|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.30. 18:33 - |
 Ritkán voltam hálás azért, ha hosszabb utat kellett megtennem, viszont ez most kivételesen nem így volt. Hálás voltam a császárnak, hogy végre magához hívatott elrángatva abból a porfészekből amit az északiak palotának mernek nevezni. Valószínűleg nem most lesz az ideje annak, hogy én Meve királynő vagy akármelyik nemes vagy akár egyszer északi polgár gondolkodásmódját megértsem... Mert igaz, hogy Nilfgaard sem a szívem csücske - sőt egy kis részem vissza vágyik északra, ahol csak a királynő tanácsadója vagy -, de még mindig inkább választom az Aranyvárost, mint Ríviát. Személyes vélemény, semmi több... csak ne lenne olyan messze a két város egymástól.
Persze bárki feltehette volna a kérdést, hogy ha már varázsló vagyok miért is nem teleportálok. Ezt a kérdést én is feltettem magamnak, nem is egyszer ahogy lóháton zötykölődve napokig ugyanazt a sivár hegységet láttam először csak a horizonton, majd már a vállam felett... és jó magam sem találtam rá választ. Meve udvarában mire annyit mondhattam volna, hogy "köszönöm, nem." már elém vezettek egy gyönyörű fríz kancát én pedig nem mondhattam nemet. És úgy gondoltam megismerem szép világunk... életem legrosszabb döntésének mutatkozott, mert nem ültem én annyit lóháton életembe, hogy el tudjam viselni azt a nyomasztó érzést amit a seggemmel művel a nyereg.
Még rágondolni se akartam, de szerencsére két heti céltalannak tűnő zötykölődés után már láttam magam előtt magasodni Nilfgaard falait és tornyait, amik szinte az eget súrolták. És megnyugodtam, mert tudtam, hogy még néhány óra és elbúcsúzhatok hűséges lovamtól, akit - mivel a nevét elfelejtettem megkérdezni - Callusnak neveztem el.
A fekete kanca lassan, de meglehetősen színpadiasan vonult át a faluk egyikén ami az ember útját állta, ha be akart jutni az Északi kapun a városba. Szótlanul ültem a nyeregben és mint legtöbbször most sem tettem mást, csak a kíséretem beszélgetését hallgattam. Két hét alatt megtudtam mindent a családjaikról, az evési szokásaikról és még azt is tudtam hogy szokták csinálni a feleségükkel... ami információ egyáltalán nem hiányzott az életemből. A mai nap sem volt semmiben sem különb a többiről, csak a beszélgetés témája csapott át a császárra. Öröm volt hallgatni, ahogy az egyik rossz megjegyzést tesz rá, a másik pedig "halkan" rászól, hogy én ismerem a császárt és még a végén kivégeztetem őket vele. Ebből is látszott, hogy mennyire tudatlan barmokkal voltam körbevéve... még nekem is volt jobb dolgom, mint hogy velük foglalkozzak és a jobb dolgom annyiből állt, hogy a lovam szárát fogtam és a házak tetejét figyeltem. De mentségükre szóljon, jót mulattam rajtuk. |
[16-1]
 Teljesen felkészültem arra, hogy Hanwr esetlegesen mit kérhet: pénz, még több birtok, magasabb rang, bármi, amire ilyenkor általában az emberek vágynak. Nem tudtam, hogy ő pontosan milyen körökben is mozog, hogy mennyire tölt be fontos pozíciót, édesapám még soha nem mutatott be neki, ebből pedig arra következtettem, hogy akkor valószínűleg nem is lehet olyan fontos személyiség - ugyanis, mondhatni az összes magas rangú nemest ismertem, ha nem is emlékeztem már mindnek a nevére. Mindenesetre teljesen felkészültem arra, hogy valami hatalmas mennyiségű pénzt fog kérni cserébe, esetleg főnemesi rangot, még több birtokot, amikor azonban ezen szavak egyike se hagyta el a száját, hanem teljesen más, egy kicsit azért megdöbbentem. Csak egy fürdő és borotválkozás lenne? - töprengtem magamban, és valahogy nekem ez nagyon sántított egy kicsit. Túl... egyszerűnek tűnt, hogy csak ezen "alantas" - úgymond - dolgok cserébe nem fog beköpni az apámnál... Mikor azt mondta, hogy évek óta nem folyik már bele az apám magányügyeibe, egy picit azért megnyugodott a lelkem, és habár kissé nehezemre esett, de megpróbáltam megbízni benne - mást úgyse tehettem.
- Ha csupán ez mind lenne az, amit óhajt, akkor várjon itt, és mindjárt elintézem Önnek a meleg fürdőt - biccentettem egy aprót fejemmel, majd meg sem várva a reakcióját hátat fordítottam neki, és visszaindultam a trónteremhez, ahol a küldönc már türelmetlenül várt. Amikor meglátott, értetlenül összevonta a szemöldökét, elvégre Hanwr nélkül érkeztem vissza, de nem törődtem ezzel a tekintetével, csak rezzenéstelen arccal odaléptem hozzá, és közöltem vele óhajomat, ami megegyezett Hanwr óhajával is. A küldönc vonakodott beleegyezni, véleménye szerint előbb mégis csak a királlyal kellett volna beszélnie, de azért nem mert túl sokat ellenkezni velem.
Mikor tehát sikerült meggyőznöm arról, hogy egy órát csúsztassuk ezt a kihallgatást, ő bement az apámhoz, hogy közölje ezt vele, én pedig elkaptam egy cselédet, és megparancsoltam neki, hogy készítsen elő egy meleg fürdőt Hanwr számára, valamint egy tükröt és pengét is, amivel megborotválkozhat majd. A cseléd csak bólintott egy aprót, én pedig elégedetten indultam vissza Hanwrhoz, hogy közöljem vele a jó híreket. Szerencsére a férfi még mindig ott állt, ahol hagytam, úgyhogy egy halvány mosollyal az ajkaimon léptem oda hozzá.
