalépkedtem az újonnan szerzett ismerősömhöz. Most már csak nagy körültekintéssel haladtam lefelé a parton, ahol nemrég bemutattam egy még edzett férfiakat is megszégyenító sorozatos bukfenceimet. Következő lépésem volt, hogy az oldalakat újra szépen sorbarendezzem és folytathassam amiért jöttem. A magányos kis ihlettöltődésemnek már lőttek, így az is kétségessé vált, hogy majd sikerül e befejeznem az utolsó fejezetet. Az amúgy is menthetetlenül koszos zakómat levettem és a földre terítettem majd leültem és az ölembe fektettem a lapokat. A táj magával ragadott és megint csak körüllengett a varázsa, amit már oly sokszor tapasztaltam, amikor kijöttem ide. Zavartan ráncoltam homlokomat és lassú fejfordulattal néztem a lány felé, amikor érdekesen húzódó ajkaira egy vigyor kúszott. Tudom, hogy a megjegyzését csak amolyan kis vicces felszólalásnak szánta, hogy tovább vigye a kis beszélgetésünket, de úgy éreztem azért ez mégis csak a félszerzeti becsületemen esett folt....elvégre nem sokszor látni a mi fajtánkat felbukni egy apró gödör miatt. Az rendben van, hogy a gondolataimmal való elkalandozásom ebben nagy szerepet vállalt csak most épp nem kívánta vállalni helyettem a felelősséget.
- Ez csak...a reggeli séta része, néha nem árt egy kis ezdés és ez egyfajta...khm...módszer, minden testrészem megmozgatására. - zavartan somolyogtam a nem létező bajszom alatt, bár amit mondtam, egy az egyben képtelenség volt és azt is tudom, hogy ezzel egy olyan tündét, mint a tőlem nem messze ülő, biztosan nem verek át. Nem is állt szándékomban átverni csak alkalmaztam a nem létező humoromat - azért is nem létező, mert eddig bármi ilyet sütöttem el, a családomban általában csak kikerekedett szemekkel néztek rám.
- Kian Greenery. - mutatkoztam be barátságos csillogással szememben aprót biccentve felé, aztán figyelmemet újra a tó vízének a napsugarakkal való tánca kötötte le.
- Errefelé nem sokszor szoktam tündékkel összefutni...sőt ami azt illeti még egyetlen egyet sem láttam itt. - jegyeztem meg egy laposabb kavicsot felkapva, aminek mintázata különös vörös erezetekkel volt díszítve. Megesik, hogy járnak erre, egyáltalán nem kizárt csak eddig nem volt hozzájuk szerencsém, bizonyára mindig elkerültem őket. Nagyok azok mindenhol vannak néha lejönnek ide a lovaikkal, de a legtöbben közülük nem tudják hogyan kell megtisztelni a természetet. |
Leültem a magas fűbe, a hátamat pedig a fa törzsének vetettem. Kellemes szellő fújt, ami nem volt se melegnek, se hidegnek mondható. És mivel már délután volt, reméltem hogy innentől kezdve már csak hül az idő. Letéptem egy rövidebb fűszálat és a szám szélére bigyesztettem, a víz finom fodrozódását figyelve. Próbáltam nem gondolni arra, hogy a holnapi napon kénytelen leszek a várfalőrséghez csatlakozni, azokhoz a félnótás barmokhoz... már előre láttam, hogy meg kell fenyegetnem valamelyiket, hogy nem félek kasztrálni ha hozzám mer érni.
Lehunytam a szemeim és teljes nyugalommal hallgattam a madarak ciripelését és a távolban prüszkölő ló hangját. Csak akkor nyitottam ki, mikor a fű sisteregni kezdett és egy valami, vagy valaki nem messze tőlem érkezett a földre. Automatikusan a kardom markolatára csúsztattam a kezem, mert a valami méretében emlékeztetett egy ghoulra. De mikor talpra állt és úgy tett, mintha így tervezte volna belépőjét, rájöttem hogy csak egy félszerzettel van dolgom. Halványan elvigyorodotam, de egy szót sem szóltam, csak biccentettem a megállapítására. Aki ilyen nagy lábon él, annak mindig is úgy gondoltam, hogy nehéz elesni. Nos, úgy látszik tévedtem ebből a szempontból.
