|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.16. 00:43 - |
Robb Stark & Scythia Gulet
Angren-ben |
[9-1]
 Az ismeretlen vaják nem szólt egy szót sem, csak némán odament a tetemhez, amit én találtam, majd ott kezdett el valamit ügyködni. Nem igazán avatkoztam bele abba, amit tett, csak hagytam, hadd cselekedjen úgy, ahogy gondolja, elvégre ötletem se volt, hogy mit tervez, és nem akartam keresztbe tenni neki. Na meg, egyébként sem a segítőkészségemről voltam híres, még akkor se volt biztos, hogy bárkinek is hajlandó vagyok segíteni, ha szépen megkérnek. Persze ha megbizatásról volt szó, akkor egyből elfogadtam, vagy ha szörnyeket kell legyilkolni, de más esetben vissza szoktam utasítani. Persze, ez nem jelenti azt, hogy haszonleső lennék, mert az nem voltam, egyszerűen tudtam, hogy mennyire idegesítő tud lenni, ha valaki beleavatkozik az én dolgomba, és valahogy mindig irritáltak engem az olyanok kissé, akik mindenáron segíteni akartak nekem, holott semmit nem tudtak az égvilágon. Még szerencse, hogy én nem ilyen voltam, különben már rég belefojtottam volna magam az első pocsolyába, amit találok. Vagy talán szebb halál lenne, ha felkötném magam? Mondjuk, az kicsit macerásabb, mert ahhoz kötél is kell, tehát akkor talán mégis csak jobb a vízbefojtás. Habár, a vízi hullák különösen ocsmányak a többihez képest..
Gyorsan elhessegettem a fejemből a hülye gondolataimat, mielőtt túlságosan elszaladt volna a fantáziám, és helyette inkább azt figyeltem, ahogy a férfi kettévágja a tetemet, az egyiket elássa, a másikra pedig köt egy kötelet. A további ügyködéseit nem figyeltem, mert ennyi elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mit tervez, ezért kerestem egy viszonylag messzinek mondható menedéket, ami mögé leguggolva vártam arra, hogy a férfi is megjelenjen. Tudtam, hogy ez a szekér normál fényviszonyokban nem lenne túl jó menedék, de mivel most éjszaka volt, és mivel a vízbefúltakat valószínűleg sokkal jobban fogja érdekelni a bűzlő hulla, mint mi, ezért nem kerestem mást, hanem ez a járműmaradvány mögött maradtam. Percekkel később megjelent a férfi is, kezében a kötél végét szorongatva, majd mellém leguggolva vártunk arra, hogy megjelenjenek a kis dögök. Erre pedig nem is kellett sokat várni, minden egyes elmúlt perc, valamint másodperccel egyre több és több szörny jelent meg, de mielőtt ráharaphattak volna a finom husira, a férfi rántott egyet a kötélen, ezáltal közelebb húzva hozzánk a hulla darabot, és a vízbefúltakat közelebb csalogatva hozzánk.
Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy ilyen sok szörny él itt, úgyhogy jó döntésnek tartottam azt, hogy eljöttem ide tisztogatni. Persze, nem becsültem én alá a férfi képességeit, de amennyien voltak, eléggé meggyűlt volna velük a baja, főleg ha még másik szörny is megjelenik - én még ezt sem tartottam lehetetlennek. Mindenesetre mivel elsősorban a férfi feladata volt az, hogy legyilkolja ezeket a dögöket, én nem léptem semmit még akkor sem, amikor már olyan közel voltak hozzánk, hogy ha egyedül lettem volna, már rég támadtam volna. Most viszont csak a férfi vaják jelzésére vártam, miközben megszorítottam a pengéim markolatát, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban kiránthassam őket a hüvelyükből, és belekezdhessek a vízbefúltak mészárlásába. |
