|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.25. 15:21 - |
Soren Aberbysion & Saskia Candeleria |
[22-3] [2-1]
- Meg kell állnunk... - motyogtam halkan és szavaim minden bizonnyal elnyomta a paták heves dobogása és csobbanása a pocsolyákban, sárban. - Hallod? Álljunk meg! - próbáltam kiszedni a vadász kezéből a kantárt, amikor valami belehasított a levegőbe és mindent megfagyasztott; egy farkas üvöltése volt az. Azonnal eleresztettem a kezét, amit megragadtam és reménykedtem benne hogy minél hamarabb elérjük Zúgót vagy teljes bizonyossággal meg fogunk halni és már az sem segíthet, hogy elválok a vadásztól, mert ő is célpont lett...látta őt.
|
Sion szorítása erősebbé vált derekamon, amikor előrébb dőltem, hogy kifürkészhessem tekintetemmel a távolban pislogó lángok köré gyűlt emberek rebegő alakjait. Ajkaim elhúzva, rosszallóan hunyorogtam, de bárhogy is erőlködtem az elém táruló látvány oly hatást keltett, mintha a víz alatt lennék; a hangok eltompultak és nem is vertek már több visszhangot, mert a körém fonódó burok mindent elnyelt. Halk sóhaj szökött ki belőlem mikor a vadász feltette kérdését. Megfordult a fejemben, hogy felesleges megadnom azt a választ amivel már a reakcióm alapján tisztában lehet, de végül mégis csak kinyögtem egy erőtlen „igent”.
- Nem adják fel, amíg meg nem kapják, amit akarnak. – tettem hozzá halkan néhány másodperccel később kezemet megemelve, amit ösztönösen tapasztottam a homlokomra, hogy a rajta levő kötést megigazítsam. Ujjaim görcsösen rándultak össze, ahogy a ragacsos vér érintkezett bőröm pólusaival és orromat ismételten megcsapta a jellegzetes vasas szag, amit még a folytonosan arcomat mosó eső sem tudott lemosni. Rögtön megéreztem Cider aggodalmas pillantását, ahogy egyre csak vizslat, míg ő maga is a félelem csapdájában reszketett, ez teljesen nyilvánvaló; az égzengés nem, hogy múlt volna, de egyre hevesebbé vált, s egy villám végigcikázva egy szempillantásra elárasztotta vakító fényével az erdőt. Még én magam is összerezzentem és legszívesebben megfordultam volna Doel hátán, hogy a vadász mellkasába fúrva fejemet, eltakarjam a világot szemeim elől. Ez több szempontból is rossz ötletnek bizonyult miután a mögöttem ülő egy férfi és mellesleg nem akarom, hogy még ennél is gyávábbnak és szerencsétlenebbnek tartson; kit tudja most is mi járhat rólam a fejében. Nem, inkább nem szeretnék gondolatolvasó lenni. Bizarr ez az egész mai nap és, ha őszinte akarok lenni nem kívánom még egyszer megélni. Vizes hajtincseim homlokomra tapadva áztatták arcom, ám jelen pillanatban csak annyira törődtem ezzel, hogy egy gyors mozdulattal elsöpörtem őket oldalra vagy hátrasimítottam fejemen.
- Nem lesz semmi baj… - nyújtottam volna ki kezemet, hogy elérjem lovam fejét, amikor a kanca beelőzött és sajátos módon vigasztalni kezdte. Ajkaim elnyíltak egymástól, szemöldököm akarva akaratlanul megemelkedett meglepettségemben, elvégre nem fogadtam volna amellett, hogy a két ló ilyen hamar azonos húron fog pendülni. Cider a maga módján nagyon intelligens és kíváncsi hátas, nem egyszer tapasztalhattam, hogy lényében sokkal több, mint azt elvárnánk; az ő mozgatórugója a szeretet, amit igen csak bohókásan tud kifejezni.
Az eső szakadatlanul áztatta a földet, a leveleken a cseppek kopogása egyre erőteljesebb lett és a levegő párától volt súlyos. A bokrok sűrűjében egy árnyék lopakodott, ám kétség sem fért hozzá, hogy nem akart rejtőzve maradni, tudatosan keltette fel figyelmünk. A talpak puhán simogatták a sártól dagonyás talajt, egyszer sem akadt meg, mintha nem is lépne, hanem lebegne. Alakja még csupán csak suhanás volt a fák között, akár egy látomás, melynek egyetlen célja, hogy megbénítsa áldozatát, s becserkészve azt örök sötétséget hullajtson reá.
Halkan felnyögve vettem tudomásul a vadász újabb szorítását, ahogy magához húz és próbálja felmérni az esélyeinket, amit én már anélkül is tudtam, hogy nem sok van. Késztetést éreztem felszólalni, hogy engedjen el és meneküljön, amíg teheti, amíg még nem keveredik bele ebbe a játszmába annyira, hogy a verem mélyén találja magát céltalanul és reményt vesztve. A torkom azonban összeszorult, nyelvem szárazon tapadt szájpadlásomhoz és hallgattam, ahogy az a lény idegtépően lassan megközelít minket, míg mély és reszelős hangját hallatja.
- Figyelj ez… - kezdtem volna bele, amikor előredöntött és kezeimet a ló nyakára tette, hogy megtalálhassam a megfelelő pontot a kapaszkodásra. Rosszallóan pislogtam, nehézkes levegővételem hol elhalkult és pihegésbe váltott, hol felerősödött és zihálásba csapott át. A hányinger, a szédülés egyszerre csapott le rám és vájta belém éles karmait, hogy fogva tartson, tán sikerül is uralmukat rám erőszakolniuk, tán Doel nyakát is eleresztem azon nyomban, ha Sion hangja nem ad számomra menedéket. Pillantásom oldalra vezettem csatakos lovam felé, de alakja egyre inkább elhomályosodott, szemeim pedig egyre záródtak, az erdő pedig egyetlen fává zsugorodott. A fejem zúgott, mintha egy hatalmas harangot kongatnának a közvetlen közelemben, ajkaim meg-megremegtek, a hideg pedig nyálkás kígyóként siklott végig testemen. Kezdtem elveszteni újra az eszméletem és azt hiszem a józan eszemet is, mert a néha kiélesedő mocskos fehér ló látványa immáron nem hatott ismerősnek. A hangok ott pattogtak körülöttem, valami irdatlan morgás és kaffogás, másrészről pedig egy nő szavainak koránt sem barátságos csengése. Mikor végleg elborított a sötétség és elragadott, csak egyetlen dolog maradt meg bennem; egy hatalmas vöröslő szempár, mely nem tükrözött mást csak a káoszt, mely ürességbe taszít.
Cider a vadász szólítására aggodalmasan prüszkölt egyet és megrázva fejét indult neki, ám koránt sem bírta tartani az iramot, amit Doel és rajta keresztül Sion diktált. Patái folyvást megakadtak valamiben és az idő előrehaladtával mozgása nehézkessé vált, s már csak egyetlen dolog tartotta attól vissza, hogy feladja és megálljon, az pedig én voltam. A fák szenvedve nyikorogtak a vihar kavargó szelétől tépve, ágaikat le-lehajtva hódoltak, de hiába, úgy fest már semmi sem szabhat gátat a dühnek. Én mindebből már nem érzékeltem semmit, a valóság szertefoszlott, helyette az illúziók és az emlékek köde ragadott magával egy utazásra.
„A fekete köpeny szélét arcomba csapta a feltámadó fuvallat, míg egy émelyítően édes illat simított végig sápadt arcomon. A folyosó ahol térdeltem, hol összezsugorodott, hol elnyúlt és úgy tűnt a vége még mindig csak a kezdete. – Egy kérdés: mit tesz az, aki rájön, hogy a legfontosabb dolog végig ott volt a szeme előtt, csak egy tündöklő, ám, de üres szépség elvakította? – még sosem hallottam ily érzéstelen hangot, amiben az emberség legkisebb szikráját sem tudtam felfedezni. Volt benne valami, ami ennek ellenére magával ragadott és arra késztetett, hogy figyeljek, hogy meghallgassam és megpróbáljam megérteni, még ha a gondolat oly nagyon túl mutat a valóságon. Kezeim megemeltem, hogy befogjam fülem és kizárjam a fejemből, de kezdettől fogva halálra ítélt cselekedet volt. A smaragd szempár, mely nem tükröz mást csak káoszt, az íriszeimbe fúródott, s megbénított. – Elpusztítja azt, ami megtörte az ábrándjait, mert tudja, hogy elkésett a felismeréssel és már soha nem lehet az övé, s így a részévé válik. – nevetés tört ki a vékony ajkak kapuján, ám még az öröm is elhúzódott börtönének legtávolabbi sarkába.”
- Arel… - kiáltottam fel és ezzel együtt felpattant szemhéjam is. A fák tovaszálltak mellettünk, ebből sejthettem, hogy még mindig vágtázunk. Aggódva kezdtem izegni mozogni Sion karjai között, párszor sikeresen majdnem lefejeltem, ahogy hátra tekingettem és Cidert kerestem. Nem volt sokkal lemaradva viszont vészterhesen emelte sérült lábát vágta közben, gyakran úgy tűnt a következő pillanatban rögtön felbukik szerencsétlen pára. Teljesen össze voltam zavarodva, főleg ettől az álomtól…vagy emléktől, már magam sem tudtam melyikkel néztem szembe nem sokkal ezelőtt. Az már viszont teljesen tiszta volt, hogy jóval többről van itt szó, mint egyszerű gyerekes bosszúról és egy hájas kényúrról...ez mint csak a látszat és ezek az emberek, akik üldöznek ők...ők bábok a zsinór végén...a kérdés az, aki ki rángatja őket. Bárhogy próbálom felidézni, mindig csak a vészjósló szempár jut az eszembe.
- Meg kell állnunk... - motyogtam halkan és szavaim minden bizonnyal elnyomta a paták heves dobogása és csobbanása a poc |
 Miközben gyors tempóban meneteltünk Zúgó felé lassan ránk szakadt az ég. Úgy esett az eső mintha dézsából öntötték volna. Az arcom csuron víz volt pillanatok alatt. Hajam úgy tapadt hozzám mintha csak egy alapos csutakolás után volnék. A lovak patáinak dübörgését elnyomta az eső ahogy cseppjei a földre hullva úgy doboltak mint mikor csatába vonulnak. Karom megfeszült a fiú melett hisz végig attól féltem, hogy kicsúszik és a sárba esve süpped el a talajban. Összehúztam szemöldökömet ahogy hírtelen a távolban pislákoló fényeket véltem felfedezni. A fák között habár kivehetetlen szavak de a mély dörmögő emberi férfi hang szűrődött át. Lelassítottam Doel lépéseit azzal, hogy húztam egyet kantárján így már csak lassú menetelés volt részünkről a közeledés. Oldalra pillantva Cider kezdett egyre nyugtalanabbá vállni és minden egyes villámcsapással úgy húzta össze magát mint fiú mikor megszídja annya. Szerencsétlen igazán félt a zajtól amire Doel is felfigyelt. Néha rá pillantott de mégis jórészt erőre figyelt. Meglepett, hogy törődött más lóval is hiszen eddig legyen az kanca vagy csődör egyaránt fittyent hányt mindeggyikre. De most Cider felkeltette az érdeklődését. Talán más volt mint a többi büszke patás. Talán azért keldvelte így mert inteligensebbnek vélte. Elmosolyodtatott a dolog miközben Cidert figyeltem azonban Soren felrázott azzal, hogy felegyenesedett. Azonnal reiadtan derekához tettem kezeme, hogy még időben rántsam magamhoz ha mégis elkezd dőlni. - Gondolod olyanok lehetnek mint a korábbiak? - pillantottam rá mögüle arcán felére ugyanis mivel előre nézett így nem láttam mást belőle csak az orcájának felém eső oldalát. Annak is csak a felét...
Ezalatt Cider Doel mellé baktatott mire kancám azonnal rá pillantott. Még mindíg összehúzta magát és látszólag kezdett egyre nyugtalanabbá vállni. Doellel egyetemben ami nekem sem tetszett. Tudtak valamit amit mi nem. És sajnos ez nem volt előnyünkre. Doel biztatólag Cider képének nyomta sajátját és hozzá simúlt mint egy romantikus kis csikó. Meglepetten néztem rájuk a jeleneten hiszen... Doel meglepett. Nem állítottam le őket hiszen ha így van legyen így. Helyettem inkább a zörgő bokor tette meg ami úgy mozgott mintha valaki rángatná. Úgy 7 Méterre lehetett tőlünk a heves mozgás és elnyuló mély morgás is társult rövidesen a jelenethez. Riadtan ölteltem magamhoz ismét Soren-t és fogtam rá erősen Doel kantárjára. Ciderét eleresztettem hiszen lehet mi gyorsabb tempót fogunk diktálni és nem lassíthat le minket ha valami megtámad. Azonban nagyobb is az esélye , hogy túléli ha nem fogom közre. Csaholó horkantó és egyre morgóbb hangra lettem figyelmes ami egyre csak közeledett. Éreztem, hogy innen nem jutunk ki élve ha nem indítom előre Doellel Soren-t és Cidert. Két ló egy haldokló férfival csak el tud boldogulni. Azonban amilyen hangosnak és mélynek halottam a morgást a lényt olyan nagynak is. Előre döltem kicsit Sorennel, majd két kezét Doel nyakára tapasztottam. - Ne ess le. - suttogtam fülébe, majd húztam egyet a kantáron és oldalvást fordúltam a zajongó bokornak. Felegyenesedtem, majd leakasztottam magamról íjamat és kihúzva egy nyilat tokomból rá feszítetettem íjamra, majd célba vettem a bokrot, hogy amint lőnöm kell lőjem is ami elő lép. Azonban a bokor egyik pillanatról a másikra elcsendesedett. Vártam míg ismét zajra kel de nem történt meg. Leeresztettem íjamat nyilammal együtt és néztem gyanakvóan és próbáltam kivenni valamit a levelek takarásából. Kellet néhány másodperc mire a zöldellő vízes levelek között - amelyeken lecsurgott az esővíz tompíva a talajra adagolta azt - feltűnt egy vöröslő számpár fekete szőrrel körülötte. Azonnal eltátottam önkénytelenülis számat és lesápadtam. - Csessze meg...- sziszegtem megfeledkezve hangom torzításáról hagyva, hogy nőies hangom az élre tőrjön. - Előre kell mennetek...- motyogtam halkan végig szemmel tartva a vöröslő szempárt. Azonban egyik pillanatról a másikra tűnt el az árnyékba vissza húzódva. Azonnal megremegtem, majd rögtön vissza rántottam mellkasomnak a fiút és rántva egyet a kantáron fordúltunk oldalra és gyors meneteléssel mentünk tovább. - Cider- szóltam neki a hangomat még mindíg a rémülettől nem torzítva. A ló azonnal jött utánunk botorkálva. Félő volt, hogy ez a valami elsőnek Cidert fogja kinézni vagy Soren-t. Elvégre ők a gyöngébbek jelenleg. Nem tudtam mi volt az amit látok. Illetve jól tudtam, hogy valami farkas féle de valami orbitális nagysággal rendelkezett. Azonban rejtéjes módon visszavonult habár elsőre minden kétséget kivéve az életünkre akart tőrni. |
Halkan szuszogtam, ám az álom nem hullott rám, köszönhetően a fájdalomnak, mely egyre ostromolta testemet és elmémet egyaránt. A hangok eltorzoltak, elfolytak a légben, s nem alkottak egységet; mindegyik a saját fejét követve búgott, zúgott, kattogott és sziszegett, némelyik fülsértően hangosan, némelyik lágyan susogva simult el. A tér és idő fogalma lényegtelen okfejtésnek látszott, helyette a pasztell színekbe öltözött illúzió költözött lelkem rejtett zugaiba, hogy kitöltve az ürességet elkápráztasson a sosem beteljesedő vágyakkal; akár egy reményteljesen vibráló, apró lidércfény. Cider aggódva lesett felém, míg Sion a hátára kötött néhány csomagot; engedelmes hátas lévén hagyta, hogy a vadász azt tegye, amit jónak vél, pedig a szívében ott dúlt az ellenár, hogy hozzám ügessen és barátságos böködésben részesítsen orrávval. Elgyengült mosollyal nyugtattam, hogy minden rendben, ám remegő ajkaim nem sokáig bírták a hosszanti, felfelé törő ívet, s lassan elhalt. Állam lecsúsztattam térdemről és homlokom nekidöntve eltemettem arcom a külvilág elől, szemeim elé tárult a selymes sötétség.