- A fürdőt már készítik is, uram - feleltem neki. - Remélem, akkor Ön is tartani fogja a szavát - szólaltam meg halkan, mielőtt a cseléd ideért volna, nehogy az ezt véletlenül is meghallja, mert nem akartam, hogy felesleges pletykák keringjenek rólam. - Ő pedig elkíséri majd Önt oda - tettem ki oldalra a kezem, hogy ezzel rámutathassak a cselédlányra, aki idők közben ideért hozzánk. |
 Nem kerülte el a figyelmem az arcán átfutó hála és az sem, hogy az eddig magabiztosnak is mondható kisugrázása is eltűnt egy pillanat alatt, ahogy belevágtam a téma közepébe. Valószínűleg nem sokáig tudta volna tartani az álcát előttem, amire semmi oka nem volt... Persze én sem vettem észre mindent, de előbb-utóbb feltűnt volna a kényelmetlen helyzet amibe került. Még én is nehezen játszottam meg olyan szerepet, ami távol állt a személyiségemtől... valószínűleg eléggé nevetséges helyzetek jöttek ki volna abból, ha a sármos, nőbővülő szépfiút kellett volna megjátszanom valaki előtt. Elég hamar lebuktam volna.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy mit is kérjek a hallgatásért cserébe. Mármint, mindenem meg volt azok közül amiket ilyen helyzetekben lehetett volna kérni... pénz, rang, birtok és a szokásos nemesi dolgok amire mindenki vágyik akinek nincs. Én magam nagyon ritkán éltem a rangommal, ahhoz képest, hogy milyen körökben mozogtam. Sőt a mai napig úgy gondolom, hogy a császár azt gondolja, hogy távoli rokonságban állunk, mert már akkor a palotában szolgáltam, mikor ő még csak kisgyerek volt. Abban sem voltam biztos, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy varázsló vagyok... valahogy a mágia mostanában hátraszorult az életemben és elég jó ok kell ahhoz, hogy én mágiát használjak nyilvánosan.
Nem tudtam mit kéne kérnem, így csak felhúztam a vállaim. - Egy jó borotvát és fürdőt még azelőtt, hogy bekéne mennem a császárhoz. - néztem rá szokásos, komoly tekintetemmel, hogy lássa nem viccelek... mert nem vágytam jelenleg ennél többre. Nem szerettem a szakállat, itthon nem is nagyon díjazták, viszont azok az északiak valami durcsa erőt társítottak hozzá. Ereje az volt, tíz évet rádobott a megjelenésemre. Ami egyébként nem is jött rosszul, tekintve, hogy mostanra már egy kicsit jóval idősebbnek kéne kinéznem. - Ne aggódjon, semmi hasznom nem lenne abból, ha elmondanám akárkinek is. Már évtizedek óta nem folyok bele őfelsége magánügyeibe és nem most szeretnék erre sortkeríteni. |
Hálás voltam azért a férfinak, amiért úgy döntött, csak belevág az egész közepébe, és nem köntörfalazunk. Így valóban sokkal könnyebb, és én se szerettem volna túl sokáig feltartani, elvégre mégis édesapámhoz tartott kihallgatás ügyben.
Mikor tehát a férfi, Hanwr pontosan kitalálta a szándékomat - amit egyébként nem lehetett nehéz -, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel torkomból, és hálás mosollyal pillantottam rá. Az eddig oly kitartóan őrzött rezzenéstelen, semmitmondó arckifejezésem rögtön barátságosabbá vált, elvégre már semmi okom nem volt arra, hogy így viselkedjek vele. Amúgy se voltam olyan személy, aki bárkit is hidegen tudna kezelni, legyen szó akár csupán egy szolgáról, akár egy koldus kisgyerekről, vagy akár egy főnemesről. Persze, nem bíztam meg bennük rögtön, legfőképp az utóbbiakban nem, de képtelen voltam egy olyan személy képét mutatni, ami nem én voltam. Ez a hűvös, távolságtartó, mégis felsőbbrendű álca nagyon nem illett hozzám, és bizony távol is állt tőlem.
- Így igaz - sóhajtottam fel. Persze, nem volt semmi okom ezt eltitkolni édesapám elől, elvégre ezzel semmi rosszat nem tettem, csak kicsit segítettem a rászorulókon, és jobban megismertem, milyen körülmények között élnek a leendő alattvalóim. Mindezt azért tettem, hogy ha majd én ülök a trónon, akkor javíthassak a helyzetükön. Édesapám azonban mindig is túlságosan féltett, emiatt nem szerette, ha a palota falain kívül tartózkodom. Ezt persze megtudtam érteni, elvégre mégis védtelen nő vagyok, de ez nem tudott abban megakadályozni, hogy mindig kiszökjek, és azt tegyem, amit jónak látok, amit helyesnek ítélek. Viszont azért tartottam titokban ezt előtte, mert tudtam, hogy úgyse engedné meg, hogy így cselekedjek, és ha kellene, csak bezárna a szobámba, és ki sem engedne. Azt pedig én nem bírnám ki.
- Mit kér a hallgatásáért cserébe? - kérdeztem tőle, elvégre végig azzal számoltam, hogy valamit adnom kell neki, amiért hajlandó megőrizni kicsiny titkomat: akkor is, ha igazából még ez sem adott elég garanciát arra, hogy tényleg betartja a szavát. Jelen esetben azonban nem tehettem mást, minthogy bízzak benne. |
Jól tudtam természetesen, hogy kivel állok szemben, viszont a bemutatkozás nem ártott meg. A császár örökösének nevét soha nem hallottam, nem volt olyan helyzet amihez említenie kellett volna a lányát. Ezt szerettem a császárban, szinte egyedül... nem keverte a kötelességet mással, mert kevés dolgot utáltam jobban annál, mint mikor valaki a családjáról, esetleg valami más személyes témáról kezd beszélni. Elvégre mit érdekel engem az, hogy ki kinek a fia-borja és hogy milyen kapcsolatuk van. Nem volt hozzá közöm és nem is akartam, hogy közöm legyen.