 A lány nem volt túl beszédes habár ez részben nem is jelentett gondot. A csönd még inkább megérintett minden egyes neszével ami azt megtőrte. Így leglább éberebb maradhattam és nem volt fölösleges locsogás. A kezemben mérgezett kardommal lépkedtem és arra vártam, hogy végre találjak valami olyan élőlényt amit levadászhatok vagy egy hulla is megtette volna. A lány hamarabb lelte meg amit én akartam. Rá pillantottam kiváncsian, majd a tőlünk 10 méterre lévő holtestől. Nem emberi volt, csak egy lebetegedett és megdöglött szarvas volt. Mindössze hényány harapás volt a testén amit kisebb vadállat, esetleg róka ejthetett rajta. Szótlanúl lépkedtem oda, majd hajoltam le hozzá. Megvizsgáltam egy kicsit, hogy megfelel-e és pont tökéletes volt. Nem volt nehéz de ígyis félbe fogom vágni. Vettem egy mély sóhajt, majd eltettem a kardomat ami kezemben volt, majd az arcél kardommal kezdtem el az oldalát szelni nagy csapásokkal. Két csapás elég volt neki, hogy ketté tőrjem a gerincét és a húsát. Arra a részre ami nekem kelett rá erősítettem egy kötelet, majd a másikat befedtem homokkal, hogy ne áradjon annyira a szag. Felegyenesedtem, majd a félbevágott testet közelebb csempésztem a falu bejáratához. A vámpírféléktől nem tartottam. Azok erre magasról tesznek hisz élőből szoppantják ki a vért. Azonban a szag máris csábította a célpontjaimat. A lány egy 15 méterrel arébb lévő roncs szekér mögött várt és én is oda siettem mellé a kötelet egyengetve. Oda gugolva mellé arra vártam, hogy minnél többen kigyűljenek. Amikor elkezdték volna enni máris húztam egyet rajta. |
Csak megforgattam ismét a szemeimet arra, amit a férfi mondott. Első pillantásra nem tűnt ilyen nehézfelfogásúnak, mint most az kiderült róla, de már inkább nem fűztem hozzá semmit. Nem akartam pont most és pont itt elkezdeni vele veszekedni azt illetően, hogy egy vaják mikor mehet szörnyet gyilkolni, és mikor nem. Természetesen én is a megbizatásokból szereztem a megélhetésemet, de ennek miért kellett volna megakadályoznia abban, hogy megbizatáson kívül is szörnyeket kergessek? Elvégre, ha vaják vagy, akkor szinte mindentől meg vagy fosztva, amit egy átlagos ember el tudna képzelni. Család? Szerelem? Barátok? Ugyan már, ne vicceljünk! Ezek olyan dolgok, amikről egy vaják soha nem álmodhat, legalábbis én mindig ez az elv alapján éltem, főleg azután, ami Keallel történt. Az nyitotta fel úgy igazán a szememet, és segített megérteni, hogy ez az életforma mit is von maga után, azóta pedig nem estem újra ugyanabba a hibába.
A férfi következő kérdésére se válaszoltam semmit, csak csendben, nesztelen léptekkel kezdtem követni őt. Szemeimmel a környéket pásztáztam, hátha megpillantok valami nem kívánatos lényt, de egyelőre erről szó se volt. De mivel úgy döntöttem, hogy segítek a férfinak, ha már úgyis ugyanaz volt a célunk, ezért hagytam, hadd járjon el a saját módszerei szerint. Látszólag amúgyis jobban tudta, hogy milyen szörnyek garázdálkodnak errefelé, én pedig csak annyit hallottam, hogy valahol itt van egy pár belőlük, amik rettegésben tartják a környező települések embereit.
Habár a férfi háta mögött haladtam, azért tisztán láttam feje mozgásán, hogy a földet figyeli szemeivel. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy vajon mit is kereshetett, bár ahogy végig gondoltam, esetleg milyen szörnyek fordulhatnak elő itt, támadt egy olyan megérzésem, hogy valami hullát, vagy hasonlót keres olyan nagy hévvel. Én meg már amúgyis azzal voltam elfoglalva, hogy egy esetleges szörnyfelbukkanést észrevegyek, így igazán nem esett nehezemre még arra is ügyelni, ha egy bűzlő, vagy kevésbé szagos tetem hever valahol az úton. A keresés pedig nem is tartott sokáig, mint ahogy azt egy ilyen helytől vártam is, bár igaz, hogy balra egy jó tíz méterre volt tőlunk a hulla, amit megpillantottam, de legalább nem kellett még több időt erre pazarolni.