- Jól vagyok... - motyogtam magam elé, bele abba a szűk kis burokba, ami most átkarolva ringatott és próbált kiutat keresni a sebek szülte fájdalom börtönéből. Hangom nagyon rútul csengett, mintha nem is önmagam hallanám, hanem egy cincogó kisegeret, aki beszélni tanul. Szavaim nem is társaimnak szegődtek, hanem magamnak, hogy biztatást nyerjek, de leginkább csak az ellenkezőjét értem el, így ajkaim összeszorítva nem mukkantam többet. A felém tartó tompa léptek dobbanására elhúztam ajkaim és felkészültem az ellenállásra, úgy döntöttem én innen nem mozdulok el többet, történjék bármi. Tervemhez híven, mikor megéreztem, hogy a karomat fogdossa és fel akar kaparni a fa oltalmából, rögtön nyüszögni kezdtem, mint egy álmos kis kölyökkutya.
- Eresszen el... - nyafogtam tovább még mindig azon a borzasztóan nevetséges hangon, de hiába, semmi erőm nem volt ahhoz, hogy a szavakon kívül bármily visszakozást végbe vigyek. Végső soron csak ott lógtam a vadász oldalán, mint valami plöttyedt zsákból varrt játékbaba. Cider odalépkedve hozzánk követett egészen Doelig és vigyázó pillantásokkal figyelte, miként szenvedem magam felfelé a nyeregben. Őszintén, ha ennek külső szemlélője lennék, jót nevetnék az egészen és előbb hinném, hogy az illető felöntött a garatra, mint hogy a fájdalom tompította el elméjét. Ráborulva a ló hátára kapaszkodtam meg a nyeregben, ujjaim viszont zsibbadtak, s mintha nem is sajátjaim lettek volna. Ettől az érzéstől lesápadva kerekedtek el szemeim, de már nem volt menekvés; mögöttem Sion ott állt és nem hagyott hátsó kijáratot.
- Ez nem igazság. - elkeseredve jegyeztem meg, rosszallóan ráncolva homlokom, ahogy egy percnyi kapálózás után végre szó szerint nyeregben érezhettem magamat. Nem sok híja volt, hogy ugyanabban az idősíkban máris ledőljek a másik oldalon, ám a mögém helyezkedő alak közrefogott kezeivel, majd hátranyomva a mellkasának döntött és, így biztos támaszt nyertem. Elég érdekes szituációnak ígérkezett, valahogy túlságosan is zavarban éreztem magamat ettől, tán a kiszolgáltatottságtól vagy a másik kedvességétől, ahogy gondoskodni akart rólam, holott eddig mindenki eltaszított magától. Ez a hirtelen jött társaság a bizalom szigete felé taszított én azonban még mindig a nyílt óceán felé eveztem teljes erőmmel. Akárki lehet ez a...férfi... - és már ebben sem voltam biztos, hogy egyáltalán tényleg az - , ki tudja mik a céljai, mi vezérli, milyen gondolatok kavarognak a fejében.
A vihar mindig a legváratlanabb pillanatokban csap le, s mindig a legrosszabbkor tudja dühét kifejezésre juttatni; az ég komoran dübörgött mély hangján és hűséges követője a villám szaporábban cikázott, mint eddig bármikor. Cider fejét lehajtva, kissé remegve dacolt a felhőkből ömlő esővel, míg én kábán, fejemet hátradöntve a vadász vállára hagytam, hogy az arcomat mossa a víz és teljesen bőrig ázzam. Hátasomról tudvalevő, hogy a hangos égi háborút nem viseli könnyedén és most, hogy nincs ki üljön rajta és nyugtassa simogatással csak az tartotta vissza a sietős menedékkereséstől, hogy én Doel hátán voltam, s nem akart elhagyni; hűsége erősebb a félelemnél. Az esőfüggönyön áthatolva halovány fény pislákolt. Vad és zabolázatlan táncából ítélve tűz lehetett, viszont minden bizonnyal valami óvta a víztől, lehetséges, hogy egy barlang bejáratában rakta valaki. A cseppek ütemes kopogásán és a rövid szünetet - amíg a dörgés és villámás erőt gyűjtött - szűrődött el hozzánk néhány rekedtes, mély hang. Rögtön előredőltem, szívem heves kalapálásba kezdett. Bárminemű ismeretlenek csoportja gyanút ébreszt bennem, mert nagyon is kétséges, hogy csak két elintézőt aggadtak a nyakamba.
- Jobb, ha nem megyünk a közelükbe. - reméltem Sion érti mire célzok és neki sem állt eleve a szándékában bárkiknek is a közelébe férkőzni. Nem messze tőlünk a sűrűből bokrok zörgése, ágak törése verődött fel. |
 Figyeltem őt ahogy ledől a gyökerébe és hátra vetve hátát próbál új erőre kapni. Nem volt olyan állapotban, hogy sétáljon ahogy a lova sem ami annyit tett, hogy míg ő nem áll készen nekem kell gondolkodnom róla. Van nálam némi kötszer és seb fertőtlenítő de a vérveszteségét nem tudom pótolni sajnálatos módon. Nem vagyok boszorkány és gyógyító sem , hogy értsek a hasonlókhoz azonban némileg segíthetek rajta. Vissza fordítottam fejemet szavai végeztével a lóhoz és rántottam néhányat a csatton, hogy meggyőződjek arról, hogy nem fog leszakadni idő előt. Megsimítottam a fiú lovát - ha jól emlékszem Ciderként említette - és rá mosolyodtam. -Segítünk a gazdin...- suttogtam neki halkan simogatva a fejét. Az állatokat nem lehet becsapni hiába ötözök férfinak. Doel már első pillanattól kezdve tudta, hogy nem egy erősmarkú férfival van dolga hanem egy lágy tapintású gyönge nővel aki férfit játszik. De tudom jól, hogy megbízhatok benne. Az átlaghoz képest jóval inteligensebb ló volt Doel és még persze máig is az. Megnyerő céltudatos jelleme van és könnyedén elcsavar bármilyen fejet. Cider is inteligensnek tűnt hasonlóan Doelhez. Mindössze annyi volt a különbség - ami talán nem erre engedett következtetni -, hogy Cider jóval bohókásabb volt és könnyen el lehetett terelni a figyelmét. Miután túl sokat foglalkoztam Ciderrel hírtelen Doel nyerített fel kissé féltékeny módon. Hátra kaptam rá fejemet, vállam felett tekintve át. Elvigyorodtam, majd oda léptem hozzá és lecsatoltam a másik zsákot is. Éhesnek tűnt de jelenleg nem értem rá arra, hogy őt etessem. Kénytelen volt a fűvet legelni ami az orra előtt volt. A neve hallatán azonban megálltam a két ló között a zsákkal a kezemben. Összeráncoltam szemöldökökömet és féloldalasan felé fordúltam. Épp szólni akartam volna, már az ajkaim is kinyíltak és szavakat formáztak, mikor észre vettem, hogy kezdi elhagyni az eszmélete és a józan esze. Azonnal össze préseltem ajkaimat és vissza kapva fejemet libbent fel hajam a széllel. Oda lépkedtem Ciderhez sietősen, majd fel aggadtam nyergére a zsákot. Siettem így megremegett kezem, többször is majdnem elejtettem a zsákot miközben akaszttottam fel a csattra. Végezetül nagyot feszítve rajta sikerült rá rögzítenem. Hamaro oda lépkedtem a férfi mellé, majd letérdeltem és karja alatt átvezetve az én karomat fogtam rá. Az ő karját - ami felém esett- át dobtam a vállamon és megfogtam csuklóját, hogy le ne essen a végén. Kitoltam nehezen magamat Sorennel és elindúltam a félig eszméleténél lévő fiúval Doelhez. Mikor oda értünk kihúztam karja alól magamat és rá tettem Doel nyergére, hogy kapaszkodjon meg benne. Míg ő fel szenvedte megát végig ott álltam mögötte és ha megdőlt felém azonnal nyomtam fel a lóra. - Csúsz a nyereg elejébe. - szólítottam fel rá, majd miután megtette beakasztottam lábamat a kengyel talpba és fellökve magamat átdobtam lábamat Doel felett, majd a nyereg hátsó részében foglaltam helyet. Nem bízhattam abban, hogy jól kapaszkodik a hátamba így midnenképp magam előtt kellet tudnom ahol két karommal közrefoghatom és nekem dőlhet. Mellkasára tapasztott kézzel döntöttem neki mellkasomnak a hátát és fogtam rá a kantárra.- Pihenj... - szólítottam fel rá, majd Doel kantárját oldalrébb rántva vezettem oda Ciderhez. Mellé lépkedett szorosan, majd ovatosan kantárjáért nyúlva fogtam rá erősen és akasztottam kezembe miközben Doel kantárját fogtam. - Minnél előbb szerzek élelmet és ellátlak...- mondtam neki komor arckifejezéssel és habár mosolyodtam volna el de nem tehettem meg. Hiszen egykor a mosoly volt a lételemem. Mikor mindenki arcán láttam azt az egekbe emelő boldogságot amely magával ragadott és megérte minden fáradtságot. Mikor az öreg hölgy hálásan rogyott térdre és fakadt sírva egy fél kenyérért. Mikor a kislány a szaladt hozzám és kapaszkodott meg lábaimba szorosan átölelve szoknyámat hiszen édestekercset kapott tőlem. " Olyan régen meg akartam már kostolni Néni! " Mondta nekem felpillantva rám boldog szemeivel miközben az anyja ott állt mögötte két kezében szorítva az édes tekercset. Hálás pillantásokat vetett rám nagy könnybelábadt szemeivel. Mikor a fital fiú bolsogsággal telve állt előttem, hogy új ruhákat kapott és cipőt. Holott a nyomornegyedben csak a felnőtteknek van cipője. A gyermekeknél elenyésző mennyiségben van csak jelen ez. Az a minden eltelítő érzés mikor úgy érzed tettél valamit a világért, hogy jobb legyen. Hogy egy boldog mosolyt látsz ami már nem csak azért lehet hálás mert nem vitte még el a betegség az úszó szarban az utca közepén. Újra és újra átélném de már nem tehetem meg. Már maradnom kell annak aki vagyok mert hű voltam ahhoz aki akkor voltam. Mert tartottam valamire az életeket és nem csak egy bábként tekintettem rá mint a családom. De most mégis úgy érzem, hogy ez a férfi vissza adhatja nekem ami már rég elveszett. Amit már rég nem tehettem meg és most újra érezhetem milyen mikor valaki kellemesen csalódik a világban. Újra érezhetem mások szemében az apró szikrát, hogy mégis érdemes valamiért élni. Újra én is ezt érezhetem. Végre érdemes valakiért élni. Igen... Így határoztam el, hogy a fiú segítségére leszek a továbbiakban is. Még a kósza gondoalt is megfordúlt fejemben, hogy tudatom vele, hogy női karok őrzik. Természetes idővel tudja csak meg, ha tudom, hogy megbízhatok annyira benne amennyire kell. Valóban vadásznak rá de számomra még ígyis megéri az apró örömöt. Talán nagyobb álcaként fog nekem szolgálni mint amit eddig magamra öltöttem. |
 Lesütve szemeim haladtam, míg jobbomon Cider lépkedett csendesen, néha meg-megbökött orrával, hogy felrázzon és lásson egy mosolyt felszállni ajkaimra. Nehéz ellenállni egy ilyen csodás hátas kérésének, s még ha csak egy röpke másodperc is állt a varázslat hatása alatt, sikerült azt a bizonytalan, halovány jó érzést kifejezésre jutattnom irányába.
- Nem lesz semmi baj, barátom. - suttogtam neki egy finom nyakveregetéssel tálalva. Szívem szerette volna, hogy hagyjam magam mögött a rosszat, de elmém folyvást közbeszólt és tudtomra adta, addig nincs menekvés, amíg nem lehelek magamba elég erőt. Megérzéseim nem csalhatnak meg, elvégre nem gyér fényként villództak az ellenségeim arcai előttem, hanem vakító sugárként égettek.
- De legalább már a vadász biztonságban lesz...most, hogy azt a kettőt elintéztük. - sutyorogtam tovább lovamnak bizakodva egy óvatos hátratekintés keretében. Jó érzéssel töltött fel, hogy nem esett baja az én botorságom miatt. Régen nem így álltam volna hozzá egy ilyen párbajhoz, sokkal bátrabban, az önbizalomtól duzzadó melkassal és kitartó szemkontaktussal, hogy jelezzem, én sosem hátrálok meg. Most nem ennek jött el az ideje, azóta az eset óta, úgy érzem elhagyott a bátrak fényes páncélja, s most csak egyszerű nincstelen, senkinek sem kellő fiúként, remegő lábakkal várnám a végzetet. Cider halkan nyihogott egyet, majd fejét lehajtva haladt tovább mellettem komótosan, beletörődve a sorsunkba. Nem sok híja volt, hogy ténylegesen elváltak útjaim a vadásztól, elvégre a szándékom, hogy továbbra is úgy folytatom utam, ahogy eddig már beleivódott lelkembe és beletörődést hozott magával.
Meglepettem fékeztem le, szemeim elkerekedtek, ajkaim elnyílva egymástól tátogtak, mint valami hal, aki próbál kommunikálni. De miért? Miért akarja, hogy vele tartsak, holott majdnem megölték miattam...megpróbálták megalázni. Értetlenül, homlokom ráncolva, némi gyanakvással fordultam vissza és próbáltam kifürkészni a vadász gondolatait. Remélem nem azért teszi, mert megszánt gyászosan árulkodó kinézetem miatt. Lehet, hogy nem látszik, de nagyon kit tudok magamból fordulni és olyankor rám sem lehet ismerni. Azt hiszem ez az állapotom is hasonló, hogy nem teljesen ez vagyok én...csak az a felem, ami az elmúlt hónapokban túl sok szenvedést és nélkülözést állt ki. Továbbra sem feledkeztem meg a vizsgálódó pillantásokról, amit felé szegeztem mialatt újra megközelítettem alakját, s hallgattam szavait, amik csak nehezen akarództak megbékélni bennem. Abban igaza van, hogy a sebeim egyre csak égetnek és talán még Cider hátán kihúznám egy lakott településig, viszont nem feledhetem, hogy hátasom sincs jó formában és megterhelése csak fokozná a bajt.