- Úgyszint. - biccentettem újból a köszönésére és felültem. A kezeimet a behajlított térdemre raktam és oldalra billentett fejjel figyeltem a hobbitot. Mindig is mókád népeknek tartottam a félszerzeteket és a gnómokat, a törpöket pedig egyszerűen iszákos mamlaszoknak. Az utóbbiból többet ismertem mint az első kettőből, mert a törpöknek jobban ínyükre volt a hadsereg, mint a bohókás félszerzeteknek.
Ő sem okozott csalódást számomra, majd felnevettem amikor futni láttam az iratai felé. Sejtettem, hogy fontosak számára, nem véletlenül iramodott utánuk még a tündéket is megszégyenítő gyorsasággal.
- Mik azok a papírok? - tettem fel egy kérdést számára, míg szedegette a papírokat. Türelmesen megvártam míg, végez úgy istenigazából eszembe sem jutott felkelni és segíteni neki. Mármint valóban nem jutott eszembe, hozzászoktam, hogy magamnak kell mindent megoldanom mások segítsége nélkül. És szokásom megfeledkezni arról, hogy másoknak lehet szüksége van a segítségemre. - Apropó, szép belépő. - vigyorodtam el féloldalasan, a szám jobb sarkát felhúzva ami alatt egy kisebb vágás futott és utalva az elbbi alakítására. |
Gyalogszerrel vágtam neki a több, mint egy órás útnak, mert nem voltam hajlandó elfogadni a bátyám bugris pónijának a szolgálatait, miután egyik nap úgy állított haza, mint akit farkasok szabdaltak szét...nos, mint kiderült az ártatlan lovacskáról kiderült, hogy annyira mégsem preferálja Milo neveltetési szokásait. Amint tudtam összeszedtem a jegyzeteimet - természetesen az ételt sem hagytam ki -, felkaptam a zakómat és menekültem is testvérem szóáradata elől, amit csak nekem tartogat a kis afférjairól és kalandjairól. Mert ő így nevezi azt, amikor bajba keveri magát mindenféle furcsa népekkel szemben és miután előadja a drámai beszámolóját, elvárja, hogy megszánjam és kisegítsem némi segéllyel, ami szerinte igen is jár neki. Nem akarom, hogy még jobban elhagyja magát és elveszítse a fejét, így hallgatok a szívemre és nem fogom cserben hagyni, még ha néha az idegeimmel is játszik.
Ráérősen lépkedtem az úton és a szokásos helyen lefordulva róla tértem be az erdőbe - úticélom pedig nem volt más, mint a tó, aminek harmónikus kisugárzása segített feltöltődni és kicsit kiszakítani a zajos, problémákkal teli életből. Nem...nem egy félszerzetnek a nyugalom való, nem pedig a váratlan dolgok, azok rosszak és csak vonzzák maguk után a többi bajt...aztán már csak egy lépés a káosz. Nekem sincs szükségem a káoszra és mindenféle kalandra, főleg most, hogy gondolnom kell a bajba jutott féleszű bátyámra is, aki viszont elkövette a mi fajtánk egyik legnagyobb hibáját. Beleavatkozott a nagyok dolgába, pedig azok mind-mind csak számunkra felesleges vitákból és problémák egyvelegéből állt össze. Gondolataim messze elkalandoztak ezen, már csak magamban mertem megvitatni, mert tudom, hogy Milonak hiába beszélnék, sajnos a józan gondolkodás régen elmenekült előle. Nagyot sóhajtva tettem lábaimat egymás után, bevágva egy grimaszt mely igen csak tükrözte kedvemet. Szerettem volna minél jobban kitisztítani az elmémet és új lappal indulni, a megoldás pedig a kezemben szorongatott lapokban rejlik. Az erdőben a levegő hűs volt, a nap sugarai kevésbé hatoltak át a sűrű lombok között és perzselték fel a földet mégis kezdtem úgy érezni, ha nem most egy órán belül biztosan belesülök a zakómba. Egy részt a mászkálás is lihegésre késztetett már a végén, más részt betett a fülledt levegő, amit akkor csapott arcomba, amikor kiléptem a fák közül és megpillantottam a tó vízének gyémántos csillogását. Hunyorogva, egy széles mosollyal néztem farkasszemet a tájjal, majd homlokom ráncolva vezettem körbe tekintetem, hogy keressek egy megfelelő helyet magamnak. Magabiztosan emeltem a következő lépésre lábamat, amikor egy észre nem vett kis gödör következett, s én tökéletes szerencsémre pontosan abba talpaltam. A következő dolog, ami eljutott a tudatomig a hirtelen bukásom után, hogy valószínű néhány méterrel lejjeb gurultam a lejtőn és épp egy fűzfa árnyékos lombja alatt értem célba, egy illető lábai előtt.