- Hé! - szólítottam meg ismét nem épp a legbarátságosabb hangnemben, ezáltal megzavarva abban, amit épp csinált, de engem ez a legkevésbé se érdekelt. - Tőlünk jobbra - feleltem meg se említve azt, hogy mire utalok. - Olyat kerestél, nemde? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, amit nagy valószínűséggel nem látott, elvégre én a háta mögött álltam, hacsak hátra nem fordult, ezt én mindenesetre nem tudhattam, mert szemeimet le sem vettem a megpillantott tetemről, úgy beszéltem a férfihez. |
 Ha nem megbizatásból jött hát akkor mi másért? Elvégre vajákként ebből éltünk meg. Mi értelme lett volna csak ballagni tájról tájra ha közben éhenhalsz de a lények vérét ontod. Ki fizeti meg a fáradalmasságot amit azért teszel, hogy ne tapadjon több emberi vér a földhöz azon felül amit saját magunk ontunk ki. Bár lehetett volna még filozófálni arról, hogy az emberi vérhez több vér tapad mint bármely szörnyéhez. de most nem ez volt a megfelelő alkalom erre. - Nem bízták meg? - vontam fel szemöldökömet úgy mintha csak annyit mondott volna, hogy házas fe férje az nincs. - Nem hal éhen? - vontam fel szemöldökömet arra célozva hogy az anyagiakat nem fedezi néhány szörny megölése ha nincs megbízó. Persze ha megfelelő anyagi háttérrel rendelkezik az ember még ezt is ki lehet köszöbölni valamilyen módon. - Ezt értsem úgy, hogy segít...? - kiváncsian néztem rá, majd elmosolyodtam és elindúltam. Ha követett a romok felé akkor hát követett ha mégsem akkor egyedül kelett megküzdenem a gondokkal. De mint modntam... először a kisebb problémát kelett legyürnöm amiből esetleg nagyobb is lehet mint az eredeti nagy probléma, tehát a vámpírféléknél is nagyobb. Találnom kellet egy vadat de a lovamat nem szándékoztam megöletni aki az eloltott tűz vékony füstnyúlványai melett állt. Nem féltettem elvégre folyton visszatér és ha mégis rá támadnak akkor szerzek másik lovat. De ha egy mód van rá nem akartam őt használni csaliként. Egy Vaják lovának nem volt könnyü lenni... Kegyetlennek meg nem nevezném magamat csak szörnyel szemben. Egyre előre haladva a földet figyeltem friss nyomok után kutatva amelyek apró pirosas fénnyel izzottak. A hő lenyomatot kerestem amelyet egy vad hagyott maga után. Az se volt probléma ha hetek óta bűzlő tetemet találok. Minnél szagosabb annál hatékonyabban vonza magához a lényeket. A puszta tűztől ezek rettegtek elvégre mocsári lényeg és mint tudjuk... nem kedvelik a meleget. Részben ezért éjszakai lények. Továbbá a fényt se bírják ami sokmindenre magyarázatot tud adni. |
Eleinte teljesen meg voltam győződve arról, hogy egy emberrel van dolgom, ám ahogy felém fordult hirtelen érintésem hatására, tekintetem egyből az arcára vándorolt. Hiába ittam meg a bájitalt, aminek köszönhetően sokkal jobban láttam a sötétben, még így is szükségem volt pár pillanatra, hogy rájöjjek, mi olyan furcsa a férfi kisugárzásában. De ahogy észrevettem macskaszerű szemeit, amik tökéletes mása volt az enyémeknek, rögtön rájöttem, egy vajákkal van dolgom. Így persze már elég sok dolog világossá vált számomra, például, hogy miért volt itt, de ettől függetlenül én még mnidig meggondolatlan lépésnek tartottam a tűzgyujtást - de hát, ki voltam én, hogy megmondjam egy vadidegennek, mit tegyen? Ha ő úgy gondolta, hogy kicsit felmelegszik a lángoknál, akkor tegyen úgy. Csak a saját sírját tudja megásni eme tettével, nekem ártani nem tud vele.
A férfi magázásra csak megforgattam a szemeimet. Nem igazán szerettem, ha úgy beszélnek velem, mintha már egy öregasszony lennék, holott erről szó se volt, ugyanakkor nem is voltam hozzá szokva, elvégre a vajákokat mindenki lenézi, akkor miért adnának nekik némi tiszteletet? Hiába védjük mi azoknak a becses kis életüket, amikor még egy köszönömöt is csak ritkán lehet hallani őket. De persze, az ne is legyen vaják, aki erre nincs felkészülve, mert annak semmi keresnivalója közöttünk.