- Nem kell folyton, így szólítania... - motyogtam elhúzva ajkaimat keserűen - se jó nem vagyok, se úr...csak egy kölyök, akire ráférne némi önbizalom kása reggelire és roston sült bátorság szelet ebédre.
- Remélem nem veszi zokon, de nehezen tudom hinni, hogy ezek után utastársául fogad. - nem kis áldozat ez valakitől, akit alig ismerünk, hogy az életét kockáztassa csak, hogy eljuttassa valami faluba. Lehet, hogy látva származásom kilétét, talán majd fizetséget vár szolgálataiért? Egyszerűen nehezemre esik elképzelni, hogy a puszta jóság vezeti, az manapság oly ritka, mint fehér hollót látni. Egy koloncot venni a nyakába, aki mellesleg szét van esve...ha csak...váltságdíj? Tán abban a hitben rongatja magát, hogy majd szép kis summát kap utánam a családomtól...áh, ugyan. Ekkora sületlen marhaságot még gondolni is vészes, a vak is láthatja, ha ugyan nemes is vagyok, kétséges, hogy a családomat érdekli mi van velem...avagy, hogy már nincs is családom és ezért kóborlok. A kardot mellkasomnak nyomta, mire halkan mormogtam magam elé; ugyanis az imént sem voltam képes használni, pedig az életem forgott fent. Mindenesetre elfogadtam és a tokba csúsztattam, hátha a támadóink legközelebb látva, hogy nem vagyok olyan védtelen, talán majd nem lesznek annyira elbizakodottak - nos, kétlem, hisz elég csak az arcomat meglesni és a vészcsnegő rögtön elhallgat.
- Gyere ide pajtás. - intettem épp Cidernek, hogy jöjjön közelebb, amikor visszafordulva elég közel találtam magamhoz a vadászt, kevés hiányzott, hogy le ne fejeljük egymást egy óvatlan mozdulattal. Nem sokáig tartott ez a zavart pillanat és az sem kerülte el figyelmem, hogy rendesen kipirult ettől a lépéstől, ami hát...hogy is mondjam egy állítólagos férfitől igen csak érdekes - mellesleg nem vagyok az a kiizmolt lovag típus, hogy zavarba kelljen jönni tőlem. Ekkor ugrott be megint az a bizonyos megszólítás attól az alaktól és hiába lépett a vadász hátrébb, még én is megdupláztam a kettőnk között levő tálvolságot.
- Nekem bőven elég, ha csak addig a Zúgóig...vagy mi is a nevéig tartok magával. Tényleg nem akarok a terhére lenni. - vontam össze szemöldököm, aztán kezemet arcomra tapasztva ásítottam egy aprót, de tenyerem még utána is a szám előtt maradt, mert rájöttem, hogy ő már nekiállt tegezni, mint holmi régi ismerőst. Különös, mert a harc előtt még nem tűnt ennyire közvetlennek, most meg már szívesen kísérne Ard Carraighba is. Álmos hunyorgások és pihegések közepette figyeltem, ahogy pakolászik és Cidernek is ad némi cipelni valót, de pont annyit, amivel még anélkül is megbírkózik, hogy sérülése tovább romlana. Először csak a közeli fának vetettem hátam, de annak mentén gyorsan a földre csúsztam, behajlítottam lábaimat és államat a térdemre fektettem, míg kezemmel összefogtam előtte. A bemutatkozást egy igen csak gyenge és fáradt mosollyal jutalmaztam - már az sem kavart fel, hogy akkor most minden bizonnyal egy lovon kell utaznunk.
- Soren...Aber....Aberbysion. - hangom a végére elhalkult és szemeim folyamatosan leakartak csukódni. Testem teljesen el volt gyengülve és a fejemen, valamint a vállamon levő kötés rég átázott a vértől, nem lenne csoda, hogyha innen már nem tudnék felkelni egy jó ideig. |
Álltam szemben a földre hulló holtestel és egy pillanatra leforgott szemem előtt ismét ahogy apám fejét vágtam le nyakáról...épp így. Az öreg szakállas férfi ott térdelt előtem haláltól nem rettegő tekintettel. Egyre csak azt kántálta : " Te már nem vagy a lányom! " Ordította nekem én pedig előte álltam kezeimbe szorítva a saját kardját és azt a ruhát amit anyámtól kaptam születésnapomra. A selyem öltözetet teli kurta szövésekkel és egy hófehér váll díszel. Akkor még Candeleria voltam. Csöndben néztem apám szemeibe meredve miközben ő már ezerszer végzett volna velem. " Az Istenek nem bocsájtják meg bűneidet Saskia! " Ordította remegő ajkakkal és egyre duzzadó erekkel koponyáján, bőre alatt. " Hallgass el Djenge Candeleria " Mordúltam rá apámra miközben a hideg acélt még inkább nyakának nyomtam. " Talán az Istenek kívánják így... Miután ártatlanokat mészároltált." Sziszegtem neki könnybelábadt szemekkel. Nem sírtam de fájt a gondolata, hogy a saját apámnak veszem el az életét. " A te Isteneid nem az én Isteneim! Etesd csak a fattyakat és a poros csőcseléket tovább. Kövesd a bűnbandádat. Mert az én Isteneim nem fecsérlik az idejüket hasztalanokra." Jelentette ki mikötben arca úgy rázkódott az idegességtől mint a kocsonya amint a nagymama készített mindíg. " Hasztalan vagy Saskia! Hasztalan és még gyilkos is! Szégyent hoztál a családodra! " Ajkaim elfanyarogtak és lágy remegésbe kezdtek miközben rászorítottam a kard markolatára. Nem bírtam tovább hallgatni egy hazug szavát. " Találkozunk a hetedig pokolban Djenge. " Mondtam neki, majd hátra rántottam kardomat és hatalmas lendülettel sújtottam le apám fejére. Elvettem az életét... Épp oda esett épp ugyan így mint anyám. Egyenesen a testén landolt. A véres testre amelyet már csak testének utolsó mozzanatai tartottak melegen. A lelke kiszált testéből és tán örökké kísérteni fog... De nem bántam meg.
Megremegő szemhélyal tekintettem le egyre szűkülő szemekkel amikor mély gondolataimból egy ismerős hang szólt ki a zöldellő növények és a fa törzse mögűl. Oda kaptam fejemet meglepetten, majd azonnal eszembe jutott mit is mondtam a húsgolyónak. " Tényleg asszony vagyok... " Ökölbe szorítottam kezemet amitől azon megfeszült kesztyűm és csikorgott egyet ahogy az anyag egymásnak surlódott. Néztem magam elé miközben csak azon tudott járni az eszem, hogy a férfi már itt állhatott egy ideje. Ha halotta szavamat miszerint nőként említem magamat, Isten legyen a tanúm rá... Úgy végzi mint ez az ember.
Ismét felemeltem rá tekintetemet ahogy mellém lépett és kardot rántva nyújtotta felém. Megfogtam szó nélkül és magamhoz húztam miközben végig a szemeit néztem. Próbáltam kiszedni belőle valamit de csak a félelmét éreztem és a mérhetetlen nyomorúságot amit árasztott magából mint a szar a nyomornegyedben. Ez az ember olyan volt, akár a róka... Menekülni tudott de harcolni csak a ravaszsága árán. Csodálom, hogy eddig életben maradt...
Hagytam, hogy el lépkedjen melettem lova kíséretében miközben én végig megilletődve... Nem is. Inkább zavartan bámúltam magam elé a kardot tartva magam előtt. Nem tudtam mit tehetnék hiszen ha ez valóban így van és miatta kerültem majdnem bitófára akkor jobb lesz elkerülnöm. Azonban annak a tudata, hogy tud esetleg mivoltamról... Nem hagyhattam neki, hogy távozzon. Magam mellé fogom láncolni. A gyilkosság még csak meg sem fordúlt a fejemben hiszen ennek az embernek nyomorúságos élete - ami sok kérdést vetett fel bennem hisz nemes. - annyit nem ér, hogy kardélre hányjam. Talán segíthetek neki úgy mint régen. Olyan lehetnék mint régen. Ő pedig segíthetne vissza kapnom régi önmagamat. Mégis mi rosz volna ebben? Én átadom férfias jellememet míg ő segít vissza szereznem régi önmagamat. Legalább egy kis darabkát a régi Saskiaból. Elvégre az nem jöhet vissza mint régen, elvégre bátyám bármikor kardjának élére hányhat ha úgy kívánja. Sosem alszom ugyan ott az éjszaka folyamán és sosem alszom mélyen. A félelemnél nincs nagyobb hatalom... És egyenlőre vesztésre állok.
- Jó Uram! - szólaltam fel hírtelen fejemet megemelve, majd utána fordúlva. - Nem bánom ha velem tartasz. A sebeiddel nem húzod ki ebben az erdőben a segítségem nélkül. Nem tudnék nyugodtan aludni ha magadra hagynálak. - mondtam neki, majd mikor megállt és vissza tekintett rám elmosolyodtam azonban férfias kiállásom és hangomat nem hagytam el mély gondolataimmal együtt. A kardot neki nyomtam mellkasának, hogy tegye el. - Fogd! Szükséged lehet rá. - mosolyodtam el, majd ekkor megéreztem egy bökést a hátamon. Azonnal riadtan kaptam fel fejemet rá és előre lépve kicsit léptem be a férfi intím szférájába. Hamar kipirúltam, majd fordúltam ki mellé néztem a tettest. Doel pofájában ott lógott a ledobott ruhám és az íjam. Elmosolyodtam azonnal, majd kiszedtem ezeket a szájából. Nem igen tűrtem ellenvetést a férfi részéről. Ha ellenkezik minden bizonnyal leütöm, hogy magammal vihessem. Elég lesz ha azt mondom neki, hogy eláúlt a vérveszteségtől. - Zúgóba megyünk. Kiveszünk szállást éjszakára és holnap hajnalban útra kelünk Ard Carraigh felé. - jelentetem ki, majd a férfi felé fordúltam. Szemeim azonban sántító lovának lábán akadt meg. Nem úgy tűnt mint aki képes elcipelni bármilyen nemü súlyt azonban a néhány kilós rakománytól Doel-t meg kellet szabadítanom ha azt akarom, hogy mögém ülljön a férfi. Magamra terítettem palástomat és farkas prémes részét egymásnak csatolva rögzítettem magamon. Íjamat is elhelyeztem magamon, majd elkezdtem lehámozni Doelről az élelmet amit magamnál hordtam. Na és a sátrat amire feltétlen szükségem volt a szabad ég alatt való éjszakázások során. - Üllj le és pihenj. Én addig megszabadítom Doelt némi súlytól, hogy kényelmesebben haladjunk. - mondtam neki ellentmondást nem tűrően és máris rácsatoltam a fehér ló nyergére a zsákot amely úgy 4 kg-ot nyomhatott. Miközben a csattokat fűzögettem gondoltam nem árt ha tudom kivel is beszélek. - A nevem Sion Candel. - mutatkoztam be de nem tekintettem rá. Értelem szerűnek véltem, hogy magától elárúlja a nevét. Ha nem mond igazat úgyis rá fogok jönni idővel. Azonban én nem árulhattam el neki, hogy Saskia Candeleria vagyok a Temeriai Nyomor Pajzs. Ugye mivel ezen a néven zengik dalaimat amely családomnak keserű és siralmas halálát mesélik el és gúnyolján a Candeleria nevet, na és persze negem. |
Tenyerem a fa érdes törzsére simult, ahogy a hirtelen rám törő szédüléstől elvesztettem egyensúlyum, s támaszt kerestem. A fejem vadul zúgott, szemeim előtt akár a lidérc, táncolt valami fátyolos, sötét köd, míg ciripelő hangján folyamatosan a fülembe súgott. Zihálásom tisztán viszhangzott az erdő, gyanúsan bódító hallgatásában, mintha minden egyes teremtmény, a növények és az állatok is egyaránt engem figyelnének, várnák, hogy erőm kiszálljon testemből és az avarral fedett talajra hulljon testem. Az orromat különös illatok csiklandozták, amik a levegőben reppenve, játszadozva a szellővel hagyták, hogy az szárnyaira véve vigye őket. Tekintetem az anyaföld rücskös, repedezett, sziklákkal, kövekkel tarkított és gyökerek erezetével hálózott bőrét figyelte; néhány szorgos bogár futott el lábam mellett, de én csak apró kis fekete foltokat véltem látni, ahogy lassan elfolynak, egybeolvadnak előttem. Szemeimből egy aprócska sós könnycsepp csordult ki sápadt és véres arcomra, ám szívem hiába volt csordultig szomorúsággal s csalódottsággal önmagam iránt, elmém nem bírta feldolgozni, miért is kezdek ennyitől sírni. Halovány pír lopta magát orcámra, zavartan húztam el remegő ajkaim, majd löktem el testem a fától; néhány röpke pillanat erejéig kerestem a talpammal a fogást, hogy ne dőljek ki oldalra úgy, mint egy szalmazsák. A szégyen akár a kárhozat tüze marta lelkemet, sosem voltam igazi férfi és úgy tűnik ez az elmúlt hónapok keservesen telő napjaiban sem változott sokat...ha az apám látna...kétlem, hogy arcvonásai a büszkeségtől feszülnének a megvetés helyett...nem beszélve a mostohámról. Fogaim összecsikordultak számban, s nem sok híja volt, hogy ökölbe szorult kezem a mellettem álló - nem rég még támaszt nyújtó - fába öklözzek. Újra ott volt a régi harag és gyülőlet bennem, hisz a szikra soha nem hunyt ki bennem, mert volt mi mindig táplálja észrevétlen. Résnyire szétnyílt ajkaim közül apró sóhaj szökött ki a légbe, s ezzel, miként az alagút végén gyúló fény, végre ismét világosan láttam a célomat; nekem most nincs időm arra, hogy a múlt árnyékából kinyúló, felém markoló kezektől való félelmemmel törődjek.
- Nem hagyhatom... - motyogtam elcsukló, de egyre erősödő hangon. Izmaim megfeszültek, a vállamba hatoló fájdalom pedig folyvást eszembe véste, még mindig nem állok készen arra, hogy a magam hátán vigyem el saját hibáimból következő vészterhes jelen súlyát. Üzenet...bár meghallgattam volna, hogy mit akart közölni velem utoljára. A rettegés vezérelt, mikor nyúl módjára a futást és a cselt választottam, hogy ellenségem a folyóba taszítsam, míg nem csak, hogy a saját életemet kockáztattam, de több ártatlant is bajba sodortam. Ki tudja, hogy mi vár rám, itt az erdő sűrűjében, tán a vadász már nem is él, fejét vették...Cider pedig...hűségesen kitart mellettem, pedig nem érdemlem senki barátságát és támogatását.