- Tökéletesen. - bólintottam válaszul, halvány mosoly kíséretében és feltekintettem a lányra. Érzékeltem, hogy azon gondolkozik mit is mondjon amit megértettem. Jól meg kellett válogatni a szavakat egy nemes - főleg egy hozzám hasonló - közelében, mert soha nem lehetett tudni mit is fog majd felhasználni ellened. Persze én nem terveztem semmi ilyet, míg okot nem kaptam rá. Szóval mégis csak figyelnie kellett magára... és a kényelmetlen csendet elkerülendő úgy döntöttem én kezdek beszélni.
- Gondolom nem szeretné, ha elmondanám őfelségének az utcán történteket? - vágtam egyből az egész közepébe, nem akartam köntörfalazni. Mindketten tudtuk mit akarunk és mindketten tudtuk mit tud a másik. Mi értelme lett volna kerülgetni a forró kását hiábavalóan? |
A férfi csendben követett engem, amit nem bántam egyetlen percig sem. Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataimat, és úgy alapjáraton a mondandómat. Hiába tudtam, hogy mit akarok, ha pontosan szavakba önteni képtelen voltam, ez a férfi előtt pedig nem szerettem volna leégni azzal, hogy össze-vissza beszélek. Természetesen ez így is-úgy is egy szégyen lett volna a trónörökösre nézve, tehát rám, jelenleg a probléma azonban ott kezdődött, hogy pontosan nem tudtam, mit is kellene mondanom neki. Most már, hogy ismét megmutatkoztam előtte, biztosan egyeztetett a nemrég látott lánnyal az utcán, úgyhogy most már muszáj lesz befejeznem azt, amibe belekezdtem. Különben apám biztosan megtudja majd a kicsiny titkomat, vagy ha nem, akkor ez a férfi fogja felhasználni a későbbiekben arra, hogy megzsaroljon vele - persze, ez nem azt jelentette, hogy rögtön ezt feltételeztem róla, vagy hogy ilyen személynek hittem volna, de egyszerűen soha nem lehet tudni. Az évek során már megtanultam, hogy a nemesekben, és apám tanácsadóiban nem szabad megbízni feltétel nélkül, különben hátba találnak szúrni egy számukra alkalmas pillanatban, hogy azáltal megkaparinthassák a koronát. Nem szeretnék édesapám gyengepontja lenni, úgyhogy mindent meg kell tennem most ez ügyben.
Mikor egy olyan helyre értünk, amit jónak véltem eme beszélgetés lefolytatását tekintve, meg is álltam, majd szembefordultam a férfival, és karba tett kezekkel pillantottam fel rá, miközben ő hátát a falnak vetette, és egyik szemöldökét felvonta. Zavart ez a tekintete, kissé fürkésző volt, holott teljesen biztosra vettem, hogy tökéletesen tudja, mit is szeretnék.
Nyeltem egyet, majd próbáltam megtartani arcom határozottságát, pedig valójában már rég zavartan lesütöttem volna a szemeimet, és inkább elmenekültem volna. Muszáj volt azonban összeszednem minden bátorságomat és akaratomat ahhoz, hogy rezzenéstelen tekintettel tudjam viszonozni az ő pillantását.
- Elena Yvaine Cerdic, habár gyanúm szerint, pontosan tudja, kivel is áll szemben, uram - viszonoztam bemutatkozását, majd inkább maradtam az uram megszólításnál. A férfinak ugyanis olyan hosszú neve volt, hogy megjegyezni se tudtam volna így első hallásra, habár ismerősen csengett. Biztos voltam abban, hogy valahol már hallottam, egyelőre azonban nem ugrott be, hogy honnét lehetett ilyen ismerős már maga a külseje is. Biztos a palotában láthattam már, de akkor valamilyen fontos pozíciót kell betölteni, ugyanis elég biztos léptekkel követte az előbb azt a küldönct, mintha pontosan tudná, merre kell mennie, mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy itt jár.
Ennek a gondolatmenetnek mindenesetre egyelőre nem szenteltem több figyelmet, mert a jelenlegi feladatomra kellett koncentrálnom. Reméltem, hogy nem látszik arcomon túlságosan a bizonytalanság, mert én mindent megtettem annak érdekében, hogy határozott, magabiztos és céltudatos maradjon kiállásom, ezzel együtt pedig arcvonásaim is - tehát hogy úgy nézzek ki, mint a tökéletes trónörökös, akinek nincs semmi rejtegetni- és félnivalója.
- Tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit akarok most Önnek mondani, igazam van? - kérdeztem tőle felvonva egyik szemöldökömet, még mindig azon agyalva, hogyan is adjam tudtára szándékomat. Nyíltan semmiképp nem akartam kimondani, burkot célzással szerettem volna, ahhoz egyelőre azonban nem volt semmi ötletem, úgyhogy maradt az időhúzás, mint az utolsó mentsváram addig, míg ki nem találok valamit. |
A szememet forgattam a küldönc beszédén hozzám, mert úgy kezelt, mintha életembe először járulnék a császár elé. Valószínűleg a szagomból hihette azt, hogy valami kisnemes lehetek akinek valami jelentéktelen problémája van a teheneivel amit meg kell vitatni őfelségével is... ami természetesen azt jelentette, hogy mindent el kellett magyarázni a tudatlan fejemnek.
Teljesen ledöbbentettem azzal, hogy egy hanyag "minek?"-kel válaszoltam arra, hogy a császár előtt meg kell hajolni. Teljes felháborodással és beleéléssel kezdte el magyarázni, hogy mégis milyen sértést követnék el azzal, hogyha ezt a nemes gesztust kihagynám. Ha tudta volna, hogy nem szoktam meghajolni hűn szeretett uralkodója előtt, lehet még a fejemet is vette volna. Persze, ha utána elmondtam volna neki, hogy akár az apja is lehetnék a császárnak és részben az én segítségemmel ül a trónon lehet meggondolná magát. Egy szóval elég komplikált viszonyom volt nekem Nilfgaard uralkodócsaládjával.