A magázódásra mindenesetre nem feleltem semmit, csak hagytam, hadd beszéljen úgy a férfi, ahogy akar. Az viszont már sokkal jobban szemet szúrt, amit mondott első megszólalásával. "Jobban örülnék, ha elmehetnék" - mondotta, de vajon mennyire gondolta komolyan? Nem igazán szoktam vajákokkal találkozni, ezért mindig is úgy tudtam elképzelni, mindenki hozzám hasonlóan "szeret" szörnyeket gyilkolászni, ám ez ennél a férfinál nem így volt, ez pedig meglepett. Ennek mindenesetre semmi nyoma nem volt arcomon, továbbra is rezzenéstelen tekintettel meredtem rá.
- Önszántamból jöttem, nem megbizatásból - feleltem abban reménykedve, hogy abbahagyja végre a férfi a kérdezősködést, és megyünk a dolgunkra, mert ha túl sokáig vesztegelünk egy helyben, netalán még egy szörny is ránk bukkan, abból pedig köszönöm, nem kérek.
- De ne aggódj, nem fogom ellopni a pénzedet - tettem még hozzá, mert szinte biztos voltam abban, hogy a férfit ez foglalkoztatta a legjobban, ezért is kérdezgette annyira, megbizatásból jöttem-e ide, vagy sem. |
Lépteim egyenesen előre vezettek a romokban heverő város felé. Már innen látni lehetett, hogy a házak egy része alapzatig le volt égve és ami ledőlt azt pedig benőtték a növények. nnen bár ezt ben láthattam de el tudtam képzelni az ott uralkodó körülményeket. Ahogy egyre közeledtem a távolban észre vettem egy sötét görnyedt, nyeszlett lényt ahogy elmászik a házak között. Összeszorítottam öklömet és szemöldökömet egymáshoz ráncolva hunyorítottam hátha látok többet is. Bár kétség kívűl egy vízbefúlt volt az hiszen a terület részben elmocsarasodhatott. Azonban ahogy vízbefúlt úgy lehetett akár folytólidérc is. Egyis sem kedvezett hiszen csoportosan támadnak így gondot okozhattak ha vámpírféléket kell a földre terítenem. Ahhoz, hogy ne okozzanak annyi gondot el kellet őket valahogy csalnom és mi sem volna jobb csali egy leőlt vadnál amit elfalatozgathatnak. Már csak áldozatot kellet találnom...
Míg gondolataim a szörnyen jártak egyre inkább halottam ahogy hátam mögűl közelít meg valami, majd kezét vállamra téve riaszt fel gondolatimból. Elsősorban egy szörnyre számítottam azonban ha az volna nem a vállamat fogná meg, hogy rá figyeljek hanem egyből neme esne. De az éjszaka közepén mégis mit keresne itt egy ember. Rögtön hátra kaptam vállam felett fejmet és hátra pillantva egy sötét öltözetű nő állt mögöttem halkan suttogva szavait. Csöppet megriadtam de nem támadtam rá, csak féloldalasan felé fordúltam és fusztrált pillantásokat vetettem rá kezdetben. Egyre lazúlt tekintetem miközben kardomat tartottam magam melett. Összezavart hiszen ő utasított ovatosságra és távozásra hiszen... Ekkor néztem bele szemeibe amelyet macska szerűen néztek vissza rám. Ő is vaják volt akárcsak én. Manapság pedig ritkán lehet találkozni Vajákokkal. A Kaer Morheni merénylet nem tett jót a fajtánknak. Szapaordni ugye nem tudunk így csak a mesterséges gyarapításra tudunk hagyatkozni. - Jobban örülnék ha elmehetnék... - válaszoltam neki összeráncolt szemöldökkel az arcába nézve. Nem akartam itt lenni de munka volt ami egy vajákra várt. Nem mondhattam nemet elvégre ez a dolgom. Levadászni a szörnyet elfogadni a pénzt és tovább állni. - Az a feladatom, hogy végezzek ezekkel. - fejeztem be ennyivel, majd a lányra kérdeztem. Nem tudtam elhinni, hogy női vajákkal találkozok hiszen... még sosem láttam egyet sem és senki sem beszélt róluk. Hihetetlen volt de csodálatomnak nem attam hangot így csak kérdésekkel bombáztam meg az ellenkező nemü testvért. - Azonban fontosabb, hogy maga mit keres itt? - vontam fel szemöldökömet hiszen ezt a munkát nekem ajánlották meg és történetesen nem kedvelt a konkurenciát. A pénzt nekem is kellet az elmúlt napok nincstelensége után. - Megbízta valaki? - folyamatosan tartottam a távolságot vele szemben és a szavaim is ezt sugározták. Nem volt nekem senkim így a közvetlenség a részéről igen meglepett. |