A fák lelógó ágaiba és törzsébe kapaszkodva, támaszt keresve haladtam előre, míg a kezdeti lelkesítő löket lassan elhamvadt, s úgy tűnt nem készül újjáéledni, mint a főnix madár, perzselő tüzével megégetve a gonosz jenését. Igen, jól mondták, hogy rosszabb vagyok minden egyes elveszett léleknél, hogy én vagyok az, aki leginkább letért a neki szánt ösvényről, s most a sötétség fagyos földjén tántorogva próbál kapaszkodót keresni, valamit, ami reményt áld. Még a gondolataimban is zavart és magányos vagyok, egyszer megérzem a melengető sugarat, mely kísérni fog, ám máskor mintha sosem létezett volna, s holmi csalóka délibábot követtem mindig.
Homlokom ráncolva fékeztem, talpam alatt az avar megrezzent, majd nyöszörögve viselte léptem nehezékét és formáló erejét, amit rákényszerít. Távoli hangokat kísért hozzám az erdő némaságában, egyedül mozgó szél, de értelmüket még nem vehettem a szavaknak, amik elhangzottak, mivel tisztaságukat elmosta az a távolság, ami még hátra volt. Néhány rezgő pillogást követtően összekapartam magamat és sajgó fejemet felszegtem, bármennyire is volt nehéz. Egyáltalán nem szántam semmi időt a tervezésre, a jó öreg kiront a sűrűből technika pompásan meg fog nekem felelni...a vadász kardja pedig itt lógott az oldalamon - elveszett kardom tokjába bújtatva ezüstösen csillanó pengéjét. Ujjaim máris ráfonódtak markolatára és idegességemben tökéletes feszültségoldóként szolgált. Most bántam csak igazán, hogy köpenyem levetettem, mert annak csuklyája legalább fedte voltam siralmasan festő képemet; minden reményem abban volt, hogy oly szituációba keveredek, ahol majd nem kap nagy jelentőséget ez a tény, no meg a sebeim, amiket, ha elérem valaha a falut, majd ott rendbe szedem. A hangok végre kezdtek összeállni mondatokká, elnyűtt érzelmek kifejezőeszközeivé, ahogy egy szerencsétlen minden szánalmas jó szavát elhasználva, s latba vetve, az életéért esedezik. Szemöldökeim összevonva, óvatosan lestem ki a fa vaskos törzse mögül, amihez az imént hozzálapultam - akkora elánnal, mintha egy eltévedt gyermek végre hazatalált volna, és édesanyja biztonságot nyújtó keblére hajthatta volna fejét. A megrázó pillanatot épp elkerültem, már csak a fej - még a lendülettől való - gurulását láttam a fűben, ám ez pontosan elég volt ahhoz, hogy a hányinger végleg megkörnyékezzen és élősködőként a vállamba kapaszkodjon, míg bűzös leheletével kínoz. Rögtön visszafordultam, hátamat a fa kérges felületének vetettem, közben légzésgyakorlatot végeztem, hogy elkerüljem a totális rosszullétet. Csak most kezdett igazán tudatosulni bennem, hogy nem is olyan rég én is öltem...ugyan nem közvetlen, de miattam halt meg az a férfi, aki belezuhant a vadul nyaldosó folyóba. Az éles füttyszó rázott vissza gyorsan, na meg a paták dobbanása, ahogy egyre közeledtek.
- Na, jó gyerünk szedd össze magad...végre....gyerünk Soren...nem...nem akarhatod, hogy örökké...ilyen nyápic maradj. - szemeimet forgatva, elfogadva a levágott fejű ember látványát léptem elő, de még előtte úgy éreztem jobb lesz néhány figyelmeztető szót leadni, nehogy a szememközt találjon egy nyíl.
- E...ez nem volt semmi. - kiáltottam fel nem túl hangosan, de úgy, hogy legalább a vadász megismerhesse hangom, s vártam néhány másodpercecskét, míg a hanghoz párosította az arcot is. Kiléptem az árnyékból, méghozzá eléggé savanyú arckifejezéssel...de milyet is vághattam volna, elvégre a sérüléseimből áradó fájdalom nem hagyott nyugodni.
- Sajnálom, hogy belekevertem, azt hittem magát nem fogják követni. És...köszönöm a kardot. - sütöttem le tekintetem, aztán észbekapva, eléggé kapkodva rántottam ki a kardot a tokból és nyújtottam felé egy félszeg mosollyal. Most, hogy újra arcát nézhettem felderengett annak a gyarló embernek a szava: asszony. Tán nem tűnt túl férfiasnak, de pont én ítélkeznék mások felett mi? Fogadok...akár nő, akár nem így is jóval erősebb nálam.
A hátamon éreztem egy bökést, mire elkerekedett szemekkel, ijedten ugrottam egyet, ám hamar szembesültem, hogy csak Cider nem bírt egy helyben maradni és végig követett...most pedig, hogy látta nincs veszély előmerészkedett. A fél lábával még mindig sántított picit, de a sebe nem tűnt vészesnek, viszont neki sem fog ártani egy kis kezelés.
- Megértem, ha ezek után nem akarja majd, hogy magával tartsak és...nem is várhatom el. - simítottam meg Cider pofiját mialatt beszéltem, aztán megragadva a kötőféket - nem kockáztattam inkább a felszállást, nem akartam, hogy hátasom jobban lesérüljön - és lassú léptekkel végül elindultam, majd ellépkedtem a vadász mellett is. |
Lábaim megfeszűltem akár a vadé amelyet korábban levadásztam. A szörnyeteg amely kiontva mások élét vámpírként szopja le életenergiádat ereidből. Éles tépőfogait mellkasodba vájja és széttépve húsodat ontja ki életedet. Minden ugyan az volt ahogy akkor... Csak a felállás változott. Ezúttal én voltam az üldözött vad, az a hústorony pedig a vadász. Nekem kellet vele végeznem... Nem juthattam arra a sorsra amelyre én jutattam a vadakat. Úgyhiszem én ennél többre vagyok hivatott, mint hogy szerencsétlen nyomorúltként végezzem be ezáltal az ember által. Hogy azt se tudjam miért halok meg... Ettől többet érdemlek. Íjamat ovatosan a földre tettem a falevelek közé. Kezemet mellkasom elé szúsztattam, majd farkas prémmel fedett tetejéhez csúsztattam kezeimet. Ujjaimmal bele túrtam a selymes szőr forgatagba, majd erősen rá markoltam és széthúzva csattját leeresztettem vállaimról. Harsány levélcsörgéssel hulott alá amire áldozatom azonnal felkapva fejét indúlt el irányomba. " Miféle okból öltözne egy szépséges hölgy férfinak? Netán félsz, hogy valaki egyszer úgy megbaszik, hogy a négy fal közé kényszerülsz 20 fattyal? " - Kérdezte a férfi miközben ovatos lépteit vetette meg a hajnali álmos talajban amelyen még a reggeli levegő vízes cseppjei sem tudtak az égbe vállni. Nem szóltam semmit csak az egyik kezemet hátra csúsztattam tőrömhöz amely barna bőr övem hátulján pihent a hátam közepén. Rámarkoltam markolatára, majd térdem roskadva előre hajtott fejjel szemöldököm alatt figyeltem a fa dús levelei között. Hátráltam egyre és ovatoskodva lépkedtem alrébb. Próbáltam a bokrok mentén megkerülni az alakot és így folytatni a settenkedést. Azonban félre lépve rá tapostam egy száradt ágra amely hírtelen és rövid reccsenéssel kergette fel szívem dörömbölését. Azonnal nagyranyílt szemem és lepillantottam lábam alá. Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy mire is léptem. Riadt arckifejezéssel emeltem fejemet eltátott ajkakkal és kerestem a férfit azonban... nyoma veszett. Előrántva tőrömet görnyedten hátráltam tovább és szemeim csak úgy cikáztaka fa levelei között. Légzésem felgyorsúlt és egyre hevesebbé és sűrübbé vállt. Mellkasom szaporán emelkedett minden egyes levegő vételnél miközben szemeim a riadtságomat tükrözték. Azonban pár percen át semmit sem halottam így rögtön felegynesedtem, majd ovatlan léptekkel indúltam meg előre. Összeráncolt szemöldökkel ám de még mindíg rémülten kerestem a férfit. Ahogy kiléptem a bokorból és a falevél rengetegből egy szikladarabnál találtam magamat. A tetejét benőtte a moha és a nap rávetülésétől egyből aranyként villogtatta meg magát. Azonban én nem a szikla miatt voltam most itt. A vadász azonnal előtört hatalmas kardját lendítve felém két kézzel fogva markolatát annak. Nagyranyílt szemekkel kaptam oda fejemet, majd kerültem ki lehetőségem szerint. " Nem menekülsz asszony!" Ordította el magát, majd ahogy földet ért egyik oldalt a kard hegye, úgy már lendült is vissza felém. Kikerülni nem tudtam volna ha csak nem válok a lehető leg hamarabb levegővé. Azonnal oda kaptam tőrömet, majd élével próbáltam kivédeni a hatalmas kard suhintását. Szemeim nagyranyíltak és izmaim megfeszültek. Tenyerem csak úgy izzadt kesztyűmbe amely súrolódva kezdett el lecsúszni a markolatról. A férfi egyre csak nyomta karját felém lankadatlan azonban vele ellentétben én egy tőrrel fele annyira nem boldogultam ahogy ő. - Nem vagyok asszony te hegyomlás! - nyöszörögtem ki, majd egy hírtelen mozdulattal berogyasztva lábaimat döntöttem hátra felsőtestemet, majd a földre térdelve hajoltam ki a kardból. Az rögtön a földre csattant felkavarva mégjobban az avart és kitúrva a nedves földet. - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem tőle, majd hátráltam folyamatosan. Az rögvest felém kapta fejét, majd leindítette kardját hasam irányában. Felnyögve préselte ki a szavakat erőfeszítései közepette. " Roszkor voltál rossz helyen asszony. " Mondta nekem mire én a kard elől lábujjhegyen nyújtózkodtam egyet és kicsit kitolva fenekemet ágaskodtam el magam riadtan. Épp, hogy megúsztam a felhasítást... rögvest hátráltam gyors léptekkel. " Mikor a szekérre kerültök láncra verve egész biztos vagyok benne, hogy elmeséli miután megbasztalak. " Vigyorodott bele sárga fogaival képembe, majd máris rohant utánam kardját húzva maga után a földön. Mikor úgy vélte elég közel ért már lendítette is kardját. A fának hátrálva simúlt hátam a kérges fatörzsnek de még ígyis megúsztam a kardcsapást egy ágaskodással. Most a másik oldalt pihent kardjával én pedig esélyt ragadva lőktem el magam a fától kezemben a tőrel. Neki ugorva Rögtön abba a kezébe vágtam a tőrt amelybe a kardját tartotta. Így azt kieresztve kezéből ordított fel fájdalmasan kezét maga elé tarva, csuklóját szorítva. Azonnal karomat lendítve vágtam húsos pofáján ököllel amitől meghátrálva hagyta el az egyik fogát. Arcához kapva dörzsölte, majd kiköpött egy fogat a falevelei közé némi véres nyállal. Ezalatt én lehajolta a kardjáért, majd köpését követően lendítettem a kardot nyakának és nyomtam hegyét húsos bőrének. Azonnal behorpadva serkent ki belőle néhány cseppnyi ovakodó vér. Rémült szemeit rám meresztette, majd elkezdett hátrálni azonban biztos lépekkel követtem őt. Feltartva kezeit esedezni kezdett életéért rémült szemekkel, dadogó pofával. " Csak játszani akartam asszonyság. Ne légy má' ilyen haragos. " Elkeztem vicsorogni és összezsükült szemekkel méregettem tovább őt. Ekkora kezdett kihozni a béketűrésből. - Ne merj újra asszonynak nevezni malac. - sziszegtem neki mire az rögvest megalázkodott. A feje csak
úgy izzadt, hogy azt a Kaedweni víz zuhatag is megirigyelné. " Sajnálom Uram. Az életemért esedezem... " Összráncoltam szemöldökömet, majd megemelve államat húztam ajkaimat fél mosolyra amely leginkább a szánalmas alak látványa idézett elő arcomon. - Miért kéne meghagynom az életedet koca? A vadállatok és a szörnyek biztosan értékelnék azt a rengeteg hályt ami úgy melegít mint a fóka zsír. - nyomtam jobban neki a kardot amire az bepánikolva kezdte felajánlani vagyonait, szolgálatait, bármit csak hagyjam életben. - Tudod mit utálok jobban a szörnyeknél? - tettem fel neki az irónikus kérdést, majd biccentettem oldalra a fejemet együttérző ám de cinikus arckifejezéssel - Azokat az undorító férgeket amilyen te is vagy... - mosolyodtam rá kedvesen ám de a lehető leg cinikusabb voltam vele. " Uram, Uram... Kérem! Én megjavulok... ! " Esedezett kegyelemért letérdelve és összekulcsolt kezekkel. Talán ha tovább húzom az agyát még be is fog pisálni... Kitelik tőle. Elvigyorodtam aljas módon, majd felszólaltam ismét. - Elárulok egy titkot. De meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek... - kezdtem bele úgy mintha csak egy kisfiúval beszélgetnék. Erre ő heves bollogatással kezdett el lelkesedni. " Halgatok mint a sír nagyuram! " - Ebben nem kételkedem... - mosolyodtam el elégedetten, majd folytattam. - Tényleg asszony vagyok...- ismertem el de lankadatlan szorítottam nyakának a kardját. - ... De hisz, hogy én milyen buta vagyok...- csaptam homlokomra, majd pillantottam vissza férfira. - ... egy halott nem tud beszélni. - mosolyodtam el kedvesen, majd elhúztam a kardot és meglendítve azt csaptam le a fejét úgy, hogy az rögvest elgurúlt akár egy labda. Teste csak pár másodperc múlva hullott előre. A kardot a földre eresztettem, tőrömet kezéből kirántva tettem el. Felemeltem fejemet, majd füttyentettem egyet Doelnek két ujjam első ujjperceit szám sarkaiba téve. |
Köpenyem csuklyája alól, eltorzult arccal lestem ki; a fájdalom végighullámzott testemen, a kantárt markoló kezem meg-megremegett idegességemben. Döntés elé állítottam magamat, mikor a vadász kardja a levegőben felém szállt és én ösztönösen kinyúlva érte rámarkoltam; vagy gyáván elfutok, magam mögött hagyva újra mindent és egy ártatlant, akit belekevertem a saját mocskomba, vagy végre szembenézek az ellenségeimmel és egyszer az életben teszek valami igazán hasznosat. Aprót biccentettem a vadász felé köszönetképp, ám nem volt sok időm a mélázásra és a filozofálásra, elvégre a halál a nyakamban lihegett. A jobb vállam, s így a jobb karom is használhatatlanná vált a nyílvessző ütötte sebnek hála, a kard viszont a bal kezemben már nem állt oly stabilan. - Gyerünk ficsúr, mutasd mit tudsz a menekülésen kívül. - szegte fel állát a nagydarab férfi, tekintetéből az erőszak szikrái pattantak kardja felcsillanó pengéjére, míg érdes nyelvével végignyalt húsos ajkain, akár egy kiéheztetett fenevad. Cider alattam mocorgoni kezdett, sörényét rázta, patájával feszülten kaparta a sziklát, s ahogy ráhajoltam nyakára, szinte magaménak tudhattam szívében dúló rettegését. Asszony? - valahogy nem tudta elkerülni a fülemet ez a cseppet sem jó modorra utaló megjegyzés, mely egy igen csak idegtépően rikácsoló torokból bugyborékolt fel. Elismerem, hogy az én szemeim sem kerülte el a vadász különös kisugárzása, mindvégig ott motoszkált bennem az érzés, hogy talán csak egy remekül kivitelezett álcával van dolgom...viszont nem tartottam fontosnak, hogy ezzel foglalkoznom kelljen. Aki álruhát ölt nem azért teszi, hogy holmi ismeretlenek az orrára kössék, rájöttek a ravasz húzásra, nincs közöm hozzá, mit tesz és miért tesz.