Már szinte megörültem annak, hogy egy ismerős hangot hallottam meg a hátam mögött, ahogy megállítja a küldöncöt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és fordítottam hátat a trónterem ajtajának, hogy a mögöttünk jövő szőke, fiatal lány felé forduljak. Majdnem nem ismertem fel, amit csak egy szemöldökrántással jegyeztem meg, de azért egy ruha váltáson és kis sminken kívül több kellett ahhoz, hogy az ember megcsalja az én szemem. A lány volt az utcáról, akit megmentettem kíséretem karvaly karmai közül és akiről mint kiderült tényleg a császár lánya. Magamban megint csak elkönyveltem magam egy jó kémnek, mint már életem folyamán oly sokszor.
- Hallotta a hölgyet. - néztem a küldöncre, aki akkor vonakodva ugyan, de teljesítette a lány szavát. Színpadiasan biccentettem a rangilag jóval felettem álló diatal felé és nagy lépésekben követni kezdtem. Hallgattam egy ideig, de csak azért, hogy azt higyje azon gondolkozom mit is mondjak vagy hogy ő mit akar nekem mondani. Pedig mindkettőt igen jól tudtam, főleg azt, hogy ő mit akar... természetesen a hallgatagságom a kint történtekről.
Ahogy egy olyan helyre értünk, ahol valószínűleg senki sem zavarhatott meg minket eme "fontos" beszélgetésben a hátamat a falnak vetettem és félig felvont szemöldökkel figyeltem egy darabig. - Azt hiszem mi nem lettünk egymásnak bemutatva. Hanwr Ingward Charchell aep Leswither, szolgálatára. - biccentettem a fejemmel ugyan csak színpadiasan. - Hallgatom a hölgy ajánlatát. - fontam össze magam előtt a karjaim, egyből belecsapva az egész közepébe. |
 A visszafelé vezető úton csak úgy suhantam, mint egy árny. Rohantam, hogy még időben visszaérkezzek, habár tudtam, hogy emiatt az arcom is ki fog pirosodni, valamint a hajan is kócos lesz, de úgy voltam vele, hogy ráérek ezzel később is foglalkozni. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy még a palotába tartó kíséret előtt beérjek, átöltözzek, és beszélhessek azzal a férfival.
Mielőtt elértem volna a palotába, lassítottam a lépteimen, és egy pillanatra meg is álltam, hogy lenyugtassam hevesen verő szívemet, és a lélegzetvételem is normális legyen. Nem szerettem volna ezzel lebuktatni magam. Pár perc elteltével, amikor úgy ítéltem, hogy rendben vagyok, tovább indultam. A titkos útvonalam alatt senkivel nem futottam össze, amiért hálát adtam az égnek. Már csak az hiányzott volna, hogy bárki is rajta kapjon, ahogy visszaosonok a palotába, és kérdőre vonjon, legrosszabb esetben pedig jelentse az apámnak.
Beérve a szobámba gyorsan lekaptam magamról a ruhát, visszatettem a rejtekhelyére, majd elkezdtem felhúzni a csinos ruhát, ami ki volt készítve az ágyamra. A probléma viszont ott kezdődött, hogy a fűzőt egyedül nem tudom magamra felhúzni... Nagyot sóhajtottam, majd azon kezdtem el törni a fejem, hogy mit mondjak a szolgálólányomnak, miért kell újra feladnia rám. Pont abban a pillanatban találtam ki, amikor belépett a szobámba, kezében egy tállal, amin étel volt. Kínos mosolyra húztam az ajkaim, ahogy megláttam a szolgálólány reakcióját, de végül nem szólt semmit, csak odajött hozzám, és segített rám adni a ruhámat. Miután ezzel megvoltam, leültetett egy székre, és megcsinálta a hajamat is, valamint a sminkemet is. Persze arra már nem lett volna semmi szükség, de inkább nem szóltam semmit. Az étel láttán azonban újra érezni kezdtem, hogy mennyire éhes vagyok már, azonban tudtam, most nem érek rá ezzel is foglalkozni: minél előbb el kell csípnem azt a férfit!
Miután készen voltam, gyorsan felpattantam és a trónterembe vezető folyosó felé vettem az irányt. Szerencsémre pont akkor értem oda, amikor a küldönc majdnem elérte az ajtót, hogy vezethesse a férfit.
- Várjon! - szólítottam meg a küldöncöt, majd odaérve a férfi mellé megálltam, és a szemem sarkából felsanítottam rá. - Beszédem van ezzel a férfival - biccentettem oldalra, ezáltal közölve a küldönccel, hogy kiről is van szó. - Ha megbocsát, mindössze pár percről van szó - tettem hozzá sietve, miután láttam, hogy a küldönc vonakodik engedelmeskedni nekem. Ezt hallva azonban bólintott egy aprót, én pedig felpillantottam a férfi arcára. - Jöjjön velem! - mondtam neki, majd hátat fordítva elindultam egy olyan helyet keresve, ahol nyugodtan, kettesben tudok vele beszélni. |
Mint ahogy azt gondoltam, a császári palota nem volt túl messze onnan ahol voltunk, de pont elég időm maradt gondolkoznom mindazon, hogy mit is mondok a császárnak. Azt már eldöntöttem, hogy a lányáról nem tájékoztatom, mert nem volt belőle nekem hasznom. Majd ha lesz talán elmondom... vagy hallgatok attól függ, hogy melyik jövedelmezőbb. Mert most csak egy vállbaveregetést kapnék, azzal meg sokra nem megyek. Ah, nehéz az élet...