A vadon elhagyatott városait minden épeszű ember elkerüli, mert tudják, hogy mik rejtőzködnek itt, és azok, akik képtelenek önmagukat megvédeni, bizony könnyen az itt tanyázó szörnyek áldozataivá válhatnak. Elég egy figyelmetlen lépés, egy óvatlan mozdulat, egy kicsit is hangosabb beszéd, és már véged is van, mégcsak észre se vetted, hogy mi történt, hogy mi ugrott rád hátulról, hogy mi ragadta meg a lábadat, hogy mi mélyesztette bele fogait a nyakadba, és mi kezdte el kiszívni az éltető nedvet a testedből, aminek következtében egészen addig a pillanatig éltél. Majd miután az utolsó cseppig kiitták a testedből a véredet, eldobnak, hadd legyen a husod madarak, varjak, esetleg más állatok eledele. Nekik ugyanis a többi már nem számít, csak az, hogy mérhetetlen szomjúságukat, avagy éhségüket csillapítani tudják egy kicsit. Ez alól pedig szinte egyik szörny se volt kivétel, mindegyiknek ez volt az egyedüli mozgatórugója. De ha ez így van, akkor én most mit is keresek itt? - merülhet fel sokakban a kérdés. A válasz pedig igen egyszerű. Az én feladatom, hogy ezeket a szörnyeket megöljem, ha kell megbizatásra, ha kell, anélkül. Nem igazán számított, hogy kapok-e érte valamit, vagy sem. Vaják voltam, az én lételemem az, hogy ezeket a lényeket kiírtsam a Föld színéről. Ez persze korántsem olyan egyszerű, mert sok esetben meg is kell keresni őket, de ez már más kérdés. A lényeg az volt, hogy most hallottam egy-pár alpról, amik ebben az elhagyatott városban ólálkodtak, majd mivel nem volt más küldetésem, egyből idejöttem, hogy megöljem azokat, ezáltal megvédve a közeli települések békéjét. Tüzet viszont a hideg ellenére se gyújtottam, mert tudtam, hogy azzal csak magamhoz vonzanám azokat a lényeket, és ezt idő előtt nem akartam. Sokkal jobban szerettem én lenni a vadász, és nem a levadászott. Ha kell, még bújocskát is szívesen játszok velük, mert a győztes ígyis-úgyis én szoktam lenni. De hogy megkönnyítsem a saját dolgomat, megittam egy bájitalt, aminek segítségével jól láttam a sötétben, így még csak fényre se volt szükségem a tájékozódáshoz.
Így jártam a kihalt város utcáit, amikor hirtelen a távolban tűznek a fényét pillantottam meg, valamint a füst szaga is hamar elérte az orromat. Átkozódtam magamban egy sort, amiért egy ember ilyen meggondolatlan volt, elvégre ezzel csak felhívja magára a figyelmet a szörnyeknek, és gyorsan a vacsorájukká válik. Nem szívleltem különösebben az embereket - pont, ahogy ők se az én fajtámat -, ennek ellenére az én feladatom volt az ő megvédésük. Ezért is vettem az irányt rögtön az az illető felé, aki tüzet gyujtott itt.
Nesztelen léptekkel haladtam, de mivel elég messze volt még, márcsak akkorra értem oda, ahol a tűz állt nemrégiben, mikorra már elfojtották azt. Annak a tulajdonosa viszont még nem volt messze, és látszólag nem tudott jelenlétemről. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy miképp is jelenjek meg előtte - félemlítsem meg azzal, hogy egy kardot fogok a torkának, vagy esetleg csak egyszerűen szólítsam meg, és szavakkal próbáljak meg hatni rá? Sokkal jobban passzolt volna hozzám, ha az előbbit választom, mégis úgy döntöttem, most az egyszer rendes leszek.