Hirtelen ugrott be egy ötlet, egy terv, mely elég csalafinta és talán csalás is, de nincs más választásom...képtelenség, hogy a mostani állapotomban kiálljak harcolni egy ereje teljében levő férfival. Miután leráztam magamról a meglepett grimaszolásom és sikerült túllépnem a mardosó bűntudaton, hogy a vadász után eredt a két lovas egyike; szépen bevágtam a legelszántabb pofit, amit a sanyargató fájdalom mellett csak tudtam és fejemet felemelve veregettem meg Cider oldalát biztatóan.
- Rendben...ahogy az úr kívánja. - széles mosoly terült szét arcomon, mire a férfi rohamra sarkallta lovát és máris felfelé kaptatott a sziklákon ugrálva. Nem könnyű terep, kifejezetten csalóka tud lenni, főleg a magasból letekintve, főleg amikor valakit elvakít a szenvedélyes ölni vágyás és a magabiztosság. - Vége a játéknak fattyú. De mielőtt még a fejedet venném, átadom az uram üzenetét. - a szívem nagyot dobbant, a mellkasomba éles fájdalom hatolt, végül pedig hevesen csóválni kezdtem a fejemet, éjsötét pupilláim hatalmasra tágulva esedeztek.
- Nem...nem akarom hallani. Tartsa meg magának, amit kígyó nyelve sziszegett. - nem húztam tovább az időmet, ami sebesen fogyatkozott. Ugrásra késztettem Cidert, akinek hófehér szőre még gyötrelmesebben festett, mint eddig. Orrlyukai csak úgy ontották magukból a párát, izmai megfeszültek s ettől a látványtól rögtön elfelejtjük, hogy egy iszonyúan koszos paripával nézünk farkasszemet. Néhány méterre előttünk a szikla a kicsapódó víztól nedves és csúszós, a nap sugarainak fényében ez tisztán látszott abból a szögből ahol az imént tartózkodtam. A férfi megvető hangján felkacagott, ahogy a menekülő ló hátsóját bámulta; nem volt kétség bennem, hogy utánunk ered, s ezáltal tudtam a tervem be fog válni, mert nincs más lehetőségem. Gyorsabb iramot diktált ellenségem, teljesen magával ragadta a hév, hogy az áldozat egy karnyújtásnyira tőle, fut...inal, akár a gyáva nyúl. Hirtelen torpantam meg, mielőtt Cider patája a szikla síkos terepét tapodta volna és egy gyors ugrással oldalra tértünk ki; viszont azzal nem számoltam, hogy önmagammal is bőven kiszúrok. A feltárulkozó terep előttünk nem is kicsit lejtett és a szökellés végül csúszdázásba ment át; Cider előrebukfencezett én pedig abban a szempillantásban zuhantam rá a sziklás talajra. Egyáltalán nem tudott ezek után foglakoztatni, hogy a férfivel mi történt, de miután egy öt perces fetrengést követően sem tűnt fel, sem hangját sem véltem hallani az óriási csobbanást követően...nos jogosan következtettem, hogy nem csak a lova jért pórul, hanem neki sem volt elég ideje a reagálásra. Minden bizonnyal immáron a folyó dühödt kavargásában találta magát és a kisebb zúgokon való utazás sem lesz túlságosan kellemes.
Nyöszörögve tapasztottam tenyerem a sziklára és emelkedtem el a földtől; rögtön Cider után néztem. Szegény hátasom a sziklás rész alján és az erdő első fái előtt találta magát - oldalát felhorzsolta, de úgy tűnik komolyann bajjal nem küszködik. Keserves nyerítéssel pislogott felém, de mikor már kettőt láttam belőle, tudtam, hogy a fejemet ért ütés nem marad hatások nélkül.
- Minden....minden...re...rendben van. - motyogtam és nagy nehezen, de sikerült talpra szökkennem. A szédülésnek köszönhetően a világ többszörösen megperdült körülöttem, így első lépésem újabb esésbe torkollott. Cider elém bicegett és orrávval megbökte a fejemet.
- Segítenünk...segítenünk kell... - kapaszkodtam meg a ló nyakában, aki néhány lépést hátrálva felhúzott a földről. Késztetést éreztem arra, hogy a saját problémám saját kezűleg intézzem és ne másokra támaszkodva, vagy másokra hárítva a baj egy részét. A vadásznak semmi köze az egészhez, mellesleg illene visszaadnom a kardját, amire végül a cselemnek köszönhetően nem volt szükségem. Illő a mondás, hogy aki másnak vermet ás maga esik bele...avagyhogy ő maga is beleesik. Hiába, nem úsztam meg könnyedén a vakmerő akciómat. Valami meleg csordult végig homlokomon, s az émelyítő vasszag beleitta magát az orromba, amint ujjamat a fejemen esett vágásra nyomtam és a vörös kis cseppet, látószögembe helyezve bámultam.
- Gyerünk Cider... - ragadtam meg a kantárt és a másodszori próbálkozásra nagy nehezen felkapaszkodtam lovam hátára. Szegény paci csak kelletlenül prüszkölt egyet, de nem ellenkezett, s még ha nem is túl biztos léptekkel, de arra vette az irányt, amerre a vadász és a másik férfi eltűntek a sűrűben. A fák között haladva, lecsatoltam köpenyem és két kisebb darabot szakítva belőle kötöttem be elég szerencsétlenül a vállamat, majd a fejemet, így kaptam egy szép homlokvédőt; nem veszthettem több vért.
A kóválygást követően egy éktelenül keserű nyerítés hatolt elmémbe, amitől akaratlanul is, de a hideg rázott. Nem sokkal később a ló maga is feltűnt egy nyíllal a szemében, ám némileg csillapított aggodalmamon, hogy nem Doel volt az; ugyanakkor rettentően rosszul esett látni szerencsétlen állat szenvedését, és azt, ahogy tehetetlenül vergődik fától fáig. Fogaimat összeszorítva szántam rá magam, hogy megszabadítom a fájdalomtól és a vadász kardját kivonva vettem célba, ám későn. A ló zavarodottan vágtatott el, majd tűnt tova az erdő fái között.
- Innen jobb, ha egyedül megyek....te maradj itt... - ugrás helyett, inkább estem le a lóról, majd nyugtatólag döntöttem homlokom az övének. Utam végül arra vezetett, ahonnan a sérült ló patáinak nyoma vezetett a sáros talajon. |
 Vissza pillantva a nemes férfira már láttam ahogy lóra pattantva ragadja meg kantárját és indúl meg utánam. A ló riadt pofája egyre közeledett és a mögött ülő feszült férfi is hasonlóan. Előre kaptam fejemet és Doelre pillantottam akinek sörénye csak úgy lobogott ahogyan a szél bele kapott és tépte meg. A falevél és bokor rengetegből kijuva azonnal kiábrándító és vérfagyasztó látványban és élményben volt részünk. Mintha nem volna elég, hogy egy vadidegen miatt most két zsoldos vagy katona vadászik a fejemre. Kezemet rá szorítva a kantárra ráfeszült bőrömre a barna bőrkesztű ami eddig lágyan fedte. Riadt arckifejezéssel tátottam el számat önkénytelenül is. Hátra dőltem a nyeregben és húztam hátra a kantárt mire Doel azonnal elnyúló nyerítéssel válaszolt riadtan. Patái csak úgy felverték a sarat és a fűcsomóka is megtépázták. Hosszas csúszás után végül sikerült megájt parancsolnunk a lendületnek. Rántottam oldalra azonnal a kantárt, hogy fordúljon Doel. Mindössze nyéhány lépés volt mikor megjelent azonnal a két alak. Összeráncoltam szemöldökömet és figyeltem ahogy fekete lovaikon üllnek fölényesen. Mint akik lenéznek én pedig utálom ha lenéznek. Fogaimat egymásnak préseltem és cisszegtem egyet miközben az egyik az íját már rám feszítette. Az agyam egyszerűen nem tudott előálni egy értelmes tervel sem. Csak ott ültem a lovamon kihúzott háttal és néztem le rájuk. " Micsoda férfi. Mintha csak egy nőt látnék. Olyan csupasz vagy mint egy nadály. " - Kacagott fel az egyik tőlem néhány lábnyira. Azonnal felhorkantam és felháborodott arckifejezéssel emeltem meg államat dühödten. Doel azonnal megrázta fejét, hogy éreztesse velem nem ez a megfelelő idő arra, hogy a személyeskedésre adjak. " - Halgass már te féleszű! " Morogta le a borostás középkorú férfi a fitalabbikat aki úgy nézett ki mintha most szabadúlt volna a farmról egy alapos dagonya után a malacokkal. Akkora volt, hogy csodálom nem hívják Lótörőnek. Szegény Doel gerince már rég kettétört volna alatta. Habár Doel egy kecses tisztavérű kanca... Mindössze egy kereskedőtöl loptam. Illetve Doel lopta el magát hiszen ő kezdett el követni engem.
Gondolatmenetemet a fiú szakította meg aki hamar magára vonta a figyelmet. Ámde szembe tűnő volt vállan ékeskedő nyila amely úgy állt ki belőle mint kés a sűlthúsból. Az öngyilkos merényletek nem épp megnyerőek és hiába utasított vissza minden nemü segítséget nem várhatja, hogy szó nélkül magára hagyjam. Ennyit csak tehetek érte...
Összeráncoltam szemöldökömet és néztem a férfira mire Doel egyre csak kezdett toporzékolni hiszen neki már igencsak mehetnéke volt. Elvégre Doel szemét egy csődör se tudta magával ragadni. Ő nekem szentelte az életét én pedig neki. Azonban a mostani felállás kicsit más volt. Zöld palástomat félre vetettem oldalalmról, majd eddig takarásban lévő kardom markolatáért nyúltam. Ovatosan végig simítottam fejét, majd nyakához érve rámarkoltam és hosszan szisszenéssel téptem elő tokjából. - Nemes Úr! - kiáltottam újdonsűlt ismerősömnek, majd meglendítve karomat hajítottam oda kardomat neki. A kard egyenesen szált a levegőben hegyével lefele így a levegőben megragadhatta nyakát. Adtam neki némi esélyt amivel remélem élni fog. - Sok szerencsét. - biccentettem, majd oldralra rántottam kantárt így Doel is fordította fejét oldalra, majd teste is követte és végűl a folyam mentén felfele kezdtünk el lassan vágtatni. Halottam ahogy egy a hátam mögűl felkiált idegesen. " Megállj Asszony! " Azonnal összeráncoltam szemöldökemet, majd lelassítva féloldalasan állva ellenségeinknek tekintettem vissza. Már az íját feszítette ami azt jelentett, hogy el kell tünnöm a szeme elől. Előre hajoltam, majd rántva egyet a kantáron szólaltam fel- Gyi! - mondtam, majd erre Doel heves pata dobogással tünt el a rengetegben velem a hátán. Egy ideig még Doel hátán voltam, majd menet közben áthúztam lábamat a másik oldalra, majd levetettem magamat hátáról. Gurultam egy rövidet az aljnövényzetben, majd kezeimet magam alá téve kitoltam felsőtestemet és magam alá rendezve lábaimat egyenesedtem fel. Előrántottam tőrömet és ovatos léptekkel rogyasztva indúltam el arra amerről az ellenséget várhatom. Hamarosan felfigyeltem a pata dobogására és az ágak törésére ahogy erőszakosan hatol át rajta a lovas alak egyike. Elégedett vigyor jelent meg arcomon, majd egy növények által jól fekedett területre bújva vettem le hátamról íjamat és egy nyilat. Az íjra helyezve feszítettem ki a nyilat ahogy a férfit megláttam előtörni a zöldellő tájból. Vettem egy mély levegőt, majd a lovának szemére céloztam. Bizonytalanságomban vártam néhány másodpercet. Azzal bíztattam magamat, hogy még egy ilyen esélyem nem lesz. Most kell élnem vele vagy nehezebb dolgom lesz... Ha elhibázom is, legalább elmondhatom, hogy megtettem mindent amit tudtam. Bent tartva a levegőt eresztettem el nyilamat ami elnyúló suhogással a levegőben tőrt bele a fekete ló szemgödrébe kitúrva onnan látószervét. Azonnal riadt nyerítéssel dobta le hátáról a férfit, majd céltalan bolyongásba kezdve ment neki mindennek aminek neki tudott. A férfi ordítva esett hátra a vastag levéltakaróra a sáros latyakos talajon. Oldalára fordúlva végül kitolta magát és azonnal előrántotta kardját engem keresve... Előnyömre vállt, hogy nem tudja honnan fogok előbukkanni. Nem akarom elveszíteni ezt az előnyt vele szemben...
Saskia Öltözete |
Egy erős figyelmzetető pofon elkellett volna mindkét oldalról, hogy kiszakítson a hihetetlen gyorsasággal száguldó időből, mely most rabul ejtett. Olyan érzés kerített, s ölelt magához, mintha én magam csak szemtanúja lehetnék a körülöttem lefolyó életnek; mely teszi dolgát és senki kedvéért nem hajlandó lassítani, senki kedvéért nem hajlandó megálljt parancsolni magának, hogy megpihenve álmokat és csodákat kergessen. A valóság nem ér rá olyasféle lidérceket kergetni, amik csak szemfényvesztőek és rossz útra, a tévedés és kétségek ködébe visznek, ahonnan mindennél nehezebb letérni, ám ha sikerült, utána a helyes ösvényen való tájékozódás sokkalta nehezebb lesz, mert az igazság és őszinteség súlyos teher egy egyszerű ember számára. Én már réges régen csak hánykolódom a magam vágta, taposta úton, mert amikor még dönthettem, úgy döntöttem a saját fejem után megyek, de most...már azt sem tudom ki vagyok és mivégre éljek. Akárhol megvetem a lábam, minden föld kiátkoz magából és mindenhonnan árgus szemek figyelik mozdulataim, hogy a legapróbb hibáimra leljenek, vagy kikésztessék belőlem, hogy önmagam ellen vétsek. Gyorsan ülepedtek ezen gondolatszálak a fejemben, akár az ősszel elhulló falevelek, most ott hevertek immáron nyugalomban elmém avarján és most várom a szelet, a vihart mely felkavarja őket és végre irányt mutatnak...ki a sötét sűrű erdőből a tiszta, fényes fennsíkokra, fel a felhők magasába.