Viszont azt, hogy mit mondjak a császárnak arról, ami miatt távol voltam drága szülővárosomtól, azt még meg kellett terveznem. Eszem ágában sem volt elmondani neki mindent Meve udvaráról és az Északi királyok terveiről, hiába várta ezt tőlem. Édes a bosszú, mondhatni. Mindezt azért kapja mert akaratom ellenére küldött egy olyan helyre ahova nem akartam menni... és rajtam kívül senki nem tudja mi történt ott, a császár pedig nem fogja felkeresni személyesen Mevét és megkérdezni tőle hogy tervez védekezni Nilfgaard ellen. Oh ugyan nem, ha olyan nagy császár, mint amilyennek mondják akkor nem fog nehezére esni az én segítségem nélkül meghódítani Északot - amire szerény véleményem szerint képtelen. Talán majd az egyik örököse az lesz... Viszont úgy, hogy a lánya lesz az örökös hát, nem is tudom. Nem sok reményt fűztem ehhez a terjeszkedéshez, tekintve, hogy az öreg császár nagyjából annyira ért a stratégiákhoz, mint én a főzéshez. Azt leszámítva, hogy míg nekem nincs erre a képességre szükségem, neki igenis van, mert nem fogok ott lenni minden egyes pillanatban. Van jobb dolgom is.
A palota ajtajánál elvezették Callust, mert a kapun belépve gyalogszerrel kellett áthaladnom az arany csarnokon, hogy személyes beszámolót tartsak a császárnak a rezidenciáján. A kíséretem el is tűnt, mert őket senki nem hívta a palotába... az ő dolguk csak az volt, hogy elkísérjenek az utamon és megvédjenek - nem mintha erre magamtól nem lettem volna képes. Így egy kis részem megkönnyebbült, mikor egyedül léphettem át a nehéz vasajtókon, amiket kinyitottak előttem.
Szerettem volna átöltözni, mert a szagomat már megkülönböztetni nem lehetett a lovainkétól, de szinte egyből hivattak és ahogy próbáltam volna hárítani szinte megfenyegetettek azzal, hogyha nem megyek annak én húzom a rövidebb végét.
Nagyot sóhajtottam és kelletlenül indultam el a küldönc után, aki ha jól emlékszem valamilyen bizalmasa volt a császárnak. Mertem volna én nyíltan ellenkezni előtte? |
 Amikor a férfi, aki látszólag a csapat vezére lehetett, visszafordult és rászólt arra az illetőre, aki mindenáron magával akart vinni, nagy kő esett le a szívemről, habár ezt igyekeztem arcomon nem kimutatni. Fejemet leszegtem, és egy pillaantra se tekintettem fel rájuk, nehogy bármilyen apró kis izommozgásom is lebuktathasson.
A mellettem álló férfi egy kelletlen sóhaj kíséretében, de elengedte a kezem, én pedig szinte rögtön arrébb is álltam, ezáltal szabad útjukra engedve őket. Szerettem volna, ha minél előbb eltávoznak a közelemből, hogy én is a saját utamra mehessek. Ugyanis szemet szúrt az, amit az előbb hallottam: a szerény kis csapat őfelsége, azaz az apám színe elé akar tárulni. Ez pedig nem jelentett mást, minthogy valószínűleg nem most lesz az első alkalom, hogy a palotába mennek, és hogy valószínűleg engem, mint a leendő trónörököst is többször láthattak már ott. Ez megmagyarázta például azt, hogy az a férfi miért volt olyan ismerős, ugyanakkor rémülettel is töltött el. Elvégre, ha nekem ő ismerős volt, akkor valószínűleg neki is ismerősek lehettek az én vonásaim, és ha a palotában ismét meglát, akkor lebuktam. Fenn állt még annak a lehetősége is, hogy mindezt elmondja édesapámnak is, és hiába nem hitt volna neki, ha én azt mondom, ez nem így van, akkor is bogarat ültetett volna a fülébe, és sokkal szigorúbban vigyáztak volna rám. Ezt pedig nem engedhettem meg. Muszáj lesz vele négyszemközt beszélnem vele a palotában, és kerül, amibe kerül, de hallgatásra kényszerítenem - határoztam el magamban.
Nem sokkal azután, hogy jó pár méterre elhaladt tőlem a kiscsapat, sietős léptekkel indultam meg én is a palotába - természetesen más útvonalon közelítettem azt meg, nehogy útközben összefussunk. Reméltem, hogy még időben, előttük fogok visszaérni. |
Egy-két dolog volt csupán amit utáltam magammal kapcsolatban, az egyik pedig a kevés közül a kíváncsiságom volt. Bár igaz, hogy a császár szolgálatában kémként ez nem egy olyan rossz dolog, de nem volt számomra könnyű valakit csak úgy magára hagyni anélkül, hogy megválaszolta volna minden kérdésem.
Így volt ez a lánnyal is, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy már láttam valahol - amiben biztos voltam, mert az arcmemóriám nem szokott megcsalni. A ruha zavarhatott össze, az a magára erőltetett paraszti ruha, ami nem attól volt szakadt, mert olyan sokat lett volna hordva... nem azt valaki cétudatosan szaggatta meg, a használtság látszatát keltve. Ezen a szálon indultam el, kikövetkezve megint csak, hogy aki ilyet tesz az valamit rejteget és ebből pedig hamar jött az, hogy aki parasztnak tetteti magát valószínűleg magasabb vagy jóval alacsonyabb pozíciót tölt be a társadalomban. És a lány túl jól neveltnek tűnt ahhoz, hogy alacsonyabb rangú legyen.
Tehát valószínűleg nemes volt, egy nemes akit a császárnál járva láthattam... viszont a császárnál lévő főurak nem viszik magukkal a lányaikat, így a császár családjához kellett tartoznia. És ekkor állt bennem össze a kép, legalább is az a fele, hogy ki volt a lány... ennyiből és ennyi idő alatt megfejteni nem tudtam volna, hogy mit csinál itt és így egy örökös, de ez már nem rám vonatkozott.
Úgy igazából magára is hagytam volna a szőke lányt, hacsak nem hallgatom végig a párbeszédet közte és a kíséretem egyik tagja között. Meg sem lepődtem, viszont azt csak nem hagyhattam, hogy a császár lánya egy ilyen félnótás barommal végezze.