- Nahát micsoda látvány... - felálltam és, mint aki pontosan így tervezte a belépőjét leporoltam magamat haláli nyugodtan a rám ragadt fűszálaktól és földdaraboktól. Megjegyzésemet a tónak szenteltem és kezemet szemem fölé téve árnyékoltam a kilátásomat, hogy a fényesen ragyogó napsütés mellett tényleg lássak is valamit abból a "micsoda látványból".
- Jó napot! Örvendek! - fordultam a lány felé, aki gyanúsan tünde beütésű volt, de nem tudom miért, valahogy mégis kételkedtem ebben a megállapításomban. Talán az öltözéke vagy a frizurája nem volt éppen megszokott látvány a tündék népei között - nem mintha lettek volna előítéleteim vagy hasonlók. Miután köszöntöttem jöttem rá, hogy a jegyzeteimet már nem markolom a kezemben és ez minden más betörő gondolatot maga mögé utasított, hogy aztán szépen kétségbeejtsen. Gyorsan kapkodtam a fejemet jobbra-balra, ám mikor megláttam a lapokat szerte a földön kissé tikkelni kezdtek a szemeim.
- Egy pillanat...csak...csak egy kis... - mutattam a tünde hölgynek egy zavart mosollyal - még a mondatom sem fejeztem be - és amolyan félig futással közelítettem meg a célt, majd amilyen sebesen csak tudtam a kezeimet kapkodni, úgy szedegettem fel a szétszéledt jegyzeteket. |
Cessandrea Bovinia
Mindig is örültem annak, ha kaptam egy kis kimenőt. Még csak egy embernek sem volt való az a nyüzsgés, ami a várfalon belül volt nem hogy nekem egy, tündének. Így az első adandó alkalommal mikor sikerült elszakadnom az őrszolgálattól el is indultam felfedezni a város környezetét, hátha találok egy helyet ahol egyedül tudok lenni. A legtöbb esetben nem vártam magányra, viszont a mai napon a kocsmában elegendő megjegyzést kaptam férfi társaimtól, hogy egy életre ne kívánkozzak vissza abba az alkoholos pöcegödörbe.
Az "útra" kölcsönzött lovam nyergébe ültem, mert Ferethoent nem mertem magammal hozni. Attól a lótól a mai napig megriadtam, ha csak rátekintettem. Viszont a kisebb termetű pej lovacska nyergében biztonságban éreztem magam, de nem felejtettem el magammal vinni a kardomat.
Letértem a szekerekkel kijárt útról, az erdő felé indítottam meg a lovat. Mivel belátható volt a terep és az aljnövényzet is gyér volt a ritkásan álló fák között, így volt merszem vágtára serkenteni a lovat, aki ugyan nagyokat prüszkölve de engedelmeskedett nekem. Jól sejtettem, hogy rámsózták az első vén kancát amit találtak az istállóban, mert egy állítólagos hírvivő lovának nem így kéne viselkednie egy kis vágta miatt.
Szerencsére nem kellett túl messze mennem a várostól azért, hogy pihenőhelyet találjak magamnak egy kis tavacska személyében. - Hóó... - állítottam meg a lovat és leugorva nyergéből a száránál fogva kikötöttem egy fához, elég hosszab hagyva ahhoz, hogy legelészni tudjon ha akar. Én magam pedig a hátamon átdobva a zsákom, amiben a holmim volt megindultam a víztükör felé.
Késő délután volt, viszont a nap még mindig tűzött és a hőmérséklet elviselhtetlenné tette a létezést - főleg nekem, talpig páncélban -, így nem volt kérdéses, hogy az egyik fűzfa árnyékába telepedtem le nem messze a vízparttól. Csend volt, ami megnyugtatott, nem hallottam végre felesleges zsibongást és végre magam lehettem. Félig leeresztettem a pilláim és szótlanul pislogtam oldalra az aranyosan csillogó víz felé. |
Cessandrea Bovinia & Kian Greenery |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