A levegő abban a megfagyott, csendbe fulladó percben bennrekedt a tüdőmbe és én nem eresztettem, mert a félelem fennhangon szólt hozzám. Nem tudom mennyi idő kellett ahhoz, hogy tudatosuljon bennem; nincs menekvés, nem futhatok örökké, mert egyszer beérnek...elvégre valami olyasmit vettem el, ami számukra nagyon fontos volt. A torkom kiszáradt, tekintetem feszülten pásztázta a fák között kivillanó kis réseket, amikor lágy szellő csapta meg arcomat. Szemeim elkerekedtek, ajkaim önálló életre kelve váltak egymástól...nem sok kellett, csak egy másodperc, mely idő alatt akár egy világ születhett és pusztulhatott el. Gyorsan kaptam fejemet a nyíl útjának irányába és megkönnyebbülésként sóhajtottam óriásit, amikor láttam, hogy a vadász sértetlen. Nem bírnám elviselni azt a terhet is, hogy egy újabb élet szárad a lelkemen, míg én magam a túlélés és a gyáva inalás mesterévé szegődöm. Keserű szájízzel haraptam be alsó ajkamat és akár egy villámcsapás ért, mikor a vadász felkiáltott, hogy ideje kilépni az ábrándok és nyavajgások világából, s tettre sarkallni magam. - Nem merészelj még egyszer eltűnni a szemem elől te átkozott fattyú! - a szavak kardként döfődtek a szívembe és nem sok híján volt, hogy a lóra pattanás helyett kardom rántva rohanjak bele a végzetbe. Pedig a kezem szinte égett a vágytól, ahogy elmémbe egy hang dühödten üvöltött, dörömbölt. Szemeimet összeszorítva hunytam le és kapaszkodtam bele Cider kantárjába, majd ugrottam fel a hátára, de ezzel észre sem vettem, hogy a puma teteme a földre borul...az élettelen test tehetetlenül hullott a porba, az üveges tekintet pedig fénytelen csillanásával az összezsugorodó alakot figyelte, mely elveszni készült a halált tükröző, a túlvilág kapuját megnyitó pillantás kinyúló karmai elől.
Cider patái sebesen dobogtak a földön és az arcomba csapódó ágak vágásai sem tudtak kirántani a saját magam építette csapdából; nem ezek az ágak akár a tömeg, akik az elítéltet veszik körbe, s szavaikkal lenézésüket, megvetésüket kiáltják felé. Hamar beértem a vadászt, de nem mertem ránézni és attól tartottam, amint vége lesz a menekülésnek és túléljük, akkor majd felteszi azt a kérdést, amire a legkevésbé sem akarok választ adni. Mögöttünk a lovasok gyűlöletbe fulladó, eltorzult hangjai repesztették szét a természet harmóniáját, nyilaik akár az eső egy nyári estén, úgy záporoztak utánunk. Az égbolt ekkor megnyílt és rengető mennydörgés közepette, lecsapott fénylő ostorával dühében, míg féktelen szomorúságának utat nem engedve, végül könnyeit hullajtotta ránk. A fék közül kicsapódva egy sebesen és meggátolhatatlanul igyekvő folyam elé kerültünk. Víze nekicsapódott a part menti szikláknak, míg mindent, amit mozdítani tudott, magával vitt. A kantárt visszahúzva fékeztem le Cidert, aki riadt pillantását most a vadászra és lovára emelte. Teljesen egyértelmű, hogy az ilyen gyorsan rihanó folyóban odavesznék, az áramlat biztosan kikapná a ló patája alól a mederben levő csúszos kövek nyújtotta talapzatot. A visszafordulás lehetősége egyet jelent azzal, hogy a lovasok elérnek minket, körbekerítenek és vége a dalnak. Egyetlen út a sziklás part, ami viszont nyílt terep, ám ha sikerül épségben átvegődnünk ezen a szakaszon, ott már visszaérünk a fák közé és talán találunk valami gázlót vagy hidat, ami átvezet a túlpartra...a vadász biztosan jobban ismeri a környéket...rá kell bíznom a döntést.
A fájdalom végighullámzott egész testemen és a hirtelen lökettől előredőltem Cider nyakára. Fogaimat összeszorítva próbáltam összeszedni minden erőmet és lassan törekvő pillantásom a vállamba mélyen belefúródó nylívesszőre vetült. Hátasom ijedten emelkedett a levegőbe, patáival éktelen nyerítés közepette kaszált és minden biztató szó nélkül indult meg a maga útján, a saját elvakult ösztöneit követve.
- Cider! - kiáltottam megrántva a kantárt, de ez mit sem változtatott a helyzeten. - Állj már meg a... - szavam elakadt, ahogy majdnem lerepített a hátáról a sziklák közé, míg üldözőnik kettéválva; engem és a vadászt is célpontjukká tették.
- Ne... - motyogtam az orrom alá fél szememmel hunyorogva, ahogy az eseményeket figyeltem. Nem maradt más választásom...nem akarom, hogy valaki más is az akarata ellenére belekeveredjen ebbe az egészbe.
- Elég volt a cirkuszból te ostoba ló! Azonnal nyomás vissza! - markoltam rá a nyílvesszőre, hogy kirántsam a vállamból, de amint ezt megpróbáltam még több vér serkent ki bőröm alól.
- Hé! - sikerült megfékeznem Cidert, így megállva intettem a lovasoknak egy pimasz mosollyal a képemen.
- Itt vagyok ti lüke mamlaszok! Most engem akartok vagy olyasvalakit, aki egyébként sem tud semmit? - kiáltottam, ahogy csak bírtam, hogy a folyó és a vihar együttes zenéjét túlharsogjam. Nagyon remélem, hogy ez megteszi a hatását és inkább rám tapadnak, mint a vadászra, aki legalább nyerhet egérutat és elhúzhatja az irháját, amíg teheti...nem olyannak tűnik, aki beleavatkozik mások dolgába.
- Te pedig addig szívódj fel, amíg lehet! - húztam el a számat, intézve szavaimat a vörös hajú vadászhoz, talán kicsit túl jól is sikerült ez a ráparancsolás a másikra; hangomból érződött, hogy nem nagyon kérek másik segítségéből...nos, színésznek mindig első voltam. Sarkammal Cider oldalát meglökve késztettem vágtára, ami így ezen a sziklás terepen kicsit nehézkes lesz, de legalább nem csak nekem, hanem az ellenségeim számára is. |
 Ovatos léptekkel tapostuk az avar fűcsomóit és a nedves aljzati növényekről a vízcseppek rá ragadta csizmámra. Barna bőr kesztűmben erősen fogtam az állat melső lábait, majd a kanca mögé lépkedve fellendítettük. A vad csak rá csapódott a ló hátának és ott lógott rajta mint egy darab hús. Észre sem vettem ahogy a férfi seggre huppant a lendülettel. Kócos vörös fürtjeimbe túrtam kesztyűvel fedett ujjaimmal, majd ellépkedtem a ló melett. A férfra pillantottam aki egy pillanatra olybá tűnt kezdett csöppet sietősebb lenni mint eddig. Egyre gyanúsabbá válltak mozzanatai és arcmimikája. De ügyet sem vetettem rá...
Vissza lépkedtem a sutához abban a reményben, hogy esetleg a férfi is követ és ebben is segít. Habár ezzel már csak-csak elboldogúltam egyedül is. Épp a suta elé értem volna mikor orrom előtt elsuhant egy hosszas barna dolog. Oldalra kaptam fejemet abba az irányba amerre ment. A hangja igazán jellegzetes volt, a susogás amit halottam a nyilra emlékeztetett. Oldalra pillantva a kérges fára tekintettem amelybe bele állt a nyíl akár a szög a ház falába. Nagyranyílt szemem, majd radtan kaptam oldalra fejemet arra merről jött a nyíl. A következő nyilát feszítette mikor észre vettem. Nagy levegőt kapva magamhoz szaladtam lovamhoz miközben elkiáltottam magamat épp annyira, hogy a nemes halljon. - Lóra! - kiáltottam riadtan, majd az avart felkavarva értem oda lovamhoz ahol még csak be se fékeztem. Rögtön megkapaszkodtam a nyeregkápákban és lábamat a kengyeltalpra téve lendűltem fel. Nem féltettem már a lőtt vadaimat. Nem haragudtam meg érte ha lelökte lováról elvégre az élete többet ér mint egy puma. Azonnal behajoltam és kapaszkodtam meg a kantár szárában. Oldalra rántottam a kantárt mire Doel hosszasan elnyihogva magát tett egy íves fordulatot és hamar vágtázni kezdett a fűves rengetegben. Előre hajolva fordítottam odlalra fejemet, hogy megnézzem a férfinek is sikerült-e nyeregbe ülnie. Amennyiben tőrtént valami vele azonnal lelassítottam Doel-t és megfordúlva vissza vágtattam, hogy segítségére legyek. Ha nem történt semmi csak vágtattam előre fordítva fejemet erősen szorítva a kantár szíját. Reménykedtem abban, hogy ki tudunk keveredni ebből a helyzetből épségben. Jelenleg azon se tudtam gondolkodni kik ezek, csak azon járt a fejem, hogy megmenekülhessek. |
 Ajkaimat elhúzva komoran mustráltam a legközelebbi fát, ami valószínűleg, ha tehette volna, most messze elhúzódott volna pillantásom elől. Az idegesség és a feszültség újra erős motorként zúgott bennem és hajtott volna előre, el innen messzire, el valahová, ahol soha többé nem érhetnek el rosszakaróim, ahol végre azt tehetném, amit szeretnék, ahol végre megtapasztalhatnám, milyen is az a normális élet. Gondolataim erős viharában azonban jó kapaszkodót talál az a kérdés; vajon képes lennék e én normális életre? Képes lennék felvenni az átlag emberek mindennapi ritmusát és beleolvadni az élet nehézröptű légáramlatába?
Cider most már csak egy valami bámulásával tudta lefoglalni magát, minden más felesleges vagy idegesítő kerengő léggyé vált; a kanca jelenléte teljesen felzaklatta bohókás kis lelkivilágát. Varázslattal leste, amint gazdája gyümölccsel kínálja és néhány bájos pillogással beleharap az alma lédús húsába. Kétségkívül máskor fejemet csóválva, könnyedén nevetnék ezen, elvégre volt, hogy már egy kecsesebb és szemrevalóbb kanca láttán majd eldobta az agyát, nem egyszer elcsavarták a fejét, s ő nem egyszer hódított már sikerrel. Most viszont rosszallóan mordultam fel, kezemből kieresztettem köpenyem szélét, mely meggyűrődve, összerongyoltan hullott alá és engedelmeskedve a fák között átsurranó szellőnek meg-megemelkedett, végül nagyobb elánnal meglibbent mögöttem. Próbáltam mindenféle túlzásbaesés nélkül jelezni, hogy számomra az idő meghatározó és minél előbb szeretnék útrakelni, de attól tartok szavaim már eléggé visszatükrözték hangulatomat, s most a vadásznak lesz min filozofálnia: egy nemes kis ficsúr, aki az erdő közepén csatakosan és holt fáradtan mászkál...tekintetében ott ül az ősi félelem, de vajon miért? Mitől is gyötörhetik kétségek holott pénze nyilván temérdek és bármit, amit megkíván megkaphat? Kesernyés íz szívódott fel számban és arcom vonásai halovány torzulást mutattak. Tán mert az én szívem már réges régen elfonnyadt és semmi sem jelent számomra örömöt. Adtam meg a választ magamnak és belső hangom elcsuklott, elnyomták az árnyékból felbukkanó görcsös nevetések, mely egész testemben szorongatott. Nem is baj, hogy rajtam kívül mindenki más téves igazságot vall és senki sem fog rádöbbenni arra a bizonyos miértre.
Fogaim összepréselődtek a számban, végül kezemmel végigdörzsöltem arcomon és lehunyva táskás szemeim néhány múló másodperc erejéig hagytam, hogy a lágy sötétség körbeöleljen. Halk sóhajt követően a vadász szavait hallva óvatosan bólintottam és a puma tetemét megközelítve lassú léptekkel, egyre inkább elfintorodtam. Nem voltam egy gyenge idegzetű lélek, de mostanában több minden megrendít, mintha az érzékenység nyila eltalált volna. A hideg akár ezernyi kis apró talpacska szaladt végig rajtam, mialatt a fekete kesztyűbe bújtatott kezeimet kinyújtottam az állat hátós lábai felé és rámarkoltam a puha bundára. Nem az én műfajom az állatok levadászása, bár régebben néhány embernek nem igen mondható kegyetlen alakot szívesen leöltem volna.
- Jól van...huhh... - éreztem, ahogy a torkom kiszárad ettől a néhány szótól és nyelvem a szájpadlásomra tapadva tiltakozik a további megszólalásom ellen. Nagy nehezen, de végül sikerült megemelnem annyira amennyire a vadász és apró léptekkel indultunk meg Cider felé. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem most jön rá az ugrálhatnék és a fogócska. Minden kétséget kizáróan nem voltam az a férfias erőnlétben levő fiú, de könnyen betudható annak is, hogy régóta nem ettem rendesen és a szervezetem eléggé legyengült - nos, hozzá kell tenni természetes megközelítésből sem voltam soha egy izomkolosszus, mindig is az eszem volt, ami valami erősséget mutatott. Cider most a neki ajándékozott almát csamcsogta mámorban úszó szemekkel és nem igazán zavartatta magát azzal, hogy néhány lendítést követően egy puma hullája kötött ki a hátán. A teher elhelyezésének lendületében sikerült a hátsómra esnem, amint némi nyugtalan mormogással elintéztem magamnak és abban a pillanatban, mintha mi sem történt volna, felpattantam. Zihálva forgattam körbe a fejemet és világos szemeim most elsötétülve meredtek be a fák közé.
Szívemben felcsendült egy hang: Menekülj! El kell tűnnöd vagy mindennek vége.
- Dobjuk fel gyorsan a másikat is. - szavaimat alig lökte el magától a nyelvem és alig artikulálta és formálta a szám, amikor a távolból ismét hallani véltem a kiáltásokat. A hangok sebesen közeledtek és úgy éreztem belevágnak az elmémbe, már-már magamon tudtam a gyűlölettől tüzet hányó ocsmány pillantásokat. Kezem remegését visszafogtam és úgy tűnt végre Cider is újra felébred a rószaszín ködös álomból és rá jön mennyire nem vagyunk biztonságban, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk...mellesleg már a kardomat is rég elvesztettem.
- Ez így nem lesz jó...el kell tűnnünk. - suttogtam riadt szemekkel a lovamra lesve, majd óvatosan oldalra sandítva a vadászra, aki az egészből mit sem sejtett...nem sejtheti, hogyha velem látják, akkor semmilyen magyarázat és semmilyen érv nem fogja őket kegyelemre fogni. Hiába, most tényleg sikerült leblokkolnom, pedig máskor már rég a nyakamba kaptam volna a lábam. Nem tudhatom, hogy ránk e találnak itt, hogy tényleg erre fognak jönni.... |
Mikor oda lépett mellém Doel egyre lassítva neki nyomta arcomnak a homlokát és bökködött meg, hogy kínáljam meg egy kis almával. Már pár órája egyedül volt az egyik sűrü erdős résznél így minden bizonnyal megelégelte a zöld füvet és vad növényeket. Mindíg az alma és a körte volt a kedvence. Ami megkönnyebbülés volt számomra hiszen rám ez nem volt igaz. Az almát még csak-csak megedtem de a körtétől undorodtam. Megpaskoltam arcát elmosolyodva, majd amint leesett, hogy nekem a szerepemet kéne játszanom elhúztam arcomat elkomorodva és zavart pillantásokat vetettem oldalra. Megkerülve fejét oda léptem a tarisznyához és kihúzva a zsineget lazítottam meg ezzel nyakát a zsáknak. Bele nyúlva kihúztam két almát. Az egyiket Doelnek szántam míg a másikat Cidernek. Oda tartottam Doel szája elé az almát és ő azonnal kivillantotta fogait, majd ráharapott. Elmosolyodtam és megsimogattam orrocskáját. Ekkor figyeltem fel a férfi számonkérő szavaira ami leginkább azt tudták számomra jelenteni, hogy neki valamivel sietősebb a mielőbbi távozás mint nekem. Ez azonnal kétségeket vetett fel bennem miszerint mégis csak menekül valami elől. Azonban igyekeztem rosszindulatú gondolataimat az útra tartogatni amikor megtörténik a gond. Ha egyátalán fog történni. - Máris megyek.- mondtam neki, majd az almát Cidernek nyújtottam amit ha elfogadott akkor csak megsimogattam orrát, ha nem akkor Doelnek dobtam aki eddigre lerendezte a saját adagját. Röptében kapta el ahogy szokta... kis éhenkórász de ahhoz képest rettenetesen vékony szegény kis patásom.