Vettem egy mély levegőt és annak tudatában, hogy nem mutathatom ki hirtelen érdeklődésem feléje a hátam mögé sandítottam. - Süket vagy? - kérdeztem lassan felvonva az egyik szemöldököm. - Hagyd a lányt a dolgára. - tekintetem átsiklott a megnevezettre, de a szemem sarkából még láttam fintorogni a kíséretem. - És szedd össze magad, te sem szeretnéd megváratni őfelségét... és hidd el, nem tőle kell tartanod.
Valószínűleg a lány innentől kezdve sejthette, hogy nagy eséllyel találkozunk még és még az is megeshet, hogy eljárhat a szám az apjának, mert nem hiszem, hogy a császár tudna a lánya kis magánútjairól. Persze eszem ágában sem volt ilyen, de addig jó, míg ezt nem tudja. Valakik elég sokat képesek adni azért, hogy az ember hallgasson. |
Továbbra is lehajtott fejjel álltam, és igazból arra vártam, hogy továbbálljon a férfi és a kísérete. Persze mikor meghallottam a "Köszönömöt" bicentettem egy aprót fejemmel, ezzel jelezve a számára a válaszomat, feltekinteni azonban nem tekintettem fel. Tartottam ugyanis még mindig attól, hogy felismer a férfi, hogy rájön arra, valójában a hercegnő vagyok, ennek az országnak a trónörököse. A legrosszabb viszont az volt, hogy nekem is ismerősek voltak a vonásai, azonban nem tudtam volna megmondani, hol láttam már. Abban biztos voltam, hogy a palotán belül, de hogy milyen körülmények között és hol, arról ötletem se volt.
Félelmemet mutatta az is, hogy szívem sokkal hevesebben vert, mint általában szokott, így úgy éreztem, egy kő esik le róla, amikor további felesleges szóváltás nélkül megindult a férfi. Pár másodpercig még egy helyben álltam, lehajtott fejjel, arra várva, hogy elhaladjanak előttem, majd mikor úgy ítéltem, elég messze kerültek tőlem, felemeltem a fejem, és továbbindultam volna én is, ha nem ragadja meg valaki a karomat, és tart vissza. Kissé ijedten kaptam tekintetemet a férfi, aki még mindig a karomnál fogva tartott. Összevont szemöldökkel mértem végig gyorsan, és állapítottam meg, hogy az előző férfi kíséretébe tartozik. Ez pedig nem jelentett túl sok jót, de nem akartam lebuktatni magam, úgyhogy próbáltam egy egyszerű leányt előadni, akiben egy cseppnyi nemes vér sincs.
- Mondták már, hogy nagyon szép? - kérdezte halk, kacérkodó hangnemben, amit meghallva rögtön összeugrott kissé a gyomrom, és majdnem ráförmedtem, hogy mégis mit képzel, hogyan beszél velem, de szerencsére még időben sikerült megfékeznem a nyelvemet. Arcom azonban kissé enyhe pírt öltött - magam se tudom, pontosan mitől -, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Nem, uram - válaszoltam neki szerényen, abban reménykedve, hogy ezután mehetek is, látszólag viszont nagyon nem akart csak így elengedni a férfi. Még egy kicsit beszélt arról, milyen ritkaság akkora szépségbe belebotlani, mint amilyen én voltam, majd meg se kérdezve, hogy mit akarok, az eddig szorongattot karomnál fogva elkezdett maga után húzni.
- Tudja, épp a császári palota felé tartunk, de semmi baj nem lesz abból, ha út közben kicsit megállunk egy fogadóban, csupán pár órácskára - magyarázta, miközben lassú léptekkel, egyik kezével engem, másikkal a kantárt szorongatva, a többi társa után vette az irányt. Sejtettem, hogy mire megy ki a játék, és őszintén szólva, nagy bajban leszek, ha nem sikerül valahogy leráznom ezt a férfit.
- Uram, az elnézését kérem, de sürgős dolgom van, nem igazán érek rá most - kezdtem el szabadkozni, hátha megérti a férfi is, nem mehetek vele, a szorítása azonban nem gyengült, és ebből már rájöttem a válaszára is.
- Ne aggódjon, kellőképp ki fogom fizetni - vetett rám egy mindent tudó pillantást, amit hallva összeszorult a szívem kissé, és kezdtem igazán pánikba esni. Fejemet leszegtem, és az ajkaimat rágcsáltam, azon agyalva, mégis hogyan fogok ebből kikeveredni. |
Mit meg nem adtam volna azért, ha az ilyen kellemes kitérésektől búcsút vehetnék. Már nagyon nem vágytam tovább maradni lóháton, mert nem volt már olyan testrészem amit a nyereg ne tette volna tönkre és ráadásul Callus sem kedvezett nekem.
Minden erőmmel próbáltam rávenni arra, hogy ne rángassa a fejét és ne toporogjon, de ha az emberek nem szeretnek... akkor az állatok miért tennék? Ráadásul a szemem sarkából láttam a kíséretem nyugtalanságát, de rájuk csak egy sanda pillantást kellett vetnem és máris nem bánták azt, hogy várniuk kell.
A lányra pillantottam amikor az biccentett, amiben semmi szokatlan nem lett volna, ha a mozdulat ne lett volna formaias amilyet egy ember egy nála magasabb rangú előtt tesz. Felvontam az egyik szemöldököm és bólintottam egyet amikor közelebb lépegetett a fekete kancához és azt nyugtatni kezdte. Volt valami feletébb gyanús a fiatal lányban. A viselkedése nem illett be a parasztok közé, valaki más csak fülét-farkát behúzva ment volna minél messzebb tőlem attól félve, hogy valami adót vagy rosszabb esetben átkot mérek ki rá.
Ő neki viszont arcából ítélve ez meg sem fordult a fejében, mintha csak biztos lett volna abban, hogy nem árthatok neki. Nem tudtam rájönni, mit rejtegethet, de próbáltam. Azzal kezdtem, hogy próbáltam rájönni honnan ismerős az arca.
Ahogy Callus megnyugodott egy halvány, de elismerő pillantást vetettem a lány irányába, mert ha nem az volt akinek adta magát akkor meglepő volt, hogy egy nem paraszti lány ért az állatokhoz. Főleg a lovakhoz. Leugrottam a ló nyergéből, hogy egy halk "köszönöm" kíséretében a kancára pillantsak, majd a lányra.