- Hé! - szólítottam meg halkan a férfit, miközben megragadva a vállát megállásra ösztönöztem őt. - Veszélyes egy embernek ilyenkor errefelé ólálkodnia - kezdtem bele nyugodt hangon, de továbbra se volt suttogásnál több, mert nem akartam még jobban felhívni a figyelmet a férfira. - Jobban tennéd, ha elmennél - ajánlottam neki abban reménykedve, hogy érteni fog a szép szóból, de ha nem, arra is készen álltam, hogy leüssöm őt, és úgy rángassam el innét, vagy hogy a fegyveremmel fenyítsem meg őt. |
 Pusztán egy egyszerű megbízás volt egy Vaják számára miután annyi katona táplálta ezen föld eltébojodott Vámpírféléjeinek gyomrát. Egy öreg mészáros bízott meg a feladattal hiszen a fia is az áldozatok között volt. Bosszúra éhezve dadogta ki ajkai közűl azokal a szavakat amelyekkel meggyőzött afelől, hogy ölnöm kell. Olyan volt akár egy gazda amely engedelmes kutyáját utasította ölére egyetlen parancs szóval: Gyilkolj! A gazda most a megbízó volt míg a kutya a vaják, az az én.
Bőrpáncélzat feszült testemen az egyre lebukó nap elhagyott melegében amely miatt most kezdtem fázni. Tűzet gyújta ülltem egy bőrdarabon miközben a lángok fénye az arcomba csapódott és sárgásan világította meg a naplementében. Kezemben a Ezüst kardomat tartottam amelyet köszörű kővel élesítettem meg és magam mellé készítve a méregfőzeteimet készítettem elő a gyilkoláshoz. Habár egy szörny leölését akigha nevezhetném gyilkosának elvégre ezek nem éreznek csak éhséget. Mérhetetlen étvágyat amelyet csak a hús és a vér csillapíthat.
Minden egyes végihúzással - amit a köszörűkővel tettem a kardon - felszisszent a fémes hangja az ezüst darabnak. Szörnyeket csak ezüstkardal lehetett kivégezni hatékony és gyorsan. Az acélkard az emeberé, míg az ezüst a szörnyeké. Ez volt az első szabály amit megtanítottak Kaer Morhenben. Néha még mindíg keserű szájízzel gondolok vissza azokra a pillanatokra ahogy szépen lassan hagyták el a gyermekek testeit a lelkük. A gondolat, hogy akár az én is lehettem volna... megtanított valamire. Azokhoz akik ott voltak nem kerültem közelebb csak miután a főzetek már nem árthattak annyira nekünk. Mikor már nem marták szét a nyelőcsöveinket. Mior már nem szartunk véreset és a gyomrunk nem állt darabokban. Megbotránkoztató élmények voltak számomra taláj azért használok ilyen szavakat ezeknek kifejezésére. Még mindíg ezerszer nézném végig egy ártatlan halálát mint azt mikor 15 fiúnak kell megásnod a sírját. Azoknak a fiúknak akikkel korábban együtt aludtál, együtt keltél... és mind ezt azért, hogy megerősödj. Persze ez kiképző függő. Az én kiképzőm egy vasmarkú alak volt mogorva képpel és a legkevesebb jóindulattal amivel az ember még nem halhat meg.
Vettem egy mély sóhajt, majd a köszörűkövemet magam mellé tettem és végig folyattam pengémen a mérget amit nem is olyan régen készítettem el. Nem szeretem főzeteket készíteni de ezt vajákként rajtam kívűl csak egy gyógyfüves vagy egy alkimista tudja megtenni. Annyi pénzem meg nincs, hogy készen vásároljam meg a macska italt és a fecskét. Márpedig ez a kettő számomra igen kelendő szokott lenni. Gyakran sebesülök meg és ugye este hiába van eleve macska szerü szemem ha nem látok vele többet mint anélkül.
Dolgomat végezve felálltam a bőrdarabról, majd kardomat magam melett tartva szúrtam bele a talajba. Végül pedig, hogy a tűzet megszöntessem elkezdtem rágudalni a nedves homokot. Hamarosan már csak a gyöngye füstje szivárgott ki a szemcsék között. Mellkasomon keresztül húzódó üvegcsetartó üvemből kicsusztattam egy főzetet, amelynek tetejéből eltávolította a dugót, majd ajkaimoz tapasztva legrítottam a kesernyés maró folyadékot a torkomon. Ennek hatására az izmaim összerándúltak és idegeim lüktetni kezdtem néhány pillanatra. Arcomon érhálózatok emelkedtek ki, majd hamar kisimúltak és szememmel egyre világosabban kezdtem látni. A melegvérő élőlényeket kövöröses aurával láttam míg a hidegvérűeknek csak egy világoskékes perem volt a testük körűl.
Lassú léptekkel indúltam meg a tőlem 20 méterre levő leégett kisebb falutól. |
Robb Stark & Scythia Gulet
Angren-ben |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