Az avart feldúlva lábam alatt, léptem oda a tetemhez. Elsősorban a nagyobb vadat akartam letudni hiszen egy kisebbet utána már megkönnyebülés felemelni. - Fogja meg a hátsó lábait. - mutattam a hátsó lábakra, majd a pofájához lépve fogtam össze a mellső lábakat. - Ha a lova hátsójához érünk fellendíthetjük. - mondtam neki, majd megvártam míg ő is felkészült és megfogta az állat hátsó lábait. Erősen rámarkoltam a bézs bundájú vadállat melső lábaira és megemeltem őket. Kicsit nehéz volt így meg kellet feszítenem az összes izmomat, hogy totyogva is de el tudjak az álattal indúlni valamerre. Reménykedtem abban, hogy a férfi nem gyönge származása ellenére elvégre ha a La Valette házhoz tartozik jó erőben kell lennie. Abból a családból rengeteg sikeres lovag került ki a nagyvilág számára. Talán azért menekül mert kitagadták valamiért? Nem elég erős az életben maradéshoz? Rengeteg egyenlőre megváloszalatlan kérdés merűlt fel bennem amikre talán sose kapok ép eszü választ. |
Cider megérezve, hogy az ő viselkedéséről esik szó kissé kelletlenül prüszkölt, majd orrával tovább böködte a hátamat, hogy ideje betartanom a szavam és lecsutakolni sáros szőrét. Nyugtatólag emeltem nyakára a kezemet ahogy felé fordultam majd ujjaimmal beletúrva a sörényébe, felvéve a mélyre gyökerező szemkontaktust olvastam hűséges társam gondolataiban. Megértettem aggodalmát a vadásszal kapcsolatban és azt is, hogy legszívesebben szépen tovább állna velem az oldalán, anélkül, hogy még több szót váltanák a különös férfival. Nem is értem miért, de annyira idegenül hangzott még így gondolataim sűrűjében is kiejteni belső hangommal, hogy férfi...valahogy a vöröshajú vadász kisugárzása és egész megjelenése, minden ellenérv ellenére is más irányba mutatott, bár ennek nem adtam túl nagy feneket és sokáig nem is kötött le. Az én arcomra a fáradtságon kívül nem ült ki más érzelem, sikerült a nyugtalanság legkisebb rezdülését is fokoznom azzal, hogy egy mélyen tüdőzött levegőt fújtam ki résnyire nyílt ajkaimon és orromon.
- Én nem ezzel a szóval illentném, hanem a kíváncsival. Cider hűséges és jó barát, a bajban pedig mindig mellettem áll és nem egyszer mentett ki szorult helyzetekből. - javítottam ki bágyadt mosollyal egy röpke pillanatra fellesve a vadászra, ahogy továbbra is a ló nyakát paskolgattam. A fehér mén hálásan bújt fejével karjaimba, végül pajkosan elugrott előlem és lassú ügetésbe fogva kezdett üldözni egy pillangót.
Kérdésem feltéve, most már csak a vadász válaszát vártam egyre inkább szorongatva a köpenyem szélét kezemben, elvégre biztonságosabb volna, ha nem egyedül kellene továbbra is átszelnünk az erdőségeket és hegyormokat. Nem szívesen tévednék el újra és újra és veszteném szem elől a céljaimat...mellesleg ott voltak azok is, akik már hetek óta a nyomunkba szegődve üldöztek. Emellett a gondolat mellett vészesen hirtelen haraptam az ajkamba, amiből ennek éreztére apró vércsepp serkent és folyt végig államon. Magamhoz térve rántottam el gyorsan fejemet, mintha azt nézném Cider épp mivel üti el idejét...csak, hogy az idegen ne láthassa idegességem legfőbb jelét. Már így is bővelkedhet gyanakvásban, ha jó megfigyelő és megerőltetés nélkül tud olvasni az arc mimikáiból és a test gesztusaiból. Messze nem hiányzott, hogy nekem szegezzen néhány kellemetlen kérdést. Megjelenésem, a nemesi öltözet is már önmagában hivalkodó, bár csak előbb kaptam volna a józan eszemhez és vettem volna fel a köpenyem - aminek viszont a csatja hasonlóképp vonzza a vizslató tekinteteket.
Kézfejemmel letörölve a kibuggyanó vért lestem vissza meglepetten a vadászra, aki úgy festett minden kisebbfajta előkérdés nélkül fogadta el segítőkezemet. Néhány másodperc volt, amíg elkerekedett szemeime újra visszaszűkültek álmosságomban és halovány csillanás tükröződött bennük.
- Rendben... - susogtam kissé erőtlenül aztán megragadtam Cider kantárját, hogy magam után vonva közelebb vonszoljam a lelőtt állattetemekhez és a férfihoz. Kimutatni nem mutattam ki, de belül elöntött a heves boldogság, hogy nem kell tovább kóborolnom és eljuthatok valami faluba, ahol kicsit feltölthetem fogyóban levő készleteim. Most, hogy lépteim lefékeztem és jóval közelebb álltam az idegenhez rögtön megakadt a szeme a csaton levő címeren és nem is tudott nem hangot adni meglepettségének. Rosszallóan tapasztottam tenyeremet a köpenyem azon részére, ahol a kis színes jelecske volt, de szólni nem szóltam semmit. Közöm nincs ahhoz a családhoz, bár tény, ami tény, hogy én magam is nemesi származású vagyok...sőt talán sokkal magasabb rangon, mint amilyenre bárki is számítana. Most már bánom, hogy ilyen feltűnő darabot kellett "kölcsön" vennem és nem vettem inkább valami szakadt fajtát a piacon.
- Az tökéletesen megfelel...csak a faluig tartanánk magával. - böktem oda hebegve majd újra az elejtett állatok felé böktem, hogy akkor most miként is intézzük a szállítást. Sokat nem váratott, ujjait szájába helyezve éleset füttyentett, s ettől mintha az egész erdő megrezzent majd halkan sóhajtott volna. A paták dobogását immáron közelebbről közvetítette a föld és alig telt bele néhány elszálló perc, amikor egy gyönyörű kanca, szinte szárnyalt ki a fák takarásából. Mondanom sem kell, hogy Cider számára nem kellett több érv, hogy felhagyjon minden ellenállásával és megadva magát robogjon mellém majdhogynem a nyálát csorgatva a vállamra.
Szemeimet forgatva egy széles mosollyal fogadtam rekcióját, végül pedig a vadász kérdésére először elgondolkodva döntöttem félre fejemet.
- Szerintem most már bármit eltűrne. - ferde szemmel lestem oldalra a lóra végül vissza az idegenre. Idegesen kezdtem dobolni a lábammal a talajon ezzel jelezve, hogy jobb szeretnék minél előbb útra kelni és odaérni a faluba.
- Akkor...? - és már léptem is a tetemekhez szolgálatkészen, hogy felrakhassuk őket a lovakra, mert gondolom nem pehelysúlyú egyik sem. |
Ahogy ott áltt azonnal fura érzésem támadt. Persze féltem attól, hogy esetleg olyan dolog történik aminek nem lennék feltétlen tapasztalója. Mint példáúl tolvaj, esetleg észreveszi, hogy nő vagyok valójában. Egyikhez sem füllöt volna a fogam. Rá szorítottam a kezemben lévő íjra amitől megfeszült rajta a bőr és öklömön bütykeim kiemelkedtek. Zavartan pillantottam oldalra, majd vissza rá de tökéletesen figyeltem.
- Tehát Cider... meglehetősen szófogadatlan jószág ha így kereket old gazdája elől. - mondtam neki, majd figyeltem ahogy ellöki magát a fakéregnek tapasztott koszos kezeivel. Csupa retek volt ami azt merte bennem feltételezni, hogy valami menekült féle lehet akinek nincs túl jó napja így minnél hamarabb el akar valamit intézni. Talán eltünni mások szeme elől vagy talán tolvaj volt aki épp, hogy engem akart elintézni. Ideje volt azonban gyanakvásaimat félre téve erőt verni magamba, hogy határozott férfinak látszódjak. Megemeltem kicsit államat, majd az általam elejtett két állatra feküdtem. Úgy feküdtek az avarba mintha csak pihenni kívántak volna egy fáraddalmas nap után. Azonban kétség kívűl egymás melett érte utol a vég őket. A vadat a vadász, a vadászt pedig én ejtettem el. Hangját hallva azonnal vissza pillantottam rá és szemein túl ezúttal az ajai mozgását vettem figyelembe. Az arc mimika sok minden elárúl ahogy azt is, hogy épp milyen kedve van az illetőnek. Neki épp nem volt túl jó azonban igyekezett előadni, hogy semmi sem büdös a háza tájékán.
- Öhm...- kezdtem bele hangomat megköszörűlve, majd az általam elejtett vadállatokra tekintettem. Nos igen. Sikerült elejtenem mindkettőt ami szép pénzt hozna számomra. Azonban haza cipeni már néhány fokkal nehezebb feladatnak bizonyúlt. Lábamat erébb mozdítottam egy kicsit emitől rögtön bele susogott az avar és fájdalmasan nyögött fel, hogy ismét letőrtem egy földön futó növény szárát. - Értékelném ha a segítségemre volna. - biccentettem rá, majd a férfira tekintettem aki máris táskájába kotorászott. Össze szükült szemekkel figyeltem, hogy mit húz ki abból. Szemem előt lejátszódott, hogy esetleg valami kést vagy olyan eszközt amivel kis ideig ártalmatlanná tehet. Addig minden értékemmel tovább áll és én meg itt ülök, majd és nézek ki a fejemből. Megkönyebülésemre csak egy ruhadarab volt amit magára aggatott. Szembetűnő volt a nemesi ház címere amelyel már korábban volt dolgom. Egyértelműnek véltem, hogy ez a nemesi címer azért van rajta mert esetleg oda is tartozik. De nem értettem mi dolga van egy ilyen nemes férfinak az erdő közepén egy mocskos lóval. - La Valette? - vontam össze szemöldökömet és össze szűkült szemekkel méregettem a címert miközben az általam felismert nemesi címerét láttam a férfi ruhájának dízse ként. Hogy valóban az-e volt ebben nem voltam biztos. Midnen bizonyal az emlékezetem csalt. Mindenesetre nem tettem szóvá neki.
Újra szavak szóltak hozzám habár a ló égtelen nyugtalanságát nem fedeztem fel. Hiszen nem a lovat figyeltem. Mint aki mély álomból kelt volna föl kaptam fel fejemet és pislogtam kettőt.
- Az Ard Carraigh-t meletti faluba megyek... Eladnám a mai nap hozományát a piacon. - mondtam neki kissé meglepetten. Hírtelen mintha oylan sietős volna neki, hogy minden további nélkül rám is akaszkodna és követne. Ám de én nem bánom. Amíg nincs veszélyben a kilétem addig nem lehet gond. Oldalra vezettem tekintetemet elgondolkodva. Doel nem fogja egyedül bírni két vadállat és az ény súlyomat. Mindenképpen segítségre lesz szükségem. - Mondja csak...- kezdtem bele elgondolkodva a talajt kémlelve - A lova, hogy tűrne meg egy pumát a hátán? - kérdeztem tőle öszeszűkült tekintetemet rá vezetve. Miután válaszolt biccentettem rá és miszerint szólt, én aszerint mondtam neki, hogy Puma vagy Suta. Ezután vettem egy mély sóhajt és két ujjamat számba téve füttyentettem el magamat amitől hamarosan paták dobogása viszhagnzott a fák között. Doel már úton volt. A barna alapon fehér foltos kecses nőstény. Már mesziről lehetett látni ahogy a dák között lavírozva lobog a fák sűrüje között átszűrődő szőke hossza sörénye. Hátán barna nyerek. Oldalán táska amelyben ételt és italt tároltam. Többek között gyümölcsöt Doel számára. |
A vadász pillantása végigsiklott rajtam, szinte hallottam a fejemben, ahogy magában elemezgetni kezdi az öltözetem és felveti a kérdéseket, hogy egy magamfajta kis nemes úrfi avagy ficsúrka - embere válogatja -, mit téblábol az erdő közepén - elvégre a köpenyemet, ami takarhatta volna ruházatom, most a csomagomba volt gyűrve a takaró és az ételek mellé. Csalódottan fújtattam halkan, zavart és kellően álmos hunyorgások közepette próbáltam megtartani az illendő szemkontaktust, de a fák lombjain át beszűrődő reggeli napfény keservesen égette íriszeim. Első ízben szerettem volna Cidert magam mellett tudni, így halk hívószavamat hallattam, s ő engedelmesen sétált mellém, megrázva a rászáradt sártól szürkés sörényét. Szemeimet forgatva tudatosítottam magamban, hogy most bezzeg elég volt egyetlen intő szó, s itt terem, míg néhány másodpercnyi villanással ezelőtt a tüdőmet is kiköphettem volna, akkor sem ügetett volna hozzám. Ennek ellenére egy barátságos veregetésben lehetett része és ezt boldogan fogadva pajkosan felnyihogott, majd szépen a hátam mögé ballagott s onnan kilesve figyelte bizonytalanságom, majd szerencsétlen mozdulataimat, mely a fáradtság velejárójaként tűnt fel. Botorkálva lépkedtem a legközelebbi fához, majd nekivetődtem az oldalammal nehogy a végén talajt fogjak. Kezeimet megemelve dörzsöltem a karjaimat, elvégre bármennyire is hatott a nap fénye forrongónak, az erdőben suhogó szellő tett róla, hogy hamarosan megérezzem a reggelek harmatos levegőjét.
Most, hogy biztos támaszt nyertem a természettől, volt elég erőm és koncentrációm ahhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a velem szemben álló alakot. A benyomásom róla nem volt vaskos alapokra építve amellett, hogy kialakult bennem egyfajta különös és ösztönös megérzés, mintha a külső csak a látszat volna, egy megtévesztés és valahol a kemény és vad felszín alatt, több is rejlene.
- Nos, igen...ő itt Cider, a barátom. - fejemet elfordítva lestem a kezemet a fejével böködő, sáros szőrű lóra és rögtön elfogott a szégyen, hogy a hűséges társam, aki nélkül már nem élnék, most koszos és ápolatlan.