Úgy őszintén szólva, hiába érdekelt az, hogy mi volt furcsa rajta... valószínűleg a legkevésbé sem az én ügyem volt és nem vágytam másra sem jobban, mint egy fürdőre, egy borotválkozásra és valami ételre amit nem a vadbarmok főznek. És mindez az utcán, egy fiatal, valamit igencsak rejtegető nőtől nem fogom megkapni.
Egy szót sem szóltam csak Callus szárát megragadva kikerültem a lányt és gyalodszerrel folytattam az utam tovább a császári palota irányába, miközben úgy ahogy megigazítottam fekete ruhadarabjaim és kellő képpen nem szenteltem figyelmet azokra az emberekre, akik a tündérkeresztanyát látták bennem. |
Kezemet a hasamra tettem, és így álltam teljesen tanácstalanul, gondolataimba merülve. Azokból azonban egy ló elég hangos prüszkölése rántott ki - ugyanis onnét jött pár lépésre tőlem. Kissé ijedten, már sokkal inkább meglepetten kaptam fel tekintetemet a fölém tornyosuló paripára és annak lovasára. A férfi vonásai ismerősnek tűnt, egy másodpercnél több időt azonban nem töltöttem azzal, hogy arcát vizsgáljam, féltem attól ugyanis, hogy esetleg felismer, ha már ő sem tűnt a számomra teljesen idegennek. Emiatt hát fejemet rögtön lehajtottam, tekintetemet a földre szegeztem, és úgy hallgattam, ahogy nem egy túl szép hangnemet megütve rám förmed. Persze, tudtam én is, hogy az én hibám volt, hogy én voltam rossz helyen, és kishíján legázolt, amiért nem figyeltem, de azért nem bírtam ki, hogy ne szórakozzak el a gondolattal, mi lenne ha tudná, ki is vagyok valójában. Akkor valószínűleg sokkal barátságosabb és illemtudóbb lenne, de egy parasztruhákba öltözött ifjú "hölgyről" ugyan ki tudta volna megmondani, hogy igazából ennek az országnak a trónörököse? Nos, nyilván akadt egy-két ilyen személy, de nem itt, a város ezen környékén. A látszatot azonban fenn kellett tartanom, nem szerettem volna lebukni pont ez előtt a férfi előtt.
- Az elnézését kérem, uram - hajoltam meg kissé, ezzel is kifejezve, mennyire őszinte a bocsánatkérésem. Aztán feltűnt a szemem sarkában, hogy a férfi lova még mindig nem nyugodott meg teljesen, és mivel értettem kissé hozzájuk - igen, ha apám vagy akár anyám erről tudomást szerzett volna, valószínűleg már rég kivégeztették volna az összes lovászfiút, amiért a hercegnőt egyáltalán az istállók közelébe engedték, nemhogy még azt megtanították neki, hogyan csutakoljon le egyet, hogyan nyergelje fel, és hogyan nyugtassa meg őket. Nem igazán voltam biztos abban, mennyire venné jónéven a férfi, ha egy vadidegen elkezd a lovával foglalkozni, de túl nagy bajom nem származhat abból, ha megpróbálom.Ű
- Ha megbocsát - biccentettem a fejemmel egy picit, talán túlságosan is úri hölgy módjára, bár ezen már késő volt rágódni, majd odaléptem a lova mellé, és óvatosan végigsimítottam a fején, miközben halk, nyugtató szavakat duruzsoltam a fülébe. Ezt többször megismételtem, egészen addig, amíg a ló teljesen meg nem nyugodott, majd még mindig leszegett fejjel arrébb álltam.
- Igazán szép lova van, uram - jegyeztem meg egy halvány mosollyal az arcomon, miközben egy pillanatra feltekintettem a férfira, de szinte rögtön ismét a földet kezdtem tanulmányozni. |
Teljesen elmerültem az egyik ház tetejének elemzésében, mert már abból meg lehetett mondani, hogy nem gazdagok laknak bent. A kopott és töredezett cserepeket bár vastagon benőtte a moha és mindenféle növényzet, a tető alatt pedig madarak fészkeltek. Ha többet láttam volna a házból talán meg is tudtam volna mondani a lakói mivel foglalkoznak, hisz ebből állt a munkám... az ördög a részletekben bújik meg.
De hiába, nem tudtam szokásomhoz híven elkalandozni a gondolataimba, mert arra lettem figyelmes, hogy intelligens társaságom valamiért a szokásosnál is nagyobb hangzavart kelt. Hátrasandítottam rájuk, de ők csak előre mutogattak... amiből csak arrakövetkeztettem, hogy valami van előttem.
És így is volt; alighogy előrefordultam egy csuklyás női alak állt előttem az utcán egyedül, de teljesen a lovam útjába. Elkáromkodtam magam és megrántottam Callus szárát, mert nem úgy tűnt, hogy a kancát nagyon zavarná a lány. Elvégre két lépés és már nincs is az útjában... Viszont én nem akartam egy fehérnéptől bocsánatot kérni azért, mert béna volt és a lovam elé vetette magát.
Alighogy megpróbáltam a lovat megállítani, az a hirtelen mozdulattól kisebb pánikrohamot kapott és elrántotta a fejét, néhány lépést oldalra táncolva, miközben prüszkölt.