- Sajnálom pajtás, ahogy hallom van a közelben egy patak...vagy folyó, majd ott rendbe raklak. - mormogtam a pacinak kedvesen belekócolva az előre lógó sörényébe - azt nem akartam hozzátenni, hogy a lovak szőrének lecsutakolásában nem vagyok járatos, de nem lehet nagy ördöngősség. Cider hálásan bólogatott, majd ellépve a simogató kezemtől nézett valami ehető után, így négyszemközt maradtam a különös férfival, aki mögött a két elejtett állat élettelen teste elnyúlva feküdt az avarban. Felmerült bennem egy igen logikus kérdés, de nem tudtam, hogy mennyire volna illendő rákérdezni, holott ő szakmabeli a dologban és nyilván már jártas is. Gyorsan körbeloptam tekintetemmel a környéket, ám semmiféle segítőtársra nem leltem a rengetegben, legalábbis ameddig a sűrű engedte, hogy fürkésszem. Szerintem méltán tehetem fel kérdésem, hogy miként akarja a két vadat elcipelni, a vadász nem tűnt annyira izmosnak és szélesnek.
Régóta kerültem az embereket, s most csak tétlenül ácsorogtam két kezemet egymásbakulcsolva, az álmosságtól bódultan és vártam az ihletet.
- Nem kell...segítség...vagy...valami? - szemöldököm felvonva böktem az állattetemek felé, na nem mintha én túl nagy támogatás lennék...de Cider bizonyára befogható egy kis munkára. Összeszedve lelkesedésem apró darabjait illesztettem össze belőlük némi erőt, majd ellökve magamat tenyeremmel - a kérges törzsre tapasztva azt - dobtam le a csomagomat a földre és kotortam ki belőle a köpenyem melynek alja sáros és rojtos volt. Felcsatoltam a dísztűvel, melybe egy ősi nemesi család címere volt vésve; ezt még az utam során szereztem be...jobban mondva kölcsönöztem örökre egy nyálgép alaktól.
Cider hirtelen horkantott fel, nyugtalanul ügetett mellém és bökött fejével háton, hogy megossza velem megfigyelését. Néhány értetlen fejcsóválás és pislogás után kezdtek az érzékeim reagálni; szemeim elkerekedtek és alsó ajkamba harapva vettem egy mély levegőt.
- Hová tart? Nem lenne gond, ha csatlakoznék...ha elfogadja a segítségem, ha nem...Nem fogom zavarni és tudom tartani a szám. - félve lestem a vadászra és szívem mélyén reménykedtem benne, hogy belemegy a dologba. Idegesen toporogtam, mint akinek az a bizonyos sürgős elintéznivalója akadt, bár erről szó sincs valójában.
- Nem igazán ismerem még a környéket és nem szeretnék eltévedni. - dobtam hozzá még ezt az egy mondatot, s ekkor a távolból feltört a paták dobogása, mely mintha a Föld szívverésének halk ritmusa lenne. Messze voltak innen és az sem bizonyos, hogy azok, akik tegnap üldöztek, ám ha mégis nem szívesen néznék velük újra szembe, ahogy Cider sem a reakcióját figyelve. |
Lépteim hosszasnak és elnyúlónak tűntek ahogy az avart szeltem lábfejemmel. Hosszasak voltak de mégis egyre közeledtek áldozataim. A puma még mocorogtt, a hálál rángatódzott benne ahogy kűzdött az állat lelkével. A puma élni akart de nyíl ami a nyakába állt nagyban megakadályozta ezt. Az őzre tekintettem amelyben már az életben maradás legkisebb szikrályát sem láttam. Szemei kiüresedve meredtek maga elé dús szempillái alatt miközben nyaka vérben úszott. Szőre feldúlt volt és kesze kuszán állt bőréhez tapadva. Hatalmas lyukak tátongtak a nyakán amit a halál fogai téptek föl. Elnyitottam számat és összeráncolt szemöldökkel súhajtottam egy szomorú arckifejezéssel. Magamra emlékeztetett, míg a puma egész Vizimára. Talán egy égi jel lehetett, hogy ideje volna nagyobb falat húznom magam elé vagy megkeserülöm és én is így végzem.
Mikor az állati tetemet elé értem zajra lettem figyelmes. És ez nem a természet zaja volt amit már úgy megszoktam. Valaki bele pofátlankodott a csöndbe elnyúló patás dobogással. Azonnal oda kaptam fejemet és felém tartott egy fehéres ám de hihetetlenűl koszos hátas. Megfordúltam és felé kezdtem el indúlni. Nyilvánvalóan valakié volt hiszen fel volt nyergelve. Íjamat megszorítottam, majd elé sasszéztam az avarban széttárt karokkal, hogy összezavarjam a lovat. - Hoho...Álj picinyem..- szólaltam fel a torzítatlan nőies hangom amit határozottan a sajátomnak mondhattam. A ló megtántorodva rázta a fejét és nem tudtam merre tovább. Tolatott néhány lépést, majd épp ágaskodni próbált amikor elkaptam kantárját és lehúzva tettem orrára kezemet és simogattam meg. - Hé...nyugi. - mosolyodtam rá és mondtam lágy hangon, hogy az állat is érezze: Nem vagyok ellenség számára. Homlokomat homlokának érintettem és fél kézzel simítottam oldalt. - Elvesztél? - mondtam neki rá mosolyodva, majd elemelve fejemet simogattam a lovat.
Ekkor figyeltem meg ismét az avart törő léptek zajára. Kitekintettem a ló mögül, majd észrevettem a fekete hajú férfit. Hófehér bőr, előkelő öltözet. Nemesi családból származhatott. Ez már így lerítt róla. Azonnal zabartan köszörültem meg torkomat és szólaltam meg eltorzítva hangomat. - A magáé a ló? - szóltam kilépve a ló orra elől és néztem rá várva a választ. Nagyon reméltem, hogy nem halotta ahogy beszéltem a lóhoz. Nem akarom megölni...
A tülönk pár lépéssel távolabb lévő tetemekre tekintettem egy pillanatra, majd vissza a férfira. Nehét lesz vissza cibálnom két állatot a lovamhoz és remélem Doelre nem fogja rá hozni a frászt mikor meglátja a pumát. Mindígis félt a pumáktól. Be kell borítanom sárral és le kell takarnom a képét, hiszen felismeri. |
A szél lágyan lengette a köpenyemet, mely sötét kísértetként lebegett hátam mögött, akár egy ómen, előre jelezvén a balsors jöttét; azt sejtem, hogy régóta üldöz a nevelőim átka, a szívemben éreztem megvetésüket, magam előtt láttam a szikráktól pattogó, éjsötét szemeket amikben nyoma sem volt a szeretetnek soha. De miért is lett volna hely a számomra a boldogságukban, mikor az oly kevés van a Földön? Nehéz megosztani azokat a parányi örömöket, amik adódnak csekélyke kis életünkben, s hamar elillannak szemünk elől, mintha sosem léteztek volna. Egy délibáb, egy tünemény, mely játékra, táncra hív bennünket, mi pedig hajlamoskat vagyunk egyetlen körért mindent eladni, hogy aztán felébredve, szemünket kinyitva szembesüljünk a valóság rideg ölelésével. Biztonságot nyújtó racionálisnak lenni, ragaszkodni a földön, emberi koponyákban született elvekhez, mert azokról legalább tudjuk, hogy hozzánk hasonlóak elméjében csírázott ki és képesek vagyunk felfogni, mert tényekhez ragaszkodnak. Nincs is szomorúbb látvány annál, mintha valaki boldog és napjának minden percében mosolyog, mert mikor majd elveszít mindent felkészületlenül áll a szenvedés előtt - soha sem tapasztalta az igazi keserűséget és veszteséget és a többiek, akik igen, csak szánni tudják az ellen-sorstársaikat.
Kezemmel szorosan markoltam a fejével bólogató és fel-felprüszkölő, patájával feszülten a földet kaszáló, hófehér szőrű lovam kantárját. Megérezhette nyugtalanságom, s míg én jól lepleztem, addig ő tükörként vetítette a bennem dúló, harcoló érzéseket. Régóta magam mögött tudhattam Kovir és Poviss földjeit, ám semmi sem változott. Mintha a sorsom erős karmaival a húsomba vájna és nem engedné, hogy megszabaduljak a borongós gondolatokkal fedett világomból. Az eső cseppjei mintha lelassultak volna és mindegyikük ezüstös testében önmagam arcát vélném felfedezni, ahogy csalódott pillantásokat vetnek rám és elfordulnak. Jobb kezemmel eleresztve a kantárt nyúltam a csuklyámért, amit a homlokomba húztam, majd rálapultam a ló nyakára és lehunytam szemeimet. A fehér sörény szálai az orromból kitörő meleg pára hatására lágyan lengedeztek és hallani véltem, ahogy Cider szívének heves dobbanásai egyre lassulnak, amint kezemmel végigsimítottam a nyakán. Különös látványt nyújthatott kettőnk párosa, de itt az erdő fái között nincs ki megnézzen magának. A természet zenéje óvatosan suhogott át és árasztott el igéjével minden zegzugot, majd lopózott a hallójáratomba is.
- Csendben kell maradnunk Cider...vagy megtalálnak és végünk. - suttogtam erőtlenül a ló fülébe és halkan szuszogott egyet, de úgy tűnt megértette szándékomat. Fejét nem szegte magasra, hanem éberen figyelt akár egy testőr, aki elszánta magát a legvégsőkre. A baj közeledett, a lovak patáinak dobbanása a talajon megtörte az iménti harmóniát és feldúlva azt szeszélyes idegenségével, semminek nem kegyelmezve minden eltapostak, ami útjukba került. Nehézkes sóhaj szakadt fel tüdömből, amit eddig visszafojtottam, végül pilláim megrebbentek, ahogy résnyire nyitottam szemeimet és az esőfüggönyön át, valahol a fák sűrűjében kerestem a mozgó alakokat. Nyeltem egyet, torkom kiszáradt és nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, fogaim összecsikordultak.
- Készülj...mert most a szélnél is sebesebbnek kell lenned barátom... - még mindig rálapultam és érintésemmel próbáltam nyugtatni az egyre inkább az izgalom szakadékának szélére tántorodott Cidert. Ujjaim vissza, ráfonódtak a kantár bőrfelületére és görcsösen megszorították, keresve maguknak valami kapaszkodót, ami elvonja belőlük az örökör vész hozta nyugtalanságot. A kiáltások egyre közelebbről hallatszódtak és szinte már fojtogattak, egész testemen végigfutott egy gyors rázkódás. Még néhány lépés...hirtelen bukkantak elő, alakjuk élesen rajzolódott ki az eddig homályos légkörből, szinte taszították az esőt, oly sebesen vágtáztak. Kihasználtam, hogy szemük megcsalta őket és a fehér szőrét sárral fedett hátas csak az utosó pillanatban fedte fel magát előttük. Tekintetemben elszántság villant és erőteljes nógatással sarkalltam Cidert futásra. Patáit előbb felkapva felágaskodott, s a levegőt szelte, majd elszánt nyerítést követően vágtába kezdett. Az idő megfagyott és egyetlen összesűrűsödött perccé változott, melyben minden lehetségessé fajult. A mellettünk elillanó fák, sötétbarna maszlaggá folytak, a szitáló eső pedig apró tűszúrásokként verődtek testemhez. Cider erőteljesen fújtatott alattam és alakja megnyúlt minden egyes elrugaszkodásánál a sáros talajtól. Akár a villám az égbolton úgy cikáztunk az erdő fái között, nem törődve semmivel, sem akadállyal, sem lehetőséggel...ha az élet a tét, a hajlam a feledékenységre rögtön megnövekszik. Az örökkévalóságnak ható vágta, végül a szerencse egy kínyúló segítjobbjával ért véget, amikor is elénk tárt egy indákkal és futónövényekkel fedett barlangbejáratot. Leugorva lovamról, megragadva a kötőfékénél fogva, vontam magam után és olvadtunk bele a hideg sötétségbe. Az üldözők rohama egy aprócska villanás volt, nem több. Hangjuk még a foszladozó percek múltán is sokáig hallatszott.
- Itt most tábort verünk estére, nem lenne biztonságos újra kilépnünk, egy ideig még a környéken fognak portyázni...reménykedjünk, hogy nem találnak ide. - susmorogtam Cidernek mialatt fejemet az ő fejének döntöttem és a fekete kesztyűvel fedett kezemmel végigsimítottam a pofáján. A tűzrakás lehetősége egyenesen elszállt mellette, elvégre abban az esetben biztosan megtalálnának, s minket sütnének meg rajta elevenen. Levettem lovam hátáról a minden össz-vissz vagyonomat tartalmazó batyumat és kivéve belőle a takarót magamra terítettem majd összekuporodva leültem a földre és előrehajolva a felhúzott térdeimre döntöttem homlokomat. Sokáig csak én voltam, Cider halk neszezése és az eső ütemes záporozása a köveken és a magasodó fűszálakon.
- Kár volt... - motyogtam az orrom alatt, ám mielőtt még befejezhettem volna az álom rámborította szárnyait és elrepített az ábrándjaim birodalmába. Másnap kora reggel verőfényes napsütés köszöntött és az indák között át beszűrődő sugarak lágyan melengették meggémberedett tagjaimat. Egy hatalmas ásítást követően hátradőltem a hideg kövezetre és nyújtózkodtam, míg ajkaimon néhány halk nyöszörgés préselődött ki. Nem volt túl kellemes egész éjszaka összegubózva szunyálni, de más lehetőség nem igen kínálkozott. Fáradtan hunyorogva kecmeregtem talpra, hogy felnyergeljem Cidert, de útitársamnak csak a hűlt helyét találtam. Mindig is bohókás jószág volt, de azt nem gondolnám, hogy magától elillan...ha bár vele kapcsolatban már sokmindennel tévedtem.
- Cider! - kiáltottam bele a reggeli álmosan susmorgó némaságba. A fejemet kidugva a barlang bejáratát örző indákon keresztül, homlokom ráncolva kutattam, fürkésztem tekintetemmel a tájat. Este minden sokkal lényegtelenebbnek és szürkébbnek tűnt, ám most feltárult előttem az erdő igazi arca. Fejemet rosszallóan csóválva lestem a földre és meg is találtam, amit oly nagyon kerestem. Patanyomok vezettek el, be a sűrűbe én pedig összeszedve minden felszerelésemet, kényszeredetten a saját hátamra akasztottam. Úgy egy jó tíz perces sétát követően akadt meg tekintetem a még mindig sáros szőrű lovon, amint nyugodtan legelészik, holott nem messze tőle, egy drámai jelenet zajlott le éppen. Az áldozat és a vadász kegyetlen csatája pergett le néhány másodpercben szemeim előtt, aminek végül két nyílvessző vetett véget örökre.
- Cider...azonnal gyere ide! - pusmogtam neki tölcsért képezve kezeimből a szám elé. Nem akartam, hogy az a valaki, aki ilyen pontosan és halálosan lőtt, minket is leszedjen. A ló értetlenül emelte fel fejét, végül nagy nehezen rávette magát a mozgásra, azonban nem felém, hanem afelé a bizonyos vadász felé, aki megölte az őzgidát fojtogató pumát. Homlokomra csapva szisszentem fel és táplálva a reményt, hogy nem mi leszünk a következők törtem ki a sűrűből, felfedve ezzel |
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