- Nem hiszem el... - morogtam a ló nyakát paskolva, mivel egyáltalán nem értettem a lovakhoz így csak várni tudtam arra, hogy magától megnyugodjon. - Legközelebb talán használd a szemed arra, hogy nézz. - förmedtem rá a lányra akinek meglehetősen ismerős vonásai voltak és a ruházata eltért a többi paraszttól. Mármint rongyokat hordott, de azok mégis túl tisztának tűntek a többi emberhez. Ráadásul a parasztok nem hordanak csuklyát az utcán, hacsak nem ronda a képük vagy nincs valamit rejtegetniük. A szemöldökömet ráncolva figyeltem ahogy a szőke hajú lány viselkedik, hátha rájövök még valamire, hogy miért ismerős. |
A Nap első sugara még csak elő sem bukkant a felhők mögül, mikor én már halk és óvatos léptekkel elhagytam a palota grandiózus épületét. Tudom, hogy a trónörököshöz méltatlan volt ez a viselkedés, elvégre ki látott még olyat, hogy egy hercegnő egyszerű ruhát felhúzva sokkal inkább tengeti a napjait az egyszerű emberek között, mint a sok pénzéhes hivatalnok és gazdag, magasrangú férfiak között, a nőkről már nem is beszélve. Nekik nem számított semmi, csak a szép ruhák, az ékszerek, hogy jól nézzenek ki, s már csak akkor, ha egyetlen hajszál kiállt a csodálatosan beállított hajviseletemből, majdnem idegbajt kapnak. Persze nem mondom, hogy utálom őket, mert az nem lenne igaz, egyszerűen kényelmetlenül éreztem magam minden egyes velük töltött percben.
Persze azzal is teljesen tisztában voltam, hogy most csak megfutamodtam a kötelességeim elől, hogy elmenekültem, és hogy ettől függetlenül úgyis túl kell esnem majd azon, de jelenleg tényleg semmi kedvem nem volt egy újabb napot eltölteni azzal, hogy ruhát varratnak nekem - amikből nem mellesleg volt bőven, akkor meg minek még egy új? -, miközben anyám és a barátnői ott állnak körülöttem és dirigálnak a varrónőnek, miközben engem megfojt a fűző. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem szerettem őket, egyszerűen most nem volt hangulatom hozzá. Jobbnak láttam hát, ha inkább ellógok, és belevetem magam a köznép - számomra - sokkal érdekesebb és nyűzsgöbb életébe.
Köpenyem csuklyája alá rejtettem szőke tincseimet, miközben lehajtott fejjel haladtam az utcákon. Nem szerettem volna, ha bárki is felismer, habár valószínűtlennek tartottam, elvégre nem ismerték túl sokan az arcomat a köznépből. A magasabb rangú személyek közelébe pedig csak ritkán mentem, még a palotában is, kint pedig még annyira is kerültem őket.
Különösebb célom nem volt, csak szerettem volna kicsit körülnézni, sétálgatni, így nem is igazán arra figyeltem, merre megyek, valamint az idő múlása se tűnt fel. Már jócskán 10 óra lehetett, nekem pedig még csak most jutott eszembe az, hogy nem ettem semmit reggel, amikor eljöttem, de még csak ételt se csentem el a konyháról, pénzt pedig nem hoztam magammal. Nagyot sóhajtottam, ahogy erre rájöttem, és elkövettem azt a hibát, hogy megálltam az út közepén. Mivel viszont a földet pásztáztam szemeimmel, és nem igazán figyeltem a környzetemre, nem láttam meg a közeledő alakokat lóháton, és tökéletesen útban álltam nekik... |
Ritkán voltam hálás azért, ha hosszabb utat kellett megtennem, viszont ez most kivételesen nem így volt. Hálás voltam a császárnak, hogy végre magához hívatott elrángatva abból a porfészekből amit az északiak palotának mernek nevezni. Valószínűleg nem most lesz az ideje annak, hogy én Meve királynő vagy akármelyik nemes vagy akár egyszer északi polgár gondolkodásmódját megértsem... Mert igaz, hogy Nilfgaard sem a szívem csücske - sőt egy kis részem vissza vágyik északra, ahol csak a királynő tanácsadója vagy -, de még mindig inkább választom az Aranyvárost, mint Ríviát. Személyes vélemény, semmi több... csak ne lenne olyan messze a két város egymástól.
Persze bárki feltehette volna a kérdést, hogy ha már varázsló vagyok miért is nem teleportálok. Ezt a kérdést én is feltettem magamnak, nem is egyszer ahogy lóháton zötykölődve napokig ugyanazt a sivár hegységet láttam először csak a horizonton, majd már a vállam felett... és jó magam sem találtam rá választ. Meve udvarában mire annyit mondhattam volna, hogy "köszönöm, nem." már elém vezettek egy gyönyörű fríz kancát én pedig nem mondhattam nemet. És úgy gondoltam megismerem szép világunk... életem legrosszabb döntésének mutatkozott, mert nem ültem én annyit lóháton életembe, hogy el tudjam viselni azt a nyomasztó érzést amit a seggemmel művel a nyereg.
Még rágondolni se akartam, de szerencsére két heti céltalannak tűnő zötykölődés után már láttam magam előtt magasodni Nilfgaard falait és tornyait, amik szinte az eget súrolták. És megnyugodtam, mert tudtam, hogy még néhány óra és elbúcsúzhatok hűséges lovamtól, akit - mivel a nevét elfelejtettem megkérdezni - Callusnak neveztem el.
A fekete kanca lassan, de meglehetősen színpadiasan vonult át a faluk egyikén ami az ember útját állta, ha be akart jutni az Északi kapun a városba. Szótlanul ültem a nyeregben és mint legtöbbször most sem tettem mást, csak a kíséretem beszélgetését hallgattam. Két hét alatt megtudtam mindent a családjaikról, az evési szokásaikról és még azt is tudtam hogy szokták csinálni a feleségükkel... ami információ egyáltalán nem hiányzott az életemből. A mai nap sem volt semmiben sem különb a többiről, csak a beszélgetés témája csapott át a császárra. Öröm volt hallgatni, ahogy az egyik rossz megjegyzést tesz rá, a másik pedig "halkan" rászól, hogy én ismerem a császárt és még a végén kivégeztetem őket vele. Ebből is látszott, hogy mennyire tudatlan barmokkal voltam körbevéve... még nekem is volt jobb dolgom, mint hogy velük foglalkozzak és a jobb dolgom annyiből állt, hogy a lovam szárát fogtam és a házak tetejét figyeltem. De mentségükre szóljon, jót mulattam rajtuk. |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
